Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

A Hannibal-filmek és a műfajok

2016. február 22. 23:21 - Tenebra

960.jpgNem is olyan rég volt a nagyszerű A bárányok hallgatnak 25. évfordulója, melynek alkalmából már megejtettünk egy-két bejegyzést. Ám miközben elgondolkodtam (illetve rajongóként sokat nem kellett agyalnom rajta), hogy milyen kultikus film is Jonathan Demme alkotása, egy régi vita is eszembe jutott, melyet még az ősidőkben, egy fórumon ejtettem meg. Akkor még kevésbé voltam pallérozott a filmes műfajok területén, mint most (persze most is van még lemaradásom bőven – de például a musicalekből ez mindig is így fog maradni, mivel utálom ezt a műfajt), viszont már annak idején is ráéreztem a problémára, hogy például A bárányok hallgatnakot horrornak vagy thrillernek definiáljuk. S persze ahány film, annyi műfaj – ez jellemző a Hannibal-szériára. Vagyis ebben a cikkben azt járom körbe, hogy vajon melyik zsánerhez állnak közelebb az eddig készült Thomas Harris-adaptációk, beleértve azért a sorozatot is, melyet már méltattam e blogon koraősszel. Emellett pedig vitára invitálok mindenkit, aki olvassa. Így adott a kérdés: szerintetek milyen műfajba tartoznak a Hannibal-filmek?

Tehát általában két műfaj szokott felmerülni a Hannibalok kapcsán, melyek adják magukat: a horror és a thriller. Illetve mindkét műfaj alműfajai vagy műfajváltozatai, a slasher és a pszichothriller is ráragasztható a széria bizonyos darabjaira. Így jó, ha egy kicsit tisztában vagyunk azzal, mik is ezeknek a zsánereknek a tradicionális, vissza-visszatérő elemei, és milyen variációk léteznek eddig a filmtörténetben.

A thrillert általában a bűnügyi műfajcsoportba szokás sorolni, és egy nagyon markáns hatásmechanizmus alapján definiálják. Maga Alfred Hitchcock, a műfaj nagy művelője is azt mondta, hogy thriller az, ami kellemes borzongást, feszültséget kelt a nézőben, míg ezzel szemben a horror a kellemetlen borzalom. Vagyis a thriller hatásmechanizmusa az úgynevezett suspenese-en alapul, mely egyszerűen a vágás révén, illetve az információk visszatartásával, a nézőpontok szűkítésével generál feszültséget a nézőben. Igaz, ez a hatáselem megjelenik a burleszkekben is (emlékezzünk Harold Lloyd, Buster Keaton vagy Chaplin hajmeresztő mutatványaira), de egyértelműen a thriller védjegyévé vált az idők során (Martin Rubin is kitér egyébként a suspense és a burleszk kapcsolatára Thrillers c. könyvében).

Ezen kívül a thrillernek persze vannak visszatérő tematikai elemei is. A bajba jutott nő („damsel in distress”) vagy a menekülő ember („running man”) jellemző karakterei a thrillernek. A hős általában passzív a filmek elején, és valamilyen láthatatlan, sokszor politikai erő veszélyezteti. Vagyis a thriller másik fő eleme a veszély, az állandó veszélyben lét. Legyen bár szó az Észak-északnyugatról (1959) vagy a Harrison Ford-féle A szökevényről, a thrillerben a hőst folyamatosan sakkban tartja vagy a halál, vagy az elfogás veszélye. Mert – s itt jön a kapcsolata a bűnügyi filmekkel – a hős gyakran keveredik bűnbe vagy esetleg a nyomozás révén maga is (potenciális) áldozattá válik. Ezért is rokonítható a film noirral a thriller, mert nagyon hasonló szituációkban láthatjuk mindkét filmtípus főhősét. A különbség persze az, hogy a konvencionális thrillerekben a hős idővel aktivizálódik. Persze, ha kéz-a-kézben jár a két műfaj, akkor a hős pont ellenkező utat jár be: aktív hősből passzív áldozattá válik, és a veszély elhatalmasodik vagy a bűnügy megoldatlan marad: az Éjszakai lépések (1975) vagy az Elemi ösztön (1992) is ide sorolhatók.

2-jodie_foster.jpg

Speciális formája a thrillernek a pszichothriller, mely mint Varga Zoltán leírja a Metropolis Király Jenő-számában, sokszor nemcsak az antagonistát, de a főhőst is traumatikus karakternek mutatja be. A pszichothriller ugyanis a lelki folyamatokra kezd el koncentrálni, és jobban érdekli a hős és antagonista pszichopatológiája, mintsem a bűnügy megoldása. A Hitchcock-féle Gyanú árnyékában (1943), az Elbűvölve (1945) vagy a Mi történt Baby Jane-nel? (1962) is ilyen filmek, de bizonyos szinten a noirnak is definiált Szédülés is ide sorolható, hogy a klasszikus Hetedikről (1995) ne is beszéljünk. Sőt, határeset, de Roman Polanski Iszonyatát (1965) vagy A bérlőt (1976) is idevehetjük, mert mindkettő erősen traumatizált antihősöket helyez a középpontba. Sőt ez utóbbiakban a bűnügy is elmarad, és ez nem ritka a pszichothrillerekben. Például a Tortúra (1990) című filmben is csak arra korlátozódik a bűnügy, hogy a fanatikus rajongó nő elrabolja kedvenc íróját, ám innentől kezdve a cselekmény átalakul kamaradrámává, és nem annyira a megoldás, hanem annak a pszichológiája válik érdekessé, hogy a nő miért kínozza kedvencét, s az író hogyan alakul át sztárból maga is egy pszichopatává.

Tehát a pszichothriller inkább a lélek rezdüléseire koncentrál, és elmozdul a bűnügyi műfajcsoporttól a horror műfaja felé. Miért? Mert itt a pszichopatákon, az antiszociális karaktereken keresztül feltevődik a kérdés a nézőben, hogy hol a határ az ember és a monstrum között. Márpedig a horrorfilm fő témája a monstrum, a szörny, s a műfaj bizonyos darabjaiban (mint a Rosemary gyermeke [1968], a Carrie (1976), a Martin [1977] vagy a Frankenstein [1994]) azt a folyamatot látjuk, ahogy szörnyeteggé alakul egy karakter, avagy elmosódik a határvonal a „normális” és az „abnormális” között. Nos, a pszichothrillerek is ezt a témát járják körbe. Kérdés, hogy akkor mi a különbség a horrorok és a pszichothrillerek között? Erre szintén Varga Zoltán ad frappáns választ említett cikkében: a pszichotrhillerben a hangsúly az emberi főhősre helyeződik, akiben meg van a potenciál, hogy maga is a pszichopata antagonistává váljon (a műfaj radikálisabb darabjaiban ez meg is történhet – lásd például az Eden Lake-et [2008]), de általában ez a transzformáció nem történik meg. A horrorban pedig bár a szörny is főszerepbe kerülhet (lásd a Carrie-t), de ha elemzik is a lelki világát, mindvégig szörny marad, és nála visszafordíthatatlan a folyamat, mindenképp szörnyeteggé válik. A pszichothrillerek hősei számára van megváltás, de legalábbis sokszor megállnak a szakadék előtt.

Emellett a horror slasher irányzatában jellemzően az antagonista már nemcsak pszichopata, hanem egy olyan irracionálisnak és földöntúlinak tűnő lény, aki akár vámpír vagy zombi is lehetne. Vagyis a klasszikus monstrummal párosítja totális őrülete és elmebetegsége. A Halloween, a Rémálom az Elm utcában vagy a Péntek 13 egyszerűen nem magyarázkodik, még akkor sem, ha mindig van egy karakter, aki megpróbálja értelmezni a monstrumot. De amúgy a film nem foglalkozik a szörnyeteg lelkivilágával túl sokat. S ha pszichopatológiai szempontból közelítjük meg a szörnyet, akkor tehetjük a legnagyobb különbséget a slasher és a pszichothriller antagonistája között. Míg pszichothrillerben a negatív hős megőrzi emberi vonásait, és egy beteg, de konzekvens elmének tűnik (vagyis pszichopata), addig a slasherek negatív hőse már súlyos elmebetegségben szenved, úgymond teljesen elvesztette kapcsolatát a valósággal, illetve emberi mivoltával, és nincs „miért”-je annak, hogy mészárol. A Texasi láncfűrészes (1974) a legjobb példa erre, melyben a Bőrpofának nevezett szörny semmilyen emberi attribútummal nem bír, külsőleg és megnyilvánulásaiban is állatias, szörnyszerű, skizoid, dühöngő személyiség. Vagyis ezek a szörnyek súlyos pszichózisban szenvednek. Nem csupán paranoidok vagy szociopaták, mint a pszichothriller sorozatgyilkosai, hanem mintegy a skizofrénia tüneteit hordozzák magukon. Ugye ennek a betegségnek egy változata lehet a katatón mozdulatlanság mellett a hiperaktivitás és a közveszélyesség. A beteg agressziója pedig megmagyarázhatatlan a külső szemlélő számára, jóllehet, például a paranoid skizofrének valamilyen bizarr magyarázatot tudnak adni arra, miért csinálnak furcsa dolgokat.

silence-cover-1.jpg

Tehát a pszichothriller és a slasher bár egyaránt sorozatgyilkosokkal dolgozik, de alapesetben a pszichothriller antiszociális vagy paranoid pszichopatákat vonultat fel, és sokszor a hőst is traumatizált karakterként mutatja be, míg a slasher néhány kivételtől eltekintve (ilyen a Henry – egy sorozatgyilkos portréja) nem próbálja meg megérteni vagy emberként ábrázolni a sorozatgyilkost, hanem szinte természetfeletti lényként mutatja be az elmebeteg ámokfutót (kivétel persze például Freddy Krueger, aki fantasztikus lény).

Hatás alapján nem gondolom, hogy szerencsés lenne elkülöníteni a két (al)műfajt, minthogy a thriller is élhet sokkoló képsorokkal (az Iszonyat szinte csak ilyenekből áll), míg a horror is alapozhat a suspense-re, és az ijesztgetés helyett a konstans szorongás és félelem kialakítására (nem slasher, de a Rosemary gyermeke kifejezetten ilyen horror). Ahogy tehát a melodramatikus stilizáció is lehet egy akciófilm vagy western járulékos eleme, úgy a sokkhatás sem kizárólag a horrorfilmek sajátja, ahogy a suspense sem. Ezért tartom nagy baromságnak a „hatásműfaj” kategóriáját, hiszen mint kimutattuk, a horrornak is vannak nagyon jellegzetes karakterei és tematikus motívumai, és bár sokszor érvényesül az undorkeltés és a sokkhatás a műfajban, ezzel definiálni nem szerencsés.

Ezek után tehát érdemes szemügyre venni a Hannibal-filmeket. Ha már A bárányok hallgatnak kapcsán emlékezünk meg a Hannibal-széria műfajiságáról, induljunk akkor ki ebből az alkotásból! Az 1991-ben bemutatott film például A hetedikre (1995) is nagy hatással volt valószínűleg, mert nagyon hasonló karaktereket vonultat fel, és a sztori is hasonlít. A hetediket pedig azért egyértelműen pszichthrillerként szokás definiálni, mert tökéletesen érvényesül benne a műfaj legtöbb eleme. Például a pszichopata ebben háttérbe szorul, és a főszerep a heroizmustól túlbuzogó, hiperaktív főhős cselekvési módjának vizsgálatán van. Mivel a Brad Pitt-karakter kellőképp negatív figuraként tűnik fel, a pszichopata, a Kevin Spacey-figura már nem is annyira lesz rosszfiú, jóllehet, azért ő a sorozatgyilkos. Elmosódik tehát a határvonal a hős és a negatív hős között.

manhunter-05-brian-cox.jpg

Nos, ez az „elődre”, A bárányok hallgatnakra is igaz részben. A történetben két pszichopata is főszerepet kap, jóllehet, valójából inkább Hannibal Lecteré a stafétabot, Buffalo Bill csak egy ürügy arra, hogy Clarice-t és Hannibalt összehozza a sztori, és összecsapjanak. Hannibal megszereti, szimpatikusnak, és legfőképp érdekesnek találja. Olyan, mintha valamilyen beteges módon uralkodni akarna a nőn azáltal, hogy kihasználja pszichiáter-képességeit, és beletúr az ügynök lelkébe, múltjába. A nő pedig, mint a pszichthrillerek hősei, szintén traumatizált karakter. Sőt egy ponton Hannibal szinte normálisnak tűnik, míg Clarice-ben meglátjuk a potenciális pszichopatát, mikor a bárányokról és gyerekkori élményéről mesél. Tulajdonképpen Hannibal és az ő kapcsolata egy pszichoanalitikus orvos-páciens kapcsolat. Hannibal emeli a téteket, Clarice pedig megpróbál reagálni rá, de soha nem tud Hannibal fölébe emelkedni. Nem képes kontrollálni a pszichopatát. Ez a kontrollálhatatlanság néha látszólag eltűnik, de az utolsó jelenet ismét megerősíti, mikor a doktor felhívja Clarice-t, hogy közölje, nem fogja őt követni, levadászni. Ekkor nagyon durván megfordulnak a szerepek, és tudatosul a nőben, hogy ő csak Hannibal kegyéből van még életben, mert megkedvelte. Vagyis totálisan uralja a szituációt a sorozatgyilkos, Clarice csak tehetetlenül „halló”-zik, miként az Éjszakai lépések végén Gene Hackman karaktere is „baszdmeg”-el.

Ebben a sztoriban Buffalo Bill ugyan kevés szerepet játszik, de még őt is látjuk emberként. Emellett pedig ebben történetben egy áldozatát látjuk hullaként, a másikat csak meg akarja ölni, de nem tudja megtenni, mert Clarice megtalálja. Vagyis abszolút nem a sorozatgyilkos elkapásán, vagy rémtetteinek bemutatásán van a hangsúly. Nem a tombolás, az ámokfutás, a dühöngés a sztori lényege, hanem az, hogy Clarice milyen fejlődésen megy át azalatt az idő alatt, míg nyomoz Hannibal segítségével Buffalo Bill után.

Vagyis A bárányok hallgatnak nemhogy nem slasher vagy horror, hanem egyenesen egy elég szubverzív thriller, melyben gyakorlatilag a hős passzivizálódik, minthogy hiába képes elkapni egy gyilkost, de a „nagyobb hal”-at elszalasztja. Márpedig Buffalo Bill Hannibalhoz képest egy kisiskolás. Tehát ez az „indítófilm” egy színtiszta pszichothriller, mert benne a traumatizált hős nyomoz egy pszichopata után egy másik pszichopatával, és a lényeg nem a brutális erő elszabadulásának bemutatása, mint a slasherben, hanem a lelki folyamatok alakulásán van a hangsúly.

maxresdefault_14.jpg

Ha azt írtam, A bárányok hallgatnak első film, akkor tévedtem. Ugyanis a legelső Thomas Harris-feldolgozás szinte közvetlenül a regény megjelenése után jött ki a mozikban, 1986-ban Az embervadász címmel, melyet Michael Mann vitt vászonra. Mann egyik első rendezése a nyolcvanas évek rendőrfilmjeinek is minden motívumát magán viseli: William Petersen, mint kemény, de intelligens zsaru, synthpop, neonfények, túlpörgetett, túlcsorduló „tökös” jelenetek stb. Az embervadász pedig bár A Vörös Sárkány feldolgozása, mégsem ad kitüntetett szerepet sem Hannibalnak, sem pedig Francis Dolerhide-nak. Érdekes módon Michael Mann abszolút Will Grahamre helyezte a hangsúlyt, szemben a 2002-es feldolgozással, melyben azonos súlyt kap Hannibal, Will és Dolerhide. Ennek folyományaként a sztori egy klasszikus thrillernyomozás története. Sőt nem is annyira thriller ez, mert bár veszélyeztetve lesz a főhős karaktere is, de ennek a veszélynek az érzékeltetése csak a játékidő utolsó harmadára korlátozódik.

A gyilkos pedig Az embervadászban teljesen konvencionális gonosz, akit nem elemez a film, hanem csak aljas Fogtündérként mutat be, aki ki tudja, miért, öldököl. Felderítésében Grahamnak még Hannibalra sincs túlzottan szüksége, így a Brian Cox által megformált meglehetősen erőtlen karakter egy vagy két alkalommal szerepel a vásznon. A többi Will érdeme. Ami elég érthetetlen volt számomra végig, mivel Michael Mann pont arról híresült el főleg a Szemtől szemben című filmtől kezdve, hogy a főhőst és az antagonistát egymásra lefordítható, egyenrangú félként mutatta be, így nehezen lehetett eldönteni, melyik figurának szurkoljunk (a Közellenségekben is elmossa a határvonalat Dillinger és Melvin Purvis között, jóllehet, Christian Bale ügynöke erőtlen Johnny Depp gengszteréhez képest). Kiválóan kidolgozhatta volna ezt a Will – Hannibal, vagy akár a Will – Dolerhide oppozícióban is. Kár, hogy nem tette.

Így Az embervadász teljesen konvencionális thriller lett, melyben van 1-2 izgalmasabb suspense-jelenet, de egyébként inkább a nyomozásra, mint a lelki folyamatok bemutatására helyezi a hangsúlyt. Ezért akár azt is mondhatjuk, inkább rendőrfilm, melynek lényege, hogy tudjuk, ki a gyilkos, a tét inkább az, hogyan kapja el Will (és ugye a rendőrfilmek másik konvenciója is érvényesül itt, vagyis Will szembe kerül felettesével valamilyen szinten, és saját kontójára kezd el dolgozni).

red-dragon-2002-review-by-sandra-harris-435079.jpg

Mint már említettem, A Vörös Sárkány (2002) sokkal következetesebb adaptáció, és sokkal jobb feldolgozása is a Hannibal-mítosznak, mint Mann erőtlen alkotása. Itt Hannibal Lecter sokkal nagyobb súlyt kap, sőt bizonyos pontokon fordulatot is hoz a cselekménybe ténykedése. Mondhatni ugyanaz a funkciója ebben a történetben, mint A bárányok hallgatnakban, csak éppen itt Clarice helyett Will Grahammel, egykori páciensével beszélget, illetve segít neki elkapni Dolerhide-ot. Dolerhide és Graham között igazából nincs kapcsolat a játékidő utolsó jelenetéig, s nem is kerülnek szembe egymással. Itt az igazi veszélyforrást az ördögi Hannibal jelenti, aki úgy bábozik a karakterekkel, mintha zsinóron rángatná őket. Hihetetlen, de még börtönéből is képes hatni a külvilágra, és levelezni tud titkos kódok útján a Vörös Sárkánnyal.

Azaz az igazi antagonista itt ismét nem annyira a Vörös Sárkány, hanem Hannibal, aki a Sárkányt is irányítja. Hannibal ad neki utasításokat, és mintegy rajta keresztül gyilkolja meg az áldozatokat. Igaz, a gyilkolás maga a hasadt személyiségű Dolerhide-hoz kötődik, és az áldozatait a Vörös Sárkány személyiségének ajánlja, miatta hajt végre véres rituálékat. Mondhatjuk, hogy Dolerhide kórképe sokkal súlyosabb, mint akár Buffalo Billé, vagy Az embervadász-féle Dolerhide-é. A Vörös Sárkány mintha természetfeletti entitás lenne, úgy veszi át az uralmat a férfi fölött. Mely persze komplikált módon kapcsolódik nagymamájához, aki gyerekkorában kínozta őt. Így Dolerhide már inkább tűnik egy skizofrén, téveszmés betegnek, mint antiszociálisnak vagy paranoidnak. Dolerhide-nak vannak persze emberi pillanatai, de mikor átveszi az uralmat felette a Vörös Sárkány-énje (vagyis állapota – a multi-személyiségzavar más, mint a skizofrénia, amiben Dolerhide szenved, mivel a multik nem vesztik el kapcsolatukat a valósággal).

hannibal-mason-verger.jpg

A Vörös Sárkányban pedig ennélfogva sokkal több a gyilkosság, mint A bárányok hallgatnakban. Sőt talán kicsit túlzásba is estek a film alkotói, mert a sorozatot leszámítva ez a Hannibal-filmek legvéresebb darabja. Jóllehet, a Hannibal fináléja vagy a malacos részek is megfelelően sokkolóak, de itt az „átváltoztatott” áldozatok fényképei még inkább megfagyasztják a vért a nézőben. S ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy növekszik a halottak száma, Will Grahamék nagyon sokáig nem tudják elkapni a gyilkost. Ennyiben tehát a slasher műfajához közelít A Vörös Sárkány.

Persze amúgy ez áll a legközelebb A bárányok hallgatnak sémájához, minthogy, mint írtam, Clarice helyett itt Will kér tanácsokat Hannibaltól, aki segít is egykori páciensének, ugyanakkor kettős játékot űzve az őt bálványozó Dolerhide-ot is buzdítja és irányítja. Hannibal így talán itt a legőrültebb, mondhatni egy Joker-féle nihilista bábmester, akinek nem tudjuk megfejteni a belső világát, és látszólag mindent csak a „hecc” kedvéért csinál. Így itt is az a problémás partnerkapcsolat rajzolódik ki, mint A bárányokban.

Mely partnerviszonyban egyébként Az embervadásznál sokkal inkább, de A bárányok hallgatnaknál meg sokkal kevésbé traumatizált a főhős karaktere. Igen, Will itt egy bizonytalan rendőrként tűnik fel, akinek ki kell beszélnie magából a pszichiáterének, Hannibalnak a gyilkossági ügyeket, és szerez is egy szép sebet a doktortól, ami miatt már testileg, materiális értelemben is van köztük egy életre szóló, megszakíthatatlan kapcsolat. Viszont amúgy Will megszűnik kételkedő lenni a történet vége felé, és inkább klasszikus thrillerhőst játszik, mint Az embervadász zsaruja. Clarice valóban traumatikus, naiv lány volt, de Will már nem kezdő, és ő ismeri Hannibalt, tudja kezelni őt, így mondhatni egyenrangú ellenfele, hiszen csak annyira képes Hannibal az elméjébe hatolni, amennyire ő is ráérez arra, hogy ki is a doktor valójából.

photo-hannibal-2001-2.jpg

Vagyis A Vörös Sárkány 2002-es feldolgozása inkább klasszikus thrillerelemeket vonultat fel, néhány slasher- és pszichothriller sajátossággal. Ezzel szemben viszont a sorozat sokkal inkább működik horrorként, mint thrillerként. A sorozatban ugyanis Will is „lesüllyed” a gyilkosok szintjéra pár epizódban, sőt egy darabig ő kerül diliházba, és Hannibal megy hozzá látogatni. Tehát a sorozat megfordítja a filmek alapfelállását, és magát a főhős is nemhogy traumatizált karakterré, de egyenesen monstrummá teszi.

Jóllehet, a sorozatban nagyon vékony a határvonal Hannibal és Will között. Igaz, Hannibal itt nem annyira a kifinomult antagonista karakterét hozza, ő egy igazi ördögi, szinte természetfeletti entitás itt, aki félelmetes módon emberarcú és megérthető marad azért, de mégis sokkal félelmetesebb és megdöbbentőbb, mint a filmekben. De Will sem lesz nála kifinomultabb, legfeljebb megpróbálja eljátszani. Sőt arról szól az egész sorozat, hogy Will és Hannibal között nagyon sok a hasonlóság, és éppen ezért nagyon könnyen válhatna (válik majd) Willből gyilkos. Így a 2002-es filmhez, de még A bárányok hallgatnakhoz képest is messzebbre megy a Hannibal-sorozat, s azt meséli el, hogy válik ez a két karakter kölcsönösen függővé egymástól. (Az utolsó rész például egy közös leszámolásról szól, rendkívül ötletes módon ők ketten csapnak össze a Vörös Sárkánnyal – igazi szörnyek csatája így a finálé.)

Továbbá a sorozat nemcsak, hogy monstrummá alakítja a kvázi főhőst, Willt is, hanem epizódról epizódra, mintha valami exploitation-darabot látnánk, egyre bizarrabb, betegesebb gyilkossági ügyek kerülnek terítékre. Jómagam ezt is róttam fel a széria egyik nagy hibájának, vagy problémájának, hogy ezeknek a rituális, emberáldozattal járó „művészkedés”-nek a gyomorforgató hatásán kívül más funkciója nem sokszor volt. Így már csak ezért is vált a Hannibal egy rétegjelenséggé, mert azon túl, hogy a fősodorbeli közönségrétegnek túl lassúnak, túl művészi(eskedő)nek hatott, túlontúl véres is lett. Persze a vérből gyakran varázsoltak az alkotók kifejezetten művészi, már-már avantgárd filmekbe illő „film-a-filmben” kisfilmeket, de a hatáskeltésen kívül az esetek többségében ennek sem volt különösebb szerepe.

Mindezek miatt tehát összességében azt mondhatjuk, hogy a Hannibal-sorozat nagyon kreatív feldolgozása az eddig keletkezette Thomas Harris-regényeknek, melynek folyományaként inkább a szubverzív, nem konvencionális horrorfilmekhez kötődik (mint mondjuk a Carrie vagy néhány Frankenstein-feldolgozás), főleg, hogy benne a sokkhatás felkeltése az epizódok másik fő célja a Hannibal – Will kapcsolat továbbfejtésén kívül. Vagyis erre a szériára nyugodtan mondhatjuk, hogy pszicho-horror.

A fentebb felsorolt filmeken kívül még két Hannibal-feldolgozás készült, a 2001-es Ridley Scott-féle, illetve a rosszemlékű Hannibal ébredése, melyben megpróbálták megmagyarázni, kicsoda Hannibal, és miért eszik embert. Mindkét mű annak ellenére, hogy esztétikai szempontból elég távol vannak egymástól (Scott műve lassú, kimért művészfilm, mely remekül alakította tovább A bárányok hallgatnakot, míg a Hannibal ébredése egy tipikus összehányt adaptáció, mely még középszerű is lehetne, ha nem Hannibal-film lenne), alapvetően kilép a horror felé hajló műfajok közül. Sőt még igazi thrillernek sem nevezhető egyik sem. A Hannibal inkább művészfilm, mint műfajfilm, míg a Hannibal ébredése bosszúfilm.

Még persze Ridley Scott feldolgozása áll legközelebb az eredeti könyvek és filmek hangulatához és műfajiságához, hiszen azért van benne pár sokkoló karakter és jelenet (beleértve Mason Vergert és a disznóit). De alapvetően a Hannibal lírai és lassú, s nem annyira a traumatizált karakterek macsak-egér játékára helyezi a sztori fókuszát, hanem Clarice és Hannibal problematikus kapcsolatának bemutatására. Igen, van benne több bűnügyi szál is (Clarice kutat Hannibal után, az olasz rendőrfőnök, Francesco Pazzi pedig Mason kezére akarja játszani a doktort), de ezek csak ürügyek arra, hogy Hannibalt és Clarice-t ismét összehozzák.

2954422-hannibal-rising-01-800-75-fancasting-hannibal-red-dragon-silence-of-the-lambs-and-hannibal-rising.jpeg

S ebben a filmben tűnik Hannibal leginkább hősfigurának. Igen, antihős, mivel saját boldogulását helyezi a nagyobb jó fölé (a hősök pont fordítva tesznek), de ebben a részben jön elő az a kitétel, mely finomítja az eleddig megfejthetetlen karaktert, hogy ő csak a modortalanokat eszi meg. És valóban: csak azokkal bánik el, akik ártanak neki vagy Clarice-nek. Pazzit is ezért belezi csak ki, és bizarr módon még barátság is szövődhetne kettejük között, ha a zsaru nem akarná elkapni. A nyomozó ráadásul mindezt a pénzért tenné – Hannibal soha nem játszana senkit gyilkosok kezére a pénzért. Ezért Hannibal mintegy jófiú lesz akár Pazzihoz képest sem.

De hiába szedeti le Masonnel az arcát, a flashbackben láthatjuk, hogy Verger egy igazán perverz, beteg elme, hozzá képest Hannibal maga a normális megtestesülése. Így Mason torzulását is jogos büntetésnek tekinthetjük, hiszen egy szado-mazochista, nihilista, drogot szívó arisztokratát csonkít meg, nem egy ártatlan biztonsági őrt öl meg (mint A bárányok hallgatnakban) vagy nem egy ártatlan családra (Will famíliája A Vörös Sárkányban) küld rá egy veszélyes gyilkost. Így, mikor elkapják, és Mason a disznók elé akarja lökni, egyáltalán nem érezzük, hogy ez pozitív dolog lenne, sőt örülünk neki, mikor Verger ellen fordítja saját fegyverét Hannibal.

S ugyanilyen pozitív antihősként tűnik fel az utolsó jelenetben is, mikor Ray Liotta karakterét megkínozza mintegy Clarice kedvéért, illetve azért, mert az bunkó volt az általa szeretett nővel. Minthogy itt Hannibalról már nyíltan tudható, hogy szereti a nőt, nemcsak afféle mester-tanítvány, vagy beteg-páciens viszony van köztük, mint A bárányok hallgatnakban. Így végső soron bizarr románc a Hannibal, melyben a romantikus hős maga az emberevő doktor Lecter.

Tehát a Hannibal megfordítja az eddigi filmek, történetek sémáját, és a címszereplőt nem antagonistaként, hanem egyenesen antihősként ábrázolja, akihez képest minden más szereplő (leszámítva Clarice-t és Barney-t, egykori felügyelőjét) negatív, immorális gazember. Ez a radikális váltás nyilván sokaknak nem tetszett, ahogy az sem, hogy mintegy erkölcsi-morális bosszúként értelmezték újra Hannibal emberevő „képességét” (mely itt már-már bizarr szuperképességként tűnik fel). Mindenesetre emiatt kevésbé horror vagy pszichothriller, inkább klasszikus „menekülő ember” thriller a Hannibal.

Mintegy ezt a vonalat erősítette fel a Hannibal ébredése, melyben „minden tisztázódik”. Ám Scott művével szemben ez pont rosszat tett a karakternek, akit már nem is Anthony Hopkins, hanem egy nevenincs fiatal színész játszott, aki megpróbálta imitálni Hopkins hűvös, ördögi nézését, de túl szélsőséges gesztusai inkább parodisztikussá változtatták figurát. Sőt az egész bosszútörténet olyan, mint egy rossz Hannibal-paródia.

Persze most nem a negatívumait szeretném ekézni, hanem csak kiemelném, hogy itt már semmilyen horrorelem vagy thrillerelem nincs jelen (még a könyvben amúgy borzasztó pokolként ábrázolt háborús bevezetőt is), a sztori színtiszta kalandfilmes cselekményre épül. Majdhogynem egy életrajzi drámát láthatunk. De mindenképp fordulatos, akciódús bosszúfilmet, melynek során Hannibal nemhogy antihőssé, de igazolható, morálisan felsőbbrendű klasszikus hőssé válik. A 2007-es film így sokkal inkább hasonlít az akkori szuperhősfilm-trend tagjaihoz, különösen Christopher Nolan Batmanjéhez. Sőt Bruce Wayne és Hannibal Lecter között a két eredetfilmben (Batman Kezdődik és Hannibal ébredése) nincs is túl sok különbség. Mindketten traumatikus körülmények között, kényszerűen gyorsan felnőtté vált, elárvult karakterek, akiket szüleik és/vagy testvéreik halála nem hagy nyugodni életükben, s küldetésük, hogy megtorolják szeretteik meggyilkolását. Melyben ráadásul egy-két „egzotikus” fegyverhordozóra is szert tesznek (a japán nő megfeleltethető Lucius Foxnak vagy akár Alfrednek is).

Azonban Hannibal ilyetén értelmezése totálisan félrevitte a szériát és a karaktert is. Jóllehet, A Vörös Sárkány a slasher, a Hannibal pedig a klasszikus művészfilm irányába mozdult el, alapvetően a Hannibal-széria (beleértve Mann feldolgozását és a sorozatokat is) pszichothriller / pszichohorror kategóriába sorolható, és a megfejthetetlen Hannibal miatt szerettük a borzongató műfajokon kívül. Nos, a Hannibal ébredése, legalábbis a filmfeldolgozás elvette ezeket tőlünk. A sztori már nem thrillernarratívát működtet, míg a karakter alig emlékeztet a doktorra, főleg, hogy Gaspard Ulliel sem Mads Mikkelsenhez, sem pedig Anthony Hopkinshoz (főleg hozzá nem) ér fel (maximum Az embervadász Brian Coxát tudja felülmúlni, de őt nem nehéz). Remélhetőleg erre rájönnek azok, akik a jövőben adaptálni fogják a mítoszt, hogy Hannibal varázsát éppen az adja, hogy a figura egy nagy kérdőjel, aki úgy képes áldozatai nyelvét kiharapni, hogy nem megy a pulzusa nyolcvan fölé. Avagy hűvös és kedves „jóestét”-et kíván, és elmetszi vendége torkát egy suhintással a doktor.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr298412350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása