Eleinte szkeptikusan viszonyultam a hírhez, miszerint az elmúlt esztendők egyik legjobb nyomozóthrillere, a Nyomtalanul nemcsak folytatást kap, hanem a Q-ügyosztály kalandjait egy egész trilógia fogja megénekelni. Nem arról van szó, hogy ne bíztam volna a jeles skandináv alkotógárda rátermettségében, de valljuk be, ebben a zsánerben a folytatás egyenesen fehér holló, és talán nem véletlenül. Persze akadnak kivételek, gondoljunk csak sokunk örök kedvencére, a Hannibal-trilógiára, ám abban azért rejlett bőséges potenciál, mert minden epizódot fel lehetett húzni a kannibál pszichopata kaméleonszerű karakterére, aki hol főhősként, hol mellékszereplőként tűnt fel, de aurája minden egyes jelenetet brutálisan átizzított, még azokat is, melyekben fel sem bukkant.
Bár már a Nyomtalanul is pompás kiállítású, míves darab volt, a Fácángyilkosok több tekintetben is túlnőtt rajta. A második fejezet ugyanis bátrabb ambíciókat dédelgetett, és szinte valamennyit be is váltotta. Sokkal tágabb fókuszú lett az új történet: nemcsak a detektívpárosra összpontosított, de végre akkurátus pszichológiai mélyfúrásokat is végzett, egészen alámerülve az elkövetők és az áldozatok tudatába, a bűnügyi narratíva szövetébe pedig egy szabálytalan és érdes szerelmi melodráma is furakodott. A Fácángyilkosok tehát szinte tökélyre fejlesztette a Nyomtalanul alaperényeit, nagyobb, jobb, keményebb élményt kínálva a publikumnak. A trilógia koncepciójával kapcsolatos fenntartásaim is olvadozni kezdtek. Aztán jött a Palackposta, melyet már nem Mikkel Nørgaard jegyez, hanem Az eltűnés sorrendjében direktora, Hans Petter Moland, aki ugyan avatott mestere a szatirikus humorú bűnfilmeknek, de a Q-ügyosztály nem az ő terepe. (Spoilerek következnek!)
Gyanítható, hogy a harmatos végeredményért az alapanyagot, a dán Jussi Adler-Olsen azonos című regényét is terheli felelősség. Mindenesetre a Palackposta, szemben az előző két fejezettel, beleveszik a klisék útvesztőjébe. A sztori egy testvérpár tengerből kihalászott segélykérő üzenetével indul, hogy aztán rurális helyszíneken, egy zárt vallási kommuna titkoktól terhes kulisszái mögött folytatódjék. És bár a sárgán virító mezőket és a sötét alkonyati eget pásztázó képek szemet gyönyörködtetőek, s kifogástalan ízlésű operatőrre vallanak, de nagyjából ennyi a helyszínválasztás pozitív hozadéka. Ugyanis egyébként roppant elcsépelt tézis, hogy a gonosz nem a nagyvárosban, hanem az archaikus, elkülönült és gőgösen hagyományőrző vidéki közösségekben rejtőzködik. Ahhoz, hogy egy ilyen, a nézői szemnek már semmi érdekeset nem kínáló közegbe újdonságértéket csempésszünk, legalább egy tévésorozatnyi idővel kellene rendelkeznünk, ami a True Detective alkotói számára nem jelentett problémát, Hans Petter Molandnak viszont nyilván igen.
Hiába tehát a sötét, vészjósló környezet (mely olyan bűnfilmekre emlékeztet, mint Alan Parker klasszikus Angyalszíve, a True Detective vagy a spanyol Mocsárvidék), nincs mögötte valódi kreatív befektetés. A Palackposta egyrészt nem mond semmi különlegeset a belterjes szektáról (a szülők sem Bibliával a hónuk alatt járó-kelő aszkéták, hanem egyszerű, gyermekeikért aggódó átlagemberek, akár egész más miliőből is jöhettek volna, semmi különbséget nem érzékelnénk), másrészt nem igazán csigáznak fel a hitről, Istenről, a gondviselésről szóló gondolatok sem, melyeket először óvatosabban, később egyre határozottabban pendít meg a film. Amikor Assad (Fares Fares) egy felsőbb, a világot mozgató erő létezéséről akarja meggyőzni a nihilista Carl-t (Nikolaj Lie Kaas), miközben a két főhős autójukkal egy száguldó vonatot követ, nos, ez eléggé anyagidegen és szájbarágós jelenet. Kár a Q-ügyosztály világát "hívőkre" és "hitetlenekre", feketére és fehérre osztani, és a film noir-karaktereket idéző, kiégett, depressziós Carl-t a két pólus metszéspontjába állítani.
Problematikus továbbá, hogy az antagonista - a gyermekeket gyilkoló, rafinált sorozatgyilkos - küllemét tekintve nagyjából a skandináv Ryan Gosling (egy nyáltúltengéses, csibészes mosolyú selyemfiú), azaz alkatilag sehogy sem passzol a szerephez, másrészt az ő karakterét is sikerül megfojtani a közhelyek tengerében. Igazán kiábrándító, amikor a fináléban úgy mutatkozik be Carlnak, mint az Ördög fia, akinek titkos missziója, hogy elvegye az emberek hitét azáltal, hogy legyilkolja a gyerekeiket. Ezen a ponton a Palackposta - egyébként dramaturgiai és technikai értelemben bármilyen jól összerakott mozi - olyan benyomást kelt, mintha épp a Filmpluszon néznénk valami huszadrangú selejtes tévékrimit. Szintén szarvashiba, hogy a film már rögtön a nyitány után megismertet bennünket a gyilkossal, felfedi kilétét, azaz szinte rögtön elpárolog az ilyesfajta thrillerek esetében szinte már kötelező "irracionalitás".
Persze ennek lett volna értelme akkor, ha a gonosz Johannes (egyébként nem létező) emberi oldalát óhajtották volna kidomborítani, de erről szó sincs. (Magánéletéről csak annyit tudunk, hogy egy tőle jóval idősebb nővel osztja meg az ágyát, akit persze rögtön, ad hoc módon lemészárol, amikor forró lesz körülötte a talaj.) A pszichopata gyermekkorát feltérképező flashback-ek szájbarágósak és feleslegesek, s különösen értelmetlen fordulat, amikor Johannes, miután félholtra szurkálta a váltságdíjat szállító családapát, besurran a kórházba, hogy a férfi nejét vegye célba, de félmunkát végez: beinjekciózza az asszonyt, majd kereket old. Nem tudom, ez a jelenet a forrásműben is így szerepelt-e vagy csak a film alkotóinak képzeletszegénységéről árulkodik, mindenesetre szomorú, ha az utóbbiról van szó. 
Sajnos maga a nyomozásnarratíva is akadozó (a detektíveknek mintha túl későn esne le a tantusz, hogy az elkövetőt talán érdemes volna egy szélerőművek övezte csónakházban keresni a tengernél: a türelmetlen néző legszívesebben vállon ragadná, megrázná, majd ellátná őket a helyes instrukciókkal), és a végjáték is eléggé kompromisszumkész. Úgy látszik, bármennyire is jók a skandináv bűnügyi filmek, gyermekhalált nem nagyon mernek explicite mutogatni (eddig még A híd sem merészkedik el, bár az első évad nem is jár olyan messze tőle), ráadásul Johannes és Assad végső összecsapásából mintha tudatosan kispórolták volna a feszültséget (egyébként érthetetlen, hogy a feldühített Carl, akinek Johannes kegyetlen, emberpróbáló eszközökkel méricskélte a hitét, passzív marad a végső konfrontációnál, s a gyerekekre vigyáz ahelyett, hogy segítene társának a gyilkos likvidálásában).
És most jöjjenek a méltató szavak, melyekkel eddig adós maradtam. Bár a Palackposta atmoszférája nem annyira csábító, mint az előző részeké, meg kell hagyni, mindezért kárpótolnak a feszesre rántott akciójelenetek. (Ezekből meg a korábbi fejezetekben kaptunk kevesebbet.) A vonatos és a kórházas egyaránt minuciózusan felépített, sebesen vágtázó, adrenalinemelő szakasza a filmnek (persze, ahogy írtam, Johannes kórházi látogatásának nincs túl sok értelme, de az abból fakadó következmények attól még izgalmasak), és a kettőt egymástól elválasztó erdei jelenet (a kétségbeesett apa brutális halálra kaszabolásával) is ráégeti magát a retinánkra. 
A Carl-t alakító Nikolaj Lie Kaas ezúttal is zseniális, akárcsak korábban, és még a langyosabb pillanatokat is képes élővé tenni, gyakorlatilag ő a Palackposta lelke (mellesleg bölcs döntés volt a készítőktől, hogy végül nem boronálták össze hősünket a dögös szőke rendőrnővel), de az Assadot játszó Fares Fares is nagyszerű. És a Palackpostából is árad ugyanaz a kérlelhetetlen profizmus, mint a trilógia másik két darabjából: a cselekményépítés dinamikus és magabiztos, nemigen ütközünk üresjáratokba, és a film talán csak a végkifejlet előtt válik csikorgóvá, hogy aztán a temetési szertartás alatt csendesen zokogó Carl képe megint nivellálja a színvonalat, és megmutassa: ebben az alkotógárdában sokkal több is rejlik, ha filmjükre rámosolyognak a csillagok. Sajnos a Palackpostával nem ez történt. Ettől még korrekt kis darab, egyszer bátran beruházhatunk rá, de ne üljünk le elé túl magas elvárásokkal.
