Milyen lett az új Star Wars-film? Kezdjük a negatívumokkal: a VIII. rész túl hosszú és időnként unalmas (finomabban megfogalmazva: nem egyenletes a cselekmény ritmusa); ahogy arra Alec Cawthorne is figyelmeztetett: időnként zavaróan vicceskedő (ebbe nem csak a 80-as évek akciófilmjeit/a mostani képregényfilmeket idéző poénok tartoznak bele, de a film/brand dramaturgiai gyengeségeire tett önironikus kiszólások is); a forgatókönyvet kissé sterillé teszi az, hogy megírásakor érezhetően az volt a fő szempont, hogy kövesse hűen A Birodalom visszavág cselekményfordulatait, de mindegyiken csavarjon egyet. Még zavarbaejtőbb volt az a tény, hogy a film egy hatalmas csattanóra épül, ami ugyanakkor nem elsősorban a film készítőinek érdeme, hanem a marketinges csapaté, akik sokkal többet kihoztak egy, a franchise egészét fenyegető váratlan katasztrófából, mint ami emberileg elvárható lett volna. Fenomenális teljesítményük azonban nem csak árnyékba borítja a produkciós oldal érdemeit, de kényelmetlen gondolatokat is kelt azzal kapcsolatban, hogy vajon az ilyesmiben hol húzódnak a jó ízlés határai. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy ennyi kifogást bármelyik másik Star Wars-filmről el tudnék mondani és összességében a VIII. epizód nagyszabású, lenyűgöző, élvezetes, sőt, elgondolkodtató film lett, a sorozat egyik emlékezetes és feltétlenül újranézésre érdemes darabja. (A cikk spoilereket is tartalmaz!)

Éppen ezért a továbbiakban inkább arról szeretnék beszélni, hogy hol látom ennek a filmnek a helyét a Star Wars mitológiájában. Számomra, mint sokak számára ez a film nem csak egy szórakoztató mozifilm a sok közül, hanem annál sokkal több, pedig nem is vagyok hardcore rajongó. De mégiscsak egy, a születésem óta létező, folyton megújuló sorozat része. És mint ilyet, azért várom, mert szórakozni akarok, de azért is, mert ez a szórakozás már elidegeníthetetlen részévé vált az életemnek. Gyerekkorom első emlékei között szerepel Darth Vader légzésének félelmetes hangja éppúgy, mint egy béna magyar Star Wars-játék, amit 1986 karácsonyán kaptam, vagy azok a Star Wars-könyvek, amiket még bátyám vett magának, és én évekig vágytam rájuk, végül hagyta, hogy elkunyeráljam őket tőle. Már ez is elég lenne, hogy kicsit más legyen hozzá a viszonyom, mint a tizenkettő egy tucat hollywoodi produkcióhoz. De, ismerjük el, a Star Wars mára több generáció számára közös nyelvvé, utalások, poénok, elgondolkodtató kérdések tárházává vált - számomra is. Hogyne kezdtem volna rögtön, a moziból kilépve azon gondolkodni, hogy miről is szólt számomra ez az epizód?
Ahogy én látom, a klasszikus Star Wars-sorozat (IV-VI. részek) elsősorban egy nagyszabású mítosz volt, a Jó és a Rossz küzdelmének meséje, amely számos ismert mitológia elemeiből építkezett, de - ha időnként meg is látszottak a varratok - eredeti és magával ragadó mesét volt képes kerekíteni, amelyben a szegény fiú a világ végéről elindulva sorsfordító események hőse lesz, ahol a Jó és a Rossz küzdelmét az döntheti el, hogy a Jó még a Rosszban is megkeresi-e a Jó lehetőségét. Nem azt mondom persze, hogy ez az első trilógia pusztán egy erkölcsi példamese volt, hanem, hogy a története olyan elemekből lett felépítve, amikben ezek az erkölcsi kérdések domináltak. Jól látszott ez az Erő szerepén is az eredeti trilógiában. A mindent átható és a világot egyben tartó energia egyszerre volt a természet része és morális jellegű valami, hiszen volt Jó és Rossz oldala, amelynek egyensúlya határozza meg a világot a Jedik vallása szerint (és "valójában" is). Mindez annál feltűnőbb, hogy mindez mégiscsak egy politikai sztorira épült rá, Birodalommal, Császárral, Szenátussal, lázadókkal stb., s csak egész keveset kell torzítani a történeten, hogy nézhessen ki, mintha ez egy politikai dráma volna:

Ez így akár a Római Birodalomról, a náci Németországról vagy valamilyen latin-amerikai diktatúráról is szólhatna, nemdebár? (forrás: 444.hu) 

Ehhez képest a sokak által szidott előzménytrilógia (I-III. részek) alapvetően felforgatta ezt a morális tanmese jelleget és előtérbe tolta a politikai drámát. Az első három rész azért is lehetett zavarba ejtő sokak számára, mert az igazán lényeges dolgok mind politikai jellegűek voltak: a Jedi Rend gyengeségét a politikai intrikákba való belebonyolódásuk okozta, a Sith nagyúr útja a hatalomba a kancellári tisztségen, a kivételes hatalom megszerzésén és egy polgárháború kiprovokálásán keresztül vezetett, Anakin meghasonlásának is fontos összetevője volt a Jedi Rend és Palpatine között megosztott lojalitásainak konfliktusa, Padme úgy került be a képbe, mint aki érintett a Köztársaság belső konfliktusaiban és a Szenátustól kell segítséget kérjen és így tovább. Sokakban sokféle történeti párhuzamot idéztek fel ezek a dolgok, de meg vagyok győződve róla, hogy a legegyszerűbb magyarázat a legmeggyőzőbb: az amerikai politikai kultúrát kezdetektől meghatározta az az ókorból örökölt politikai mítosz, amely  szerint a köztársaságra leselkedő legnagyobb veszély a korrupció, széthúzás, amely a gazdagsággal jár együtt és ami végül zsarnokságba fordítja a szabadságot.

Róma és Nagy-Britannia analógiája fűtötte a 18. században a függetlenségi harcosok lelkesedését, hogy majd ők megvédik a szabadságukat a szabadság hazájából zsarnoksággá vált Brit Birodalomtól, s ez a veszélyérzet táplálja azóta is generációk sorában a félelmet, hogy a szövetségi hatalom színfalai mögött, Washingtonban egyesek összeesküvés szőhetnek a szabadság zsarnokságba fordítására. Ez, mondhatni, pártfüggetlen dolog. Éppúgy megtalálható volt a konföderáció híveinek képzeletvilágában, mint a washingtoni elit ellen lázadó jobboldali populisták gondolkodásában vagy éppen a liberális Washington Post új mottójában, amelyik szerint "Democracy dies is darkness". Hát nem pont úgy hangzik ez, mintha csak az előzménytrilógiából vették volna? Nem olyan, mint amikor Padmé azt mondja, hogy "So this is how liberty dies...with thunderous applause" vagy amikor Jamilla királynő azt mondja, hogy "The day we stop believing democracy can work is the day we lose it?" A hasonlóság nem esetleges és nem is amiatt van, hogy a mai politika elbutult volna és a Star Wars lenne a mérce, hanem azért, mert mindannyian közös forrásból táplálkoznak, egy kétezer éves nagy politikai mitológia, a republikanizmus örökösei, amely még számunkra sem egészen ismeretlen itt Kelet-Európában, de az Egyesült Államok politikai kultúrájának egyenesen az egyik legmeghatározóbb összetevője.
A harmadik trilógia első része, azzal a nehezen félreismerhető ambícióval született, hogy ismét "egyensúlyt hozzon az erőbe". A klasszikus filmek erkölcsi tanmese jellegét rehabilitálták az Erő eredeti, misztikusabb felfogásával együtt, ugyanakkor azért megtartották a politikai témát is, ám korszerűsítették. Az ébredő Erő ugyanis egy olyan politikai világot mutatott be, amelyben már nincsen politikai rend és nincs szuverén hatalom. Az Első Rend örököse ugyan a régi Birodalomnak, de csak ideológiájában és külsőségeiben, mert létezik a restaurált Köztársaság, amelynek azonban nincs valódi ereje, hogy saját rendet kényszerítsen a világra, hanem kénytelen eltűrni, hogy polgárháborús felek dúlják fel a békét szerte a galaxisban. Mi több, az Első rend meg is tudja semmisíteni a Köztársaság vezetését, ám a lázadókat - akik nem a helyreállított Köztársaság emberei, hanem csak a Köztársaságot védelmezni akaró irreguláris erők - nem tudják legyűrni. A helyreállított Galaktikus Köztársaság igazi "failed state", amelynek ábrázolását félreérthetetlenül az a korhangulat formálta, amelyet az Afganisztánról, Irakról, Líbiáról, Szíriáról szerzett tapasztalataink és az Egyesült Államok katonai-gazdasági mindenhatóságába vetett hidegháború utáni hit 2001-et követő fokozatos megingása inspirált elsősorban. Ez is egyfajta szorongást fejez ki, mint a republikánus mitológia, de másként és mások a tétjei is.

A sokak által nem igazán a Star Wars-filmek közé sorolt Rogue One-ról személy szerint azt gondolom, hogy az egyik legjobb Star Wars-film, amely segített megerősíteni Az ébredő Erőnek ezt az újfajta karakterét. Érthető okból ott a Jedi-vonal háttérben maradt, de azért fontos szerephez jutott, viszont nagyobb teret kapott ez az újfajta politikai tematika, amelynek legnagyobb az az érdeme a franchise szempontjából, hogy ismét teret nyit a hősök megjelenésére a cselekményben. A hanyatló köztársaság mítoszában a főszerep ugyanis az intrikáé és az erkölcsi hanyatlásé, s így vajmi kis helye marad a hősiességnek, a Jó és a Rossz közötti választás problémájának. Az új trilógia újfajta megközelítése, a "failed state" vagy "Amerika utáni világ" mítosza viszont, bár megőrzi a politikai helyzetek összetettsége, az erkölcsi dilemmák létezése iránti érzékenységet, de azért arra is alkalmat ad, hogy a szereplők önfeláldozásukkal megváltsák magukat ezekből a helyzetekből és hősökké váljanak. Az előzménytrilógiában egyszerűen nem volt hősökre szükség, itt viszont a dramaturgia kifejezetten igényi a hősöket, mert van ügy, ami mellett ki lehet állni (szemben a hanyatló Köztársaság minden szintjén rohadt világával) és így van cél is, amelynek sikeréért áldozatot lehet hozni.
Ma számomra végképp eldőlt, hogy a Rogue One elidegeníthetetlen része a Star Wars-sorozatnak. Bár a VIII. rész alapvetően ott folytatja, ahol a VII. abbahagyta, de a hangulatát nagyon sok szempontból a Rogue One sokkal inkább formálta, mint Az ébredő Erő. Ezt a filmet is egy lehetetlen küldetés, a legyőzött, szétzilált, reménytelenségbe taszított lázadók menekülése tölti ki nagyrészt, ami számos lehetőséget biztosít a szereplők számára, hogy példát mutassanak hősiességből és önfeláldozásból. És bár vannak más történetszálak is, így például Rey és Luke, Rey és Ben Solo kalandjai, illetve a küldetés a Canto Bight nevű bolygóra, de ezek is végső soron mind visszavezetnek a fő cselekményszálhoz, a lázadók (meg)meneküléséhez. Ebben a tekintetben ezt a filmet legalább annyira a Rogue One, mint A Birodalom visszavág (és a többi, a klasszikus trilógiába tartozó film) inspirálta. És ennek köszönheti a film az eposzi jellegét is. Luke személyes drámája és Rey és Kylo viszonyának dinamikája, amely a trónterembeli jelenetben kulminál, egyszerűen lenyűgöző és nehezen felejthető részletekkel gazdagították a sagát. S mellettük van jópár kisebb jelentőségű, ám hasonlóan gondosan kimunkált drámai szituáció, mint például Dameron és Holdo admirális konfliktusa, amit Leia sorsának fordulatai formálnak ide-oda vagy Finn és Rose közös kalandjai. Ezek azért ilyen jó történetelemek, mert ismét van lehetőség a hőssé válásra. Sőt, tovább megyek, még inkább van, mint Az ébredő Erőben.

De úgy látom, legalább ilyen fontos vonása az is ennek az új trilógiának, hogy visszavonhatatlanul átpolitizálódott. Finn és Rose utazásuk során nem csak a Jó és Rossz küzdelmébe kapcsolódnak be, de szembesülnek az oldalak átjárhatóságával is, amikor találkoznak a mindkét oldalnak fegyvert eladókkal, a háborún nyerészkedőkkel (ismét valami, amiről rengeteget lehet olvasni 2001 óta),a mindkét oldalt kiszolgálni kész emberekkel. Mindez, ha nem is volt ismeretlen a klasszikus trilógiában, a két világállapot közötti különbség mégis egészen másfajta érzéseket vált ki belőlünk. Lando Calrissian gazember ugyan, de valahol megértjük őt, s azt érezzük, hogy azért helyén a szíve. A Benicio del Toro által játszott DJ-t, amiként Canto Bight lakóit is mind, viszont legszívesebben megfojtanánk egy kanál vízben. Dühünk legalább részben abból a frusztrációból ered, hogy ebben a világban a Jó és a Rossz küzdelme mögött nincs egy megnyugtatóan kiszámítható erkölcsi rend, csak káosz van és erőtlenség.

Ebben a világban már a Rossz sem olyan abszolút hatalom, túlereje ellenére sem, mint a klasszikus trilógiában. A Császár sokkal nagyszabásúbb, greater than life figura volt, mint Snoke, aki két epizódig húzza csak, és inkább kisszerű és gyarló politikus, mint szívünkbe rettegést oltó mitikus lény. Snoke, Kylo és Hux között mindig is hasonlóan kisszerű politikai játszmák zajlanak: utóbbi kettő utálja egymást és Snoke kegyéért versengenek egymás (és a közös ügy) kárára, Snoke pedig arcpirító nyíltsággal manipulálja őket saját céljaira egészen addig, míg aztán éppen abba bukik bele, amibe a politikusok gyakran szoktak: a túlzott elbizakodottságba. (Érdekes módon Luke a Jedi Rend főbűnének is ezt a végzetes elbizakodottságot mondja a filmben.) Sőt, tovább megyek, az, ahogyan Organa tábornok (és az őt helyettesítő Holdo ) Dameront kezelik, maga is politikai kérdés, vagy, ahogy az amerikaiak mondanák, a leadership kérdése. Organa és Holdo képviselik a kemény, sokszor szívfájdító, sokszor őszintétlenséggel együtt járó, stratégiai gondolkodást igényő leadershipet, Dameron pedig a csupaszív tenniakarást, az ügyszeretet, taktikai felismerőképességet és rögtönözni tudást. A film egyik legelegánsabb húzása, ahogy ezt a leadership körüli konfliktust kezeli, s közben egyúttal izgalmasan meg tudja újítani a Star Wars-filmek megszokott dramaturgiáját. 
Én ebben látom tehát az új trilógia lényegét: hogy visszaadta nekünk az Erőt, a maga eredeti, irracionális formájában, visszaadta nekünk vele a Jó és a Rossz mitológiáját, ám közben korunkra szabta, meghagyta átpolitizáltnak és morális dilemmákkal telinek ezt a mitológiát. Ebben a VIII. epizód következetesebb, gazdagabb és emelkedettebb, mint a VII. rész volt,szerintem nem kis részben a Rogue One-nak köszönhetően, ahonnan sok mindent lehetett tanulni.