A régi vicc szerint Magyarországon nincs antiszemitizmus, de igény lenne rá. Nos - és ez már sajnos korántsem vicc - immár míves hollywoodi blockbusterek sincsenek, de még ennél is szomorúbb, hogy igény sem lenne rájuk. TGM talán fején találja a szöget, amikor azt írja, hogy a mai fiatalságnak sokkal inkább arra lenne szüksége, hogy levegye Tolsztojt a polcról, mintsem a kortárs popkulturális csúcsproduktumok nyakló nélküli fogyasztására. Ha a mai álomgyári megapic csúcsproduktuma a Bosszúállók: Végjáték, akkor TGM-nek minden kétséget kizáróan igaza van. Ha ez a film a legtöbb, amit a mai Hollywood képes kiállítani, az több, mint elkeserítő. Nem mintha a Végjáték annyira rossz film lenne, sőt. Együltő helyemben végig tudtam nézni - csupán egyszer szakítottam meg e háromórás elfoglaltságot, és csakis azért, mert a szervezetem vehemensen jelezte, hogy túlzott mennyiségben fogyasztottam üdítőmből -, az obligát látvány- és gyilokpornó is tetszetős esztétikai élményben részesített; olykor-olykor, némely elevenebb poén elismerő mosolyt rajzolt az arcomra, s nem tagadom, akadt drámai csúcspillanat, mely ellágyított. A Végjáték mindezekkel együtt, mindezek ellenére is rossz film. Mondom ezt úgy, hogy közben tökéletesen értem, miért tartják sokan jó filmnek.

Világéletemben gyűlöltem, ha egy kulturális produktum - jelesül egy film - nem képes többre a klisék eminens tanulókat megszégyenítő, precíz felmondásánál; ha csupán banális, ordas sablonok enciklopédiája, ha pusztán a leltárból előrángatott legősibb, legrojtosabbra koptatott elbeszéléstechnikai, dramaturgiai- és formaelvek, karakterépítési technikák felmelegítésével indul csatába a befogadó kegyeiért. Korábban azonban az álomgyári blockbusterekkel kapcsolatban valamiféle egyszerű, zsigeri méltányosságból fakadó részrehajlást tanúsítottam e téren. Ahogy idősödöm - harminc múltam -, úgy tágulnak ki igényeim e téren is, s míg a Bosszúállók első részéről hét évvel ezelőtt egy recenzióban magam is elismerően nyilatkoztam, addig ma már szégyentelen, megalomán kultúrbűnözésnek tartom. Sokan e sorokat megrögzött kultúrsznobizmusként, a képregényfilm "műfaja" iránt tanúsított pökhendi, lenéző közönyként értékelhetik, holott korántsem erről van szó: Tim Burton két klasszikus Batman-filmjét, Robert Rodriguez Sin City-jét vagy James Mangold Loganjét pazar, színvonalasan megmunkált moziknak tartom, olyannyira, hogy Burton mesterkettesét egyenesen a kedvenceim közé sorolom. Ettől függetlenül vallom, hogy e "műfaj" több évtizedes "evolúciója" alatt semmit sem fejlődött, semmit sem finomodott, legfeljebb új árnyalatokkal gazdagodott. Mindezt a Végjáték is ékesen bizonyítja. Egy monumentális, több mint tíz éves egybefüggő filmciklus nagy dérrel-dúrral beharangozott záróakkordja, mégis ugyanolyan hígvelejű, szériagyártott, lelketlen-jellegtelen egynyári kaland, mint a Marvel-filmfolyam hajdani ősmozijai.
Talán tényleg én öregedtem meg rohamosan az elmúlt esztendők során, de sajnos nehezemre esik komolyan venni egy olyan történetet, mely arról szól, hogy a hősök - jelesül a Bosszúállók dicső derékhada - kétségbeesetten kergetnek egy mágikus kövekkel teleaggatott acélkesztyűt. Indítékuk persze nemes: így kívánják felülírni a múltat, korrigálni évekkel korábbi baklövésüket, és - egy mesés időutazás révén - új életet lehelni elhunyt társaikba, akik a sátáni Thanos (Josh Brolin) mesterkedésének köszönhetően vesztek oda. Talán szükségtelen külön kitérnem rá, hogy mennyire súlytalanná teszi egy fontos és népszerű karakter halálát, ha később - és ez nyílt titok volt, hiszen az előző fejezet, a Végtelen háború során elhalálozott Pókember következő önálló moziját már jóval a Végjáték debütje előtt bejelentették - lehetőség nyílik annak feltámasztására. Az ilyesmit már a Dragon Ball című népszerű animesorozatnak is csak sűrű szemöldökráncolások árán néztük el, de hogy Vasemberék (Robert Downey Jr.) is a sárkánygömbök (illetve itteni megfelelőik, a varázskövek) szorgos gyűjtésébe kezdenek, ráadásul mindennek érdekében logikai ellentmondások sokaságát magában rejtő, időn és téren átívelő, szövevényes-kozmikus utazásra szánják el magukat, az már tényleg a gátlástalan kliséhajhászás, az infantilizmus, a kóros képzeletszegénység csimborasszója. A lelkes rajongók részéről persze ilyenkor érkezik a kulcsszót magában hordozó, könnyelmű riposzt: "De hát ezt nem szabad felróni neki. Ez csak színtiszta szórakoztatás".

Hogyne szabadna felróni neki? A Bosszúállók-széria utolsó darabja - elődeihez hasonlóan - sablondramaturgiára épülő, gyermeteg, ostobácska, agyatlan látványmonstrum, mégis - a Marvel-ciklus többi fejezetéhez hasonlóan - egy tökéletesen kiszámítható, precízen épített óramű működteti, a nézők pedig imádják, ha szabadon kalkulálhatnak, s a meglepetés legcsekélyebb esélye sem éri őket a moziteremben. Hiszen ők "csak szórakozni" szeretnének. A Marvel-filmek pedig nem véletlenül uniformizáltak: még vizualitásuk (vágástechnikájuk, CGI-mágiájuk, képi blikkfangjaik) is unalmasan, néhol már-már megmosolyogtatóan egyforma, még ha tematikailag, és olykor tónusukat tekintve is lehetnek köztük árnyalatnyi különbségek. Tét nélküli, "feelgood" hangulatot gerjesztő-árasztó blődlik, hatalmas svunggal rendezve, ám ész és szív nélkül. Az ilyesmit én csupán McDonald's-filmnek hívom. A kedves néző beül rá, megnézi, majd másnapra elfelejti, miként a nevezetes gyorsétteremben is mohó élvezettel majszolja a mennyei mannát, amely hamarosan végigkúszik a tápcsatornáján, hogy a vécécsészébe, majd onnan a lefolyóba távozzon. A Marvel egy mozgóképes gyorsétteremlánc, egy audiovizuális hamburgergyár, mely jól bejáratott dramaturgiai és stilisztikai minták alapján működik. Sőt: kollektív tudatalattinkra, mélyen meghúzódó ösztöneinkre, késztetéseinkre, vágyainkra apellál - és ezt kétségkívül sikeresen teszi, mint minden népszerű, jól felépített fogyasztási cikk.
Vegyük például a párbeszédeket, a verbális humort. Szembetűnik, hogy a Marvel-filmek humora, legyen bár hangnemük érdesebb (Amerika Kapitány: Polgárháború) vagy épp pehelykönnyed (A galaxis őrzői), szinte tökéletesen uniformizált. Egyszerű, pontosan kidekázott egysorosokra és vizuális poénokra épül, melyek pár árnyalattal kifinomultabbak annál, hogy obszcének legyenek, viszont ahhoz túl semmitmondóak és banálisak, hogy intellektuális kihívás elé állítsák a nézőt. (Csupán egyetlen kakukktojást találtam: a Deadpool bizony egy fenemód vaskos és ízetlen, a B-kategóriás tinikomédiákat alullicitálni igyekvő szellemeskedés.) A Marvel-opuszok humora nem puszta elővigyázatosságból ennyire opportunista. A párbeszédek komikuma tudatosan idomul ahhoz a regiszterhez, melyet a valóságban egy átlagos néző megüt a tágabb (kollegiális, baráti) társas térben. A forgatókönyvíró kispórolja belőlük a kreativitást és a rétegzettséget, cserébe viszont szívéhez közelinek érezheti őket a publikum. Ezáltal tehát a Marvel nemcsak sikeresen célozza meg egy roppantmód széles nézőbázis komfortzónáját, de gyümölcsöző „tudatalatti” cinkosság is köttetik az alkotói és a befogadói oldal között. A „nekünk szóló”, szájízünknek megfelelően hangszerelt szellemességek, a kedveskedően pimasz egysorosok a hétköznapiság megnyugtató-bódító érzetét keltik. Mert most őszintén, emlékszik valaki akár egyetlen verbális poénra is ezekből a filmekből? És: szoktunk emlékezni azokra a verbális poénokra, melyeket baráti társaságban, munkahelyen, ismerősi körben, egy-egy ital mellett, hadarva-mellékesen sütünk el vagy sütnek el nekünk? Nem igazán. De az adott pillanatban hahotára késztetnek, hatást gyakorolnak ránk? Igen. (Már akire.)

Ha e humor prizmáján keresztül vesszük szemügyre Vasembert, Pókembert, Amerika Kapitányt és társaikat, akkor rácsodálkozhatunk bizonyos inherens karakterjegyeikre. Hiszen amellett, hogy echte a fantasztikum teremtményei, általános emberi alaptípusokat is megtestesítenek. Vasember a sikeres, önbizalomtréningre nem szoruló vállalkozót, az „odüsszeuszi”; Hulk a bestiális, nyers erő révén érvényesülő „akhilleuszi” férfieszményt. Pókemberrel az amúgy is kiemelten fontos célcsoport, a paplan alatt rejszoló, pattanásos, félénk geekek szívét is sikerült átforrósítani. Nemcsak Peter Parker legendája sugallja azonban, hogy bárki, az egyszerű jedermann is a szuperhősök panteonjába emelkedhet: Amerika Kapitány, azaz Steve Rogers is satnya fizikumú kifutófiúként kezdte, mielőtt laboratóriumi elitkatonát gyúrtak volna belőle. A Deadpool és a Hangya pedig a „koldusból királyfi” népmesei narratíváját idézi fel, lévén címszereplőik egyenesen a társadalom perifériájáról érkeznek, sőt fél lábbal az alvilágban gyökereznek. Pályájuk a feneketlen mélyről ível felfelé, méghozzá rakétasebességgel, és meg sem állnak a szuperhősi státusig. Az átlagos médiafogyasztó pedig könnyen azonosul ez utóbbi történetmintával, már csak azért is, mert a különböző tehetségkutató műsoroktól kezdve az olykor élénk képzeletű sztáréletrajzokig számtalan felületen találkozik vele – a mai fogyasztói társadalom imádott mítoszáról van szó, kollektív vágyaink egyik melegágyáról. E históriákkal és karaktertípusokkal nem nehéz tehát azonosulni. Még akkor sem, ha az azonosulás egyik hőstörténet esetében sem közvetlenül észlelt, hanem tudat alatt aktiválódó mechanizmus.

Akkor sem járunk egyébként tévúton, ha e maskarás héroszokat mint „kortárs álomgyári” vagy „fiktív” celebeket határozzuk meg – a Marvel hősképe egyébiránt is tudatosan profanizált. A Marvel-képregények bátran kidomborították az egyes karakterek esendő, hétköznapi vonásait, ezáltal jelezve, hogy a színpompás maszkok olyan férfiakat és nőket takarnak, akik végső soron egy tőről fakadnak az olvasóval (gondoljunk csak Tony Stark, azaz Vasember idült alkoholizmusára, amit a filmek óvatoskodóan elhallgattak). A moziváltozatok ugyan egy szűkebb tartományon belül, de őrzik e kettősséget, melyet inkább a gyermetegre hangszerelt humor révén érnek el, mintsem azáltal, hogy gyarlóbbnál gyarlóbb tulajdonságokkal vérteznék fel a figurákat (bár hasonlóra akad egy kirívó közelmúltbéli példa, hiszen a Pókember: Hazatérés címszereplője igazi kétbalkezes, lúzer tinédzser, s az, hogy ennek ellenére mégis beverekszi magát a szuperhősök elitjébe, és még egy osztálytársnőjének is imponálni tud, a legelvetemültebb geekfantáziáknak ad tápot). De mi is a valódi oka annak, hogy e hősöket celebekként értelmezhetjük? Ma már  nem csupán a nemzetközi sztárvilág képviselői minősülnek celebeknek, hanem voltaképpen azok az önmegvalósító civilek is, akik különböző, bárki számára elérhető csatornákat (videomegosztó portálok, közösségi média stb.) igénybe véve vívtak ki maguknak „tisztes hírnevet”. (Némi túlzással akár azt is mondhatjuk, hogy maga a Facebook is egy demokratizált „sztárcsináló műhely”, ahol a népszerűség mértékegysége bevételi mutatók vagy eladási listák helyett a lájkok száma.) Amikor pedig a celebkultusz ilyen jelentőségre tesz szert a nyugati társadalmakban, akkor a néző számára imponáló, ha a vásznon is köztiszteletnek örvendő hírességeket lát viszont. Olyasvalakiket, akiket a fikció világában is sztárolnak, akikkel a pórnép sűrűn és igen szívesen fotózkodik (gondoljunk csak a Végjáték egyik sokat idézett jelenetére Hulkkal, a Hangyával és az okostelefonnal), és akikre még a tejfelesszájú Pókember is úgy néz fel, mint hangya az elefántra (kiváltképp Vasemberre). Igen, úgy látszik, még mindig imádjuk a celebeket, sőt egyre jobban. Az ezüstvásznon meg aztán különösen (arra pedig hadd ne térjek ki, hogy Vasember, Robert Downey Jr. vagy akár Thor hány motivációs mémet/videót inspirált, Chris Hemsworth és Chris Evans kidolgozott felsőteste láttán hány mezei mozinéző rohant a legközelebbi edzőterembe kondibérletet váltani).
És ezzel eljutottunk arra a pontra, ahol a Vasember-alsónadrágos, Pókember-bögrés, Superman-pizsamás megageekek visongva rántanak klaviatúrát, hogy átkozódó kommentekkel torolják meg a most következő sorokat. Ugyanis - és ez talán a legközvetlenebb és legsúlyosabb életszemlélet- és módbeli hatás, amit a Marvel-filmek a saját fogyasztói bázisukra gyakorolnak - ezek a mozik gerjesztői és súlyosbítói a mai húszas-harmincas nemzedék soraiban egyre növő Pán Péter-szindrómának. Thor, Mordály (Bradley Cooper), Hangya (Paul Rudd), Peter Quill (Chris Pratt) és a többiek azt sugallják a nézőközönségnek, hogy soha nem kell felnőni, nemcsak harminc, de negyven-ötven évesen is lehetsz latexgúnyában vagy páncélban bohóckodó polgárőr-világmegmentő (Rudd és Robert Downey Jr. már túl vannak az ötvenen), és ez a parádézás voltaképpen bármeddig nyúlhat-tágulhat az időben. A ciklus különböző "fázisai" (e megnevezés is megérne egy misét) jönnek-mennek, az idő telik, de a hősök csak nem akarnak korosodni, meghalni (kivéve, ha lejár a szerződésük, mint Robert Downey Jr. esetében, vagy meg kell öregíteni őket, hogy visszakapják rég elvesztett szerelmüket, lásd Amerika Kapitány). Az egész folyamat egy végtelenített spirál, egy hosszú, göröngyös, önmagába kanyarodó út, egy bezárulni sosem akaró kör: a fiatalság (megmosolyogtató belegondolni, hogy az egyre korosodó férfi- és női színészek harmincötön, negyvenen túl még mindig gyermeteg, bárgyú egysorosokkal zrikálják egymást a vásznon) és a lezser szuperhősködés valamiféle örökkévaló szubsztancia, és ha a hősöknek látszólag van is rendezett családi életük, hátterük (mint a Jeremy Renner által játszott Sólyomszem vagy akár Vasember esetében, bár ez a ritkábbik eset), az is irreleváns, a lényeg, hogy egy hős nem öregedhet vagy keseredhet meg (hozhatnám súlyos és remek ellenpéldaként a már említett Logant), örökké fittnek, fiatalnak és végtelenül lazának kell maradnia, s persze kötelező az is, hogy mindig lapuljon a tarsolyában néhány ostobácska, netes mém-kompatibilis szóvicc vagy fröccsöntött, kétfilléres egysoros, amin öt másodpercig jól elröhögcsélhet a közönség. Ezek a karakterek pedig közvetlenül sugallják a nézőközönségüknek: nem kell felnőnötök, igazán felelősséget sem kell vállalnotok, ha pedig épp geekek vagytok, annál jobb, nyugodtan maradhattok gátlásos, a gyermeki lét gondtalanságban ragadt aggszüzek, s ha bánt az élet, durcásan bármikor visszavonulhattok a képregényeitek mögé - vagy épp jegyet válthattok egy Marvel-filmre. Az efféle "visszaigazolás", mely a vászonról sugárzik a nézőközönség tetemes része felé, megint csak egy olyan tudatalatti reflex, melyre a fogyasztó nagyon is vágyik, tehát a Marvel e tekintetben is maximálisan kiszolgálja a célközönsége jelentős részét.

A tudatalatti stimuláció és azonosulásra késztetés másik szép eszköze - ezt bárminemű irónia nélkül mondom -, amikor az alkotók a kortárs nagyjátékfilm legnépszerűbb társmédiumaiból- és formátumaiból kölcsönöznek jelentékeny elbeszéléstechnikai- és stíluselemeket. Ez is a néző komfortérzetét növeli, s ragyogóan megalapozza a "jé, ehhez hasonlóval már találkoztam valahol" tudatalatti élményét, amely szintén fontos lélektani mozzanat. Gondolok itt például arra, mennyit merít a Marvel immár több mint húsz mozit felölelő - és sokat méltatott, pedig csekély újdonságértékkel bíró - cikluskoncepciója a kortárs tévésorozatokból. A szerialitás, a "soha semminek nincs vége, minden folytatódik" itt éppúgy kulcsélmény, mint mondjuk a Trónok harca esetében; van idő és lehetőség hozzánőni a karakterekhez, együtt élni-lélegezni velük, akár egy nagyobb sorozat esetében, és sokan ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a hősök e hosszú idő alatt göröngyös utat járnak be, s a ciklus eseményei grandiózus karakteríveket rajzolnak ki (ez viszont már nettó marhaság, minthogy a Marvelben a dráma csupán obligát, de üres díszlete a látványos fantasztikumnak, semmi egyéb: Amerikai Kapitány, Thor vagy Vasember a Végjátékban is ugyanaz a nulldimenziós hérosz, mint aki volt - primitív kartonpapír-hősök, embernagyságú biankó csekkek, gyurmafigurák, melyeket a lomha képzeletű forgatókönyvírók mindig szinte ugyanazzá formálnak). A Marvel-széria ugyanakkor sokban idézi a videojáték médiumát is: elég csak az első Bosszúállók-mozi fokozásos szerkezetére, három, egyre grandiózusabb és keservesebb akciójelenetből álló dramaturgiájára (mely eléggé nyilvánvaló módon az egyre mélyülő-nehezedő küldetésekre-pályákra osztott videojátékok narratíváját "mozgóképesíti") utalnom, vagy épp a már említett Végtelen háború és a Végjáték szintén a PC- és konzoljátékok cselekményvilágából ismerős alternatív idősíkjaira-valóságaira ("ha meghaltál, gond nélkül feltámadhatsz, és folytathatod ugyanonnan"), de talán a legszebb és legszimbolikusabb párhuzam a Polgárháború monumentális szuperhőscsatája, mely kivitelezésében, látványvilágában pontosan olyan, mintha egy brutális multiplayer-futamot tolnál a haverokkal a Star Wars: Battlefrontban vagy más egyéb mai slágerjátékban.
A szuperhősfilm keveset örökölt az elődműfajok (a klasszikus western, a hetvenes évek szikár rendőr- és a nyolcvanas évek ikonikus akciófilmjei) reflektív rétegzettségéből. A Mátrix még az információs társadalom kritikájával és blockbuster-kompatibilis populárfilozófiával tört szűz ösvényt, Bryan Singer X-Menje pedig a legkülönbözőbb (főként persze szexuális) kisebbségeknek megfeleltethető pária-hősökkel igyekezett apellálni a nézők szociokulturális érzékenységére. A Christopher Nolan által jegyzett Batman-trilógia ugyancsak vállalta a különutasságot: a brit kultrendező modern Messiásként interpretálta Gotham védőszentjét, nemcsak a békéért szükséges hősi áldozatot középpontba állítva, de denevérhistóriája mögött a 9/11 utáni Amerika kollektív tudatában bujkáló démonok is felsejlettek, nem beszélve az országra nehezedő általános értékválságról. Nem mintha ezek ettől különösebben jó filmek lettek volna (Nolan Batmanje és Singer X-Menje mindig is távol állt tőlem), viszont - és ez bizony már súlyos értékkülönbség - a Marvel-ciklus már egyáltalán nem kíván mesélni a fogyasztónak ama világ tágabb kontextusáról, melybe a hősiesség, az erőszak és a vérontás történetei ágyazódnak. Ellenkezőleg: egyedül a fogyasztóról kíván mesélni, a fogyasztó komfortélményét igyekszik a maximálisra növelni. Nem a társadalomnak szól, hanem a tömegnek; nem a társadalomról, hanem a fogyasztóról. A Marvel pedig - ahogy azt az eddigiek során illusztrálni igyekeztem - remek pszichológiai- és marketingfogásokat vet be e cél realizálása érdekében, és ezek tényleg elismerésre méltó erények, de attól még csak pszichológiai- és marketingfogások, azaz nem minősülnek esztétikai teljesítménynek. (Lehet persze azt mondani, hogy ezeket a fogásokat számos más hollywoodi szuperhősfilm, sőt blockbuster is alkalmazta már: igen ám, de mindezeket együtt, egyszerre, szimultán módon csak a Marvel.) Ebből kifolyólag tehát e kvalitások (a Marvel-marketingesek és pénzügyileg kétségkívül eszes stúdiófejesek üzleti kvalitásai) csupán annyiban méltányolandók és morálisan nagyjából azon a szinten állnak, mint egy rengeteg pénzzel és hazug kampánysorozattal/marketinggépezettel megtámogatott, demagóg politikai propaganda (erre ugyebár láttunk néhány eklatáns példát mostanság). Végső soron mindkettő célja ugyanaz: népbutítás és profitmaximalizálás.

Ez sem tart azonban örökké, és egyszer bizonyosan vége szakad. Hogy mi lesz utána? Hogy húsz, harminc év múlva emlékezni fognak-e ezekre a filmekre? Természetesen nem. Ugyanis már most meglehetősen nehéz megkülönböztetni őket egymástól, olyannyira egyformák, bárgyú, jellegtelen-szürke történetük olyannyira egybefolyik, karaktereik olyannyira semmitmondók és uniformizáltak. Magára a ciklusra fognak emlékezni, a Marvel gigantikus vállalkozására mint filmtörténeti kuriózumra (körülbelül olyan mélységben ,hogy "igen, volt egyszer ilyen is"), na meg az impozáns jegybevételekre, de aztán majd erre is az emlékezés jótékony fátyla borul. A roppant méretű rajongó- és nézőtábor viszont addig is imádja, köztük a barátnőm is, aki a Végjáték vetítése után sugárzó arccal fordult felém, közölve, hogy mennyire remek filmet látott. Én pedig örültem a boldogságának, és annak, hogy végre kisétálhattunk a moziteremből, s odakint magamhoz ölelhettem úgy, hogy egyetlen épület sem robban fel körülöttünk, és nem süvítenek a fülünk mellett infantilis párbeszédek. És mi más számít?