Annak ellenére, hogy a thriller a legnépszerűbb zsánerek egyike, nem túlságosan könnyű definiálni. Mégpedig azért nem, mert egyrészt nehéz megtalálni az állandó tematikai összetevőit (bár nem lehetetlen feladat), másrészt a thriller számos más műfajtól kölcsönöz hatástechnikai fogásokat. Annyi más zsánertől "lop" a thriller, hogy egyes szakmunkák egyenesen úgynevezett "ernyőműfajként" tételezik. Ez az álláspont kerül kifejtésre Martin Rubin is híres Thrillers című művében is. A thrillert rendhagyó módon megközelítő elgondolásokban közös, hogy nem állandó tematikai jegyeket vagy épp szemantikai és szintaktikai elemeket keresnek; a thrillert inkább változékony formák összességével azonosítják, azt állítva, hogy e zsáner sokkal eredményesebben definiálható alműfajai segítségével, mint önmagában.
A műfajjal kapcsolatban szokás például egyfajta "érzületorientált" kifejezésmódot emlegetni, abból kiindulva, hogy a thriller rendkívül sok és változatos érzelmi hatással operál; szüntelenül játszik a befogadó emocionális és intellektuális elvárásaival. Természetesen e meglátásokban sok igazság rejlik, éppen ezért problematikus mindenkit üdvözítő thrillerdefiníciót adni. Persze a szinte már konszenzuális meghatározás szerint a thriller olyan átlagemberről szól, akit egy külső, fizikai fenyegetés kizökkent rutinjából, és - bár nincs gyakorlata a veszélyelhárításban - kezdeti passzív pozícióját fokozatosan fel kell adnia, aktivizálódnia kell annak érdekében, hogy hatékonyan lépjen fel az ellenerőkkel szemben; mely ellenerők egyébiránt sokáig irracionálisnak tetszenek.
Egzakt definíciónak tűnik, ám a képlet valójában nem ilyen egyszerű. Nehezíti a helyzetet, hogy a suspense-t mint jól ismert hatásmechanizmust sokan makacs módon a thrillerhez kötik. Súlyos tévedés. "Ha alapvetően szerkezeti eszköznek tekintjük, nyilvánvaló, hogy a suspense bármilyen típusú filmben alkalmazható, és nem pusztán a suspense-thriller műfajára korlátozódik" - állapítja meg Charles Derry A suspense, amitől a néző visszafojtja lélegzetét című tanulmányában, mely magyarul is olvasható a Metropolis folyóirat 2007/03. számában. Valóban: a suspense mint hatásmechanizmus sokkal patinásabb múlttal rendelkezik, mint a thriller. Voltaképpen már Louis Lumiére A megöntözött öntöző című egysnittesét is suspense-filmnek tekinthetjük, hiszen a nézőt a szüzsé előre információkkal látja el azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni - előre tudjuk, hogy a locsolót veszély fenyegeti: le fogják locsolni.
A suspense "felvirágoztatása" D. W. Griffith nevéhez fűződik: ő volt az atyja számos olyan formanyelvi invenciónak (párhuzamos vágás, hátulról történő megvilágítás, nagytotál), mely a hatásmechanizmus terjedését szolgálta. A magányos villa című kisfilmjét sokan egyenesen az első thrillernek tekintik, ami merő túlzás. Főként azért címkézik thrillernek, mert van benne suspense. Ez a helyzet a Felhőkarcoló szerelem című klasszikus burleszkkel is. (Persze ne lepődjünk meg az ilyesmin: akad olyan amerikai elméletíró, aki film noirnak tartja A Keresztapát!) De olyan (igaz, laikus) nézettel is találkoztam már, mely szerint a thriller lényege a "thrill", azaz minden olyan film, melyben az alkotók a feszültségkeltés különböző módozataival játszanak, melyben alkalmazzák a suspense-eljárást, "thrillernek" minősül e nem túl bonyolult "teória" szerint. Persze azóta is fennáll az a probléma, hogy számos olyan, egyébként alapvetően más műfajú film készül, mely nagyon következetesen alkalmazza a suspense-thriller eljárásait, és emiatt sokan thrillernek minősítik őket. A vadon foglyai vagy a The Grey típusú akcióorientált kalandfilmek például a "menekülő férfi" thrillertoposzára építenek, csakhogy a hősöket ezekben a filmekben a természet erői hajszolják. Alkalmazzák a suspense-t mint általános hatásmechanizmust, és ellopnak a thrillertől egy konkrét cselekménysémát, de ettől még nem válnak thrillerré. A thriller ugyanis hagyományosan bűnügyi műfajként tételezhető, és (habár ez nem feltétlenül szükséges kritérium) általában urbánus közegben játszódik.
De az olyan zárt térben játszódó kaland- és akciófilmek, mint a Pi élete, a Gravitáció, a Minden odavan, vagy akár a 127 óra is thrillerszerűek. Csakhogy hiába a fenyegetettség érzete, a hősöket ezekben a történetekben is természeti erők ostromolják, a különbség az előbb felsoroltakhoz képest annyi, hogy ezúttal erőteljesen korlátozott a mozgásterük is. (További egybeesés, hogy e filmeknek is a thriller atyja, Hitchcock alkotta meg az egyik előképét: a Mentőcsónak című háborús kalandfilmet.) Ha létezik noir-szenzibilitás, miért ne mondhatnánk azt, hogy az e csoportba tartozó filmek pedig thriller-szenzibilisek? Szoros rokonságot ápolnak a thrillerrel, azonban effektíve mégsem tagjai a műfajnak, hiszen számos kritériumnak egyszerűen nem felelnek meg. A bűnügyi motívum minden virtigli thrillernek meghatározó tartozéka, még a pszichothrillernek is, még akkor is, ha a bűntény voltaképpen csak a hős agyában játszódik le, mint például Az ördög ügyvédje vagy a Fekete hattyú esetében. Sőt, ebben az alműfajban a hőst érő fenyegetésnek sem kell vegytisztán fizikainak lennie: A bárányok hallgatnak Clarice Starlingját például a játékidő zömében a Hannibal felől érkező lélektani típusú fenyegetés veszélyezteti, és csak az utolsó húsz percben válik fizikailag is veszélyeztetetté, amikor bemerészkedik a rettegett sorozatgyilkos rémisztő pincéjébe. Lényeg a lényeg: nem könnyű a feladatunk, definiálni akarjuk a thrillert, hiszen számolnunk kell a thriller rendkívül szerteágazó műfaji családfájával is. Én a thriller-szenzibilitás kategóriáját ajánlom e "zűrzavar" orvoslására.
Azt tudjátok, hogy egyesek a Délidőt is thrillernek tartják? És végül is a suspense mechanizmusa tökéletesen működik benne...