A múlt héten mozikba került Az utolsó Jedik a Star Wars-széria talán legvitatottabb epizódjaként fog bevonulni a történelembe. Nem tagadhatom, a többséggel egyetemben én is ellentmondásosan viszonyulok a filmhez: méltányolom az újszerűség igényével meglépett, bátor dramaturgiai fordulatait, továbbá azt is, hogy a rendező, Rian Johnson bizonyos mértékig revízió alá veszi az Erő mítoszát azáltal, hogy ifjú hőseit engedi a Sötét és a Világos Oldal közötti vékony pallón közlekedni, s ezzel szinte elmossa a határvonalat Jó és Rossz között, teszi mindezt úgy, hogy ragaszkodik a sagára jellemző egyszerű, archetipikus karakterekhez és szituációkhoz. Ellenben számos hiba is beárnyékolja Johnson két és fél órányira duzzasztott magnum opusát. És itt most említhetném az obligát, aranyoskodó humort, mely szöges ellentétben áll a film alapvetően komor alaptónusával, azaz szétzilálja Az utolsó Jedik stílusegységét (na jó, egy poént lelövök: ezt említeni is fogom a cikkben), de utalhatnék akár az önismétlő harci szekvenciákra (az összes Star Warsban együttvéve nem láthattunk még ennyi űrcsatát, mint jelen epizódban), vagy arra, milyen jó helye lett volna a Canto Bight-on játszódó cselekményszálnak a kukában. Nem teszem: helyette inkább megkísérlem megvilágítani Az utolsó Jedik öt olyan ellentmondását, mely hosszú távon is csípni fogja a rajongók szemét, s valószínűleg a folytatás(ok)ra is hatást gyakorol majd.
1. Az utolsó Jedik szégyelli, hogy alapvetően egy komoly, sötét hangnemű film
Bizony, ebben az egy tekintetben az általam különösebben sosem kedvelt Zsivány Egyes képes Az utolsó Jedik - de még Az ébredő Erő - fölé is nőni: abban a darabban legalább nem nagyon kísérleteztek azzal, hogy a drámai vagy megható pillanatokat bárgyú, Marvel-szuperhősfilmekből importált humorral ellenpontozzák. (Legalábbis számomra nem rémlenek komolyabb erőfeszítések e téren.) Az ébredő Erő viszont sajnos egy évvel korábban már határozottan ráfordult erre az irányra, és Johnson e tekintetben hű padawanjává szegődött J.J. Abramsnek, mi több, akár a jó tanítvány, ő is felülmúlta "mesterét". Az utolsó Jedikben még több a banális, szinte parodisztikus vizuális geg és a bosszantóan bugyuta egysoros - csak az a baj, hogy ezt nem lehet arra fogni, hogy a játékideje is hosszabban terpeszkedik. Ugyanis Az utolsó Jedik eredetileg még sokkal sötétebb, még depresszívebb, még "felnőttesebb" hangulatú film, mint Az ébredő Erő. Johnsonnak tehát éppenséggel illett volna takarékra állítani a humort, nem pedig megpróbálni rálicitálni George Lucasra (!) az infantilizmus tekintetében. Mert - lássuk be - a film legtöbb poénja infantilis. És még az a jobbik eset, ha csupán öncélúan infantilis. De amikor a humor szándékosan a hagyományos Star Wars-mítosz és a sorozatot jellemző (nemes értelemben vett) patetikusság ellen dolgozik (ld. Luke elhajítja hajdani fénykardját), akkor már csak fogjuk a fejünket. Olybá tűnik, ez a tíz-tizenkét évesek szellemi színvonalához igazodó jópofáskodás trendvonallá növi ki magát, és megmételyezi majd a kilencedik epizódot, a további folytatásokról most nem is beszélve. 
2. "Majd használjuk az Erőt!" "Csakhogy az Erő nem így működik!"
Az utolsó Jedik egyik legnagyobb ellentmondása, hogy teljesen inkonzisztens a korábbi epizódokkal az Erő-használat tekintetében. "Csak egyszer láttam ekkora erőt, akkor nem rémített meg eléggé. Most azonban igen" - mondja Luke (Mark Hamill), amikor megtapasztalja, milyen képességekkel is rendelkezik Rey (Daisy Ridley). Igaz ugyan, hogy a készítők a korábbi részek során is inkonzekvensen ábrázolták az Erő-használatot. Volt például olyan, hogy a magasabb skillekkel rendelkező karakter mégis alulmaradt "gyengébb" ellenfelével szemben (ld. Anakin és Obi-Wan párbaja A Sith-ek bosszújában), volt olyan, hogy valójában nem tudtuk meg, mi okozta a történetből éppen távozó figura halálát (az ikreivel terhes Padmé végzetét ugyanolyan "rejtély" övezi, mint Vader hattyúdalát, aki valószínűleg nem halhatott volna bele egy kézlevágásba és néhány villámcsapásba, de ebben az epizódban Luke is ez a kategória), és még sorolhatnánk. Az viszont egészen furcsa, hogy Luke - elmondása szerint - még sosem találkozott akkora harcossal, mint Rey. Akkor Yoda, Qui-Gon Jinn, Mace Windu, esetleg az Uralkodó már smafu? Rey persze koncentrálás közben még a földet is megrepeszti. Miért? Hogyan? Ilyesmire az eddigi epizódok során nem volt példa - még Anakin vagy Luke részéről sem. Ugyanilyen megmagyarázatlan talány, hogy miként létesül Rey és Kylo Ren (Adam Driver) között egyfajta összeköttetés az Erőben. (Persze Snoke tesz erre nézvést egy megjegyzést a filmben, de akkor is.) És ráadásul mindez azért is következetlen, mert - elnézve Rey és Kylo Ren vívótechnikáját - azért kardforgatásban az idősebb generációk csúnyán leiskolázták volna őket. Ugyanakkor Luke is szert tesz néhány új képességre (telekinézis segítségével lerombolja a kőkunyhót, ahol Rey kokettál Kylo Rennel). Persze tudjuk, a hatás- és látványfokozás kedvéért bármit, de Johnson akkor is adós marad a miérttel. És ha már inkonzisztencia az Erő-használattal kapcsolatosan, akkor még nem is említettük Leia (Carrie Fisher) csodás - Supermant megszégyenítő - kiszabadulását az űrtörmelékek fogságából, mely a nyolcadik rész egyik legkínosabb momentuma. 
3. Kicsoda Snoke?
Az ébredő Erő alkalmával J.J. Abrams felettébb provokatív módon - és szándékosan - elfelejtett elvarrni néhány szálat. Két nyitva maradt kérdés különösen élénken foglalkoztatta a rajongók képzeletét. Az egyik, hogy kik lehetnek Rey szülei. Akadtak, akik Hanban és Leiában, megint mások pedig Obi-Wan Kenobiban vélték felfedezni az újdonsült főhősnő felmenőit, de napvilágot láttak ennél elvetemültebb elméletek is. Szerencsére Rian Johnson e téren nem akarja szívszélhűdést célzó fordulattal sokkolni a nagyérdemű közönséget. Bár a jelenet feszültségkezelése kissé olcsó és átlátszó (Johnson nagyon pimasz módon provokálja a kigúvadt szemű, szájukat tátó fanokat), az mindenképpen megnyerő, hogy a direktor nem próbálta meg kopírozni A Birodalom visszavág klasszikus, oidipuszi fordulatát. Ehelyett kiderül, hogy Rey szülei valóban egyszerű, züllött életű roncsvadászok, akik jeltelen sírban nyugszanak a Jakku-n. Eddig rendben is volnánk, de mi a helyzet a másik égető kérdéssel? Kicsoda Snoke? Nos, erre Az utolsó Jedik nem ad választ. Félreértés ne essék, számomra kifejezetten imponált az a fordulat, hogy Kylo Ren a dramaturgiailag bravúrosan megkomponált, iszonytatóan feszült tróntermi küzdelem során egyetlen jól irányzott csapással megöli gonosz mesterét. Még akkor is megnyerő ez a forgatókönyvírói húzás, ha Az ébredő Erő korlátlan hatalmú, a háttérben tevékenykedő, szinte irracionális entitásként igyekezett tételezni Snoke-ot, olyasvalakiként, aki majd csak a kilencedik részben kap fontos szerepet, hogy a hősök egy gigantikus boss fight keretében számolhassanak le vele a végjátékban. Viszont pont az volt a remek ebben a megoldásban, hogy fantasztikus, szinte szemtelen vakmerőséggel játszotta ki ezt a nézői prekoncepciót. Johnson lóvá tesz minket, de nem is egyszer, hanem kétszer. Ugyanis nemcsak Snoke-ot veszejti el a tróntermi jelenet színes-szagos kavalkádjában, de közben adós marad a figura múltjának és motivációinak felvázolásával. Nem, nem azt reméltem, hogy majd kiderül róla, hogy Yoda unokaöccsének az unokanővérének a régi szobatársa, vagy valami hasonló, de nagyon sokan kíváncsiak lettünk volna, hogy ki is volt ez a ravasz és ügyes stratéga, aki sikeresen betört a Birodalom felbomlása után keletkezett légüres politikai-nagyhatalmi-katonai térbe, és újra működésbe hozta az elnyomógépezetet. Ezt valószínűleg már sosem fogjuk megtudni. 
4. Miért kellett Luke-nak meghalnia?
Miközben Luke összes jelenetét a film csúcsmomentumai közé sorolom, és a csatamezőre való visszatérése is pompás (nemkülönben a lépegetők össztüzéből való sikeres megmenekülése vagy a Kylo Ren-nel vívott "fénykardpárbaja"), mégis hiányérzetet szül bennem, hogy Johnson úgy véli, kiaknázta a karakterben rejlő összes tartalékot, és egy nagyszerű, valóban cool és badass csúcsjelenetet követően máris elveszejtheti. Ez nemcsak azért sajnálatos, mert Luke valóban erre az epizódra vált rendkívül izgalmas, rétegzett és intelligensen felépített karakterré (aki ráadásul menő is - ilyesmi csak A Jedi visszatérben volt elmondható róla, de azért korántsem ilyen mértékben), hanem egyéb aggályokat is felvet. Rögtön az első: ki fogja ezután trenírozni Rey-t? Mert a legendás Jedi mester ugyan adott neki néhány leckét az Anch-To-n, de ezek csupán gyorstalpalónak tűntek, semmint elmélyült mesterkurzusnak. Tudjuk persze, hogy az Erő-használók új generációja sokkal proaktívabb, mint a korábbi nemzedékek, és Rey autodidaktaként is abszolút fejlődőképes, de ennek ellenére nagyon kíváncsi vagyok, ki lesz az a személy, akire Rey ezt követően amolyan mentorként tekinthet. Igaz persze, hogy Luke sem fejezte be a tanulást A Birodalom visszavágban, s úgy küzdött meg Darth Vaderrel, a későbbiekben pedig nem is nyílt alkalma a lecke folytatására - hiszen Yodához csak akkor tért vissza, amikor a legendás mester már a halálos ágyán feküdt -, de Yoda valóban sok mindenre megtanította Luke-ot. A kilencedik epizódban pedig az idős Skywalker valószínűleg manifesztációként tér majd vissza, hogy afféle bölcs Obi-Wanként egyengesse ifjú pártfogoltja útját. De ez már nem lesz ugyanaz. (Igaz persze, hogy az Egy új reményben annak idején Obi-Wan Kenobi is viszonylag gyorsan távozott az élők sorából, na de ez már egy másik történet, ráadásul a szerepével elégedetlen Alec Guinness kifejezetten kérte, hogy így legyen.) Na és persze külön ellentmondás - igaz, erre a második pont alatt is kitérhettem volna -, hogy voltaképpen mibe is hal bele Luke? Az erőfeszítésbe, hogy spirituális, szellemi képmását a Craitre projektálja? Vagy egyszerűen csak afféle spirituális öngyilkosságot követett el? 
5. Miért élte túl Leia?
Kétségkívül Az utolsó Jedik egyik legmeglepőbb forgatókönyvírói/dramaturgiai húzása, hogy Leiát életben hagyták annak ellenére, hogy Carrie Fisher egy évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhalálozott. Amikor múlt héten néztem a filmet, és eljutottunk a Leia elleni merénylet jelenetéhez - melyben ugyebár az Első Rend szétlövi a parancsnoki hajót -, a mellettem ülők között a következő párbeszéd játszódott le: "Most akkor a Leiával mi lett?" "Hát meghalt!" Egy pillanatig nekem is megfordult a fejemben ez a lehetőség, és utólag azt mondom, inkább valóban szenderült volna jobblétre, mint hogy az egész Star Wars-történelem egyik legvalószerűtlenebb és legröhejesebb "feltámadásával" visszatérjen az élők sorába. Szerintem egyébként a rendelkezésre álló anyagokból könnyedén össze lehetett volna vágni egy jelenetet, melyben nem Holdo (Laura Dern), hanem Leia manőverezi bele az űrcirkálót fénysebességgel az Első Rend főhajójába. Nemcsak epikus, hősi halált jelentett volna ez a karakter számára, nemcsak méltó búcsút és remek alkalmat Johnsonnak, hogy kiírja őt a történetből, de megóvta volna Leiát attól, hogy az egész filmet funkciótlan töltelékkarakterként alibizze végig. Persze nyilván azért is hagyták életben, mert az eredeti tervek szerint alkalmasint ő lett volna a kilencedik epizód egyik kulcsfigurája, és nyilvánvalóan - Luke-hoz és Hanhoz hasonlóan - ő is kapott volna egy közös szcénát Kylo Rennel. Sajnos azonban az élet tragikus és váratlan módon közbeszólt, de Johnson látszólag ebben az epizódban még nem alkalmazkodott a szomorú fejleményekhez. Carrie Fishert márpedig - az eddigi híresztelések alapján - a kilencedik epizódban nem szándékozzák életre kelteni a számítógépes technika segítségével, ami felveti az égető kérdést: akkor mégis milyen módon fogják eltávolítani a karaktert a történetből? Nem hiszem, hogy a háború kellős közepén Leiát elküldenék nyaralni vagy egy csillagközi szanatóriumbolygóra kipihenni az elmúlt időszak fájdalmait és veszteségeit. Dönthettek volna persze úgy, hogy némi CGI-furfanghoz folyamodnak, hiszen a Zsivány Egyes esetében már megtették (nemcsak Leiával, hanem Tarkin kormányzóval is), de örülök, hogy e szándékuktól elálltak, mert abban a filmben is gyászosan festettek az informatikai képalkotás segítségével létrehozott karakterek. Mindenesetre ezek után nagyon kíváncsian várom, milyen hattyúdalt fognak kieszelni Abramsék Leia számára. Ennek ellenére az, hogy a hajdani hercegnőt Johnson a film összes krízishelyzetéből kimenekítette és élni hagyta, Az utolsó Jedik egyik súlyos ellentmondása és elszalasztott ziccere arra, hogy méltóképpen lezárja egy ikonikus karakter negyvenéves pályafutását.
Egyébként a felsorolt inkonzekvenciák ellenére - a tegnapi újranézést követően - továbbra is úgy látom, hogy Az utolsó Jedik számos olyan ragyogó erénnyel bír, melyek miatt sokáig emlékezni fogunk rá. A koncepció bizonyos elemeiben rendkívül bátor, az atmoszférateremtés továbbra is elsőrangú, a látványvilág elképesztő, és a cselekmény főtengelyét képező konfliktus (azaz Rey, Luke és Kylo Ren drámája) fantasztikus és lehengerlő. Johnson azonban szépen visszapasszolta a labdát Abramsnek, aki a kilencedik epizódra kénytelen lesz megemberelni magát, és a jövőben már nem mesterségesen kreálni, hanem megoldani az ostoba rajongói teóriáknak tápot adó rejtélyeket és ellentmondásokat. Sok gordiuszi csomót kell majd átvágnod, kedves Jar-Jar Abrams. Innentől kezdve ez a te munkád. És nem is kevés.
