Közhelynek számít, de a skandinávok egyedi prizmán keresztül szemlélik a világot, és bűnügyi filmjeiket is ez teszi igazán exportképessé. Ma már az amerikaiak is csak a sorozatok mezőnyében tudják utolérni - és megszorongatni - a derék északiakat. (Az sem véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legjobb tengerentúli bűnfilm-szériája, a The Killing is dán licenc alapján készült.) A Nyomtalanul, a Fácángyilkosok vagy épp Az eltűnés sorrendjében pusztító erőszak- és perverziócunamit zúdít a nagyérdeműre, nem is beszélve a képek mögött lappangó heveny társadalomkritikáról. Az a szorongató érzés fog el, hogy itt a világot tényleg csak a szentlélek tartja össze, de a már amúgy sem létező harmóniát bármikor kettéroppanthatja valami primitív őserő, és a békés együttélés látszólagos konszenzusa is darabokra hullhat. Egyszóval nem mindig szívmelengető dolog ilyen mozikat nézni. Viszont átkozottul szórakoztatóak. Ez alól Az eltűnés sorrendjében sem kivétel.
A történet dióhéjban: a hallgatag útkarbantartó, Nils Dickman (Stellan Skarsgard) soha nem ártott senkinek: egész életében csak a kies tájat járta hókotró gépével, precíz munkát végezve, s ezzel kivívva a közösség elismerését. Az idill azonban felborul, amikor fiát a hatóságok holtan találják. Látszólag kábítószer-túladagolás végzett vele, de Nils tudja, hogy a fiú sosem drogozott. A rendőrség viszont tehetetlen, ezért a gyászoló apa saját maga veszi kézbe az ügyet. Sikerül is felkutatnia a felelősöket: egy kiterjedt és veszélyes droghálózatot, melyet egy félkegyelmű kiskirály vezet. Nils nem bízza a véletlenre a dolgot: elkezdi szisztematikusan kiirtani a szervezetet, a tápláléklánc legaljáról haladva, fokozatosan jutva el a főkolomposokhoz. Közben Nils bűnös múltú bátyja is bevonódik az eseményekbe, nem is beszélve a balkáni maffia helyi képviselőiről és egy ártatlan kisgyerekről.
Kezdetben olybá tűnik, mintha klasszikus építkezésű bosszúmozi peregne a szemünk előtt. Skarsgard szikársága és a nyomasztó, hóval borított vidéki táj legalábbis ezt ígéri. Ám ahogy kibontakoznak a bonyodalmak, az író elegánsan, alig észrevehetően átpöccinti a filmet a groteszk és az abszurd tartományába. Míg Nils első gyilkossága inkább összerándítja a gyomrunkat, addig a második már inkább szórakoztat, a harmadik tán egy kacajt is kiprésel belőlünk, a negyediken pedig nem lehet nem nevetni. Nem tehetünk mást: megadjuk magunkat ennek a komisz bosszúfilm-paródiának, önként alámerülünk ebbe a vérbő, de értelmetlen históriába.
Egy idő után már nem is a szövevényes cselekmény köti le a figyelmünket, és azt is gyanítani kezdjük, hogy a lekerekített befejezés sem célja az alkotóknak. Sokkal érdekesebb nézni, ahogy kiforgatják és nevetségessé teszik a sok megcementesedett gengszter- és revansfilmes klisét, és ahogy minden komolynak tűnő szituációt jótékony humorban oldanak fel. Persze akadnak érdesebb hangütésű epizódok is (például Nils bátyjának hattyúdala, mely egyébként gyanúsan rímel a Tiszta románc Dennis Hopper-nagyjelenetére), és az egyes karakterek haláláról tudósító, keresztszimbólumos inzertek is némi súlyt kölcsönöznek a véres eseményeknek (ami egyébként formailag is remek és egyedi megoldás), ettől függetlenül a legtöbb jelenet csak hatalmas idézőjelek közé ékelve értelmezhető. 
Talán mondanom sem kell, a karakterrajzok is szenzációsak: tulajdonképpen Az eltűnés sorrendjében sava-borsát jelentik. Skarsgard talán még sosem volt ennyire fásult és keményfiúsan félelmetes: tekintete akár a szibériai tél. Gyűrött arca és lomha mozgása ellenére még hatvanon túl is képes elhitetni velünk, hogy bárkinek kettétöri az arccsontját, vagy hidegvérrel kiloccsantja az agyvelejét. Kiváló ellenpontja a szájmenéses gengszterfőnök vagy a sokkal megfontoltabb és tehetősebb fivér, és az olyan, aprólékosan kidolgozott és éles kontúrú karakterek, mint Bruno Ganz kucsmás-télikabátos balkáni maffiavezére, csak tovább színesítik a palettát. A képi világ szemet gyönyörködtető, a hótakaróval fedett senkiföldje, a narancsos-rozsdás éjszakai fényben úszó repülőtér vagy a főgonosz barokkosan túldíszített, mégis hideg tapintású otthona nagyszerű hangulatfokozók.
Külön pirospont illeti az alkotókat a hókotrás/útkarbantartás és a vérbosszú (vagy ha úgy tetszik: a "gengszterkotrás") közti metaforika megteremtéséért. És akkor még nem is említettük a fullánkos társadalomkritikát, pedig ezen a téren is fricskanyitogató film Az eltűnés sorrendjében. Megmosolyogtató például a fakabátok teljes tehetetlensége (a rendőrség egyáltalán nem vonódik be az ügybe, a céltalanul járőröző zsernyákoktól csupán hígvelejű párbeszédekre futja), de az északiakra oly mélyen jellemző toleranciakultusz is kap egy mélyütést (gondoljunk csak a keménykötésű maffiózó-gorillák titkos meleg románcára), nem is beszélve az elvált házaspár ultraliberális gyermeknevelési elveiről. Emellett elhangzik egy dialógus a skandináv jólétről, meg persze más kultúrákat is célkeresztjébe vesz a virgonc élcelődés, sőt mi több, a gengszer-ragadványnevek sem ússzák meg a csúfondároskodást.
Itt-ott persze üresjáratok is terhelik a cselekményt, de ezzel együtt is elmondható, hogy Az eltűnés sorrendjében szinte végig egyenletes minőséget szolgáltat. És ezen még a kissé szürkére sikerült - bár kétségtelenül talányos - lezárás sem tud érdemben változtatni. Vegyük elő hát a filmet! Ideális lélekmelegítő lesz ebben a barátságtalan télvégi időben.
