Nem, nem vagyok vérben forgó szemű, gyilkos vágyaktól hajtott homofób, aki otthon órákat tölt vasvillák, kések és egyéb szúrószerszámok élezésével. A címben szereplő mondatot még idézőjelbe is tettem, nehogy egyesek részéről csuklóból ez a vád érjen. Aki kicsit is ad magára a filmes ízlés vonatkozásában, s némi alapvető műveltséggel is rendelkezik, az jól tudja, hogy e frappáns egysoros Don Vito Corleone szájából hangzik el A Keresztapa első részében, abban a jelenetben, melyben puhány viselkedése miatt megfeddi a család dalospacsirtáját, Johnny Fontaine-t. Annyi bizonyos, hogy ez a sor ma nem hangozhatna el egy hollywoodi filmben, hiszen sértené a meleg kisebbség önérzetét. Az olyan forgatókönyvírót vagy producert, aki filmszínházakba merne ereszteni egy ilyen homofób mozgókép-szörnyeteget, azonnal elküldenék melegebb (bocsánat, hidegebb) éghajlatra Hollywoodban, elveszítené pozícióját és módszeres boszorkányüldözéssel honorálnák megbocsáthatatlan bűnét. Az álomgyár, mely napjainkban szinte sosem látott mértékben politizálódik át, lassan belelavírozza magát a politikai korrektség és a genderizmus halálos ölelésébe.
Nemrég megtudhattuk, hogy a Disney végre elkezdett Canossát járni évtizedes gaztetteiért, és végre átgondolta a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos vaskalapos üzletpolitikáját: legújabb egészestés produkciójában, A Szépség és a Szörnyetegben végre felléptet egy nyíltan meleg karaktert is, akinek a többségtől eltérő szexuális orientációja ráadásul a film cselekményének egyik fontos érzelmi szálát képezi majd. Elővettétek a zsebkendőiteket, ugye? Hisz' ez annyira megható. Most, hogy immár a Disney-filmekben is polgárjogot nyernek az LMBTQIA-közösséghez (vajon meddig duzzasztható még-e betűleves?) tartozó karakterek, végre közelebb kerültünk a világ legsúlyosabb problémáinak megoldásához. Hiszen most már egy (alapvetően) gyermekeknek szóló hollywoodi fantasy-ben is lehetséges tematizálni ennyire égető társadalmi kérdéseket. Az ajtón kopogtat a világbéke, tényleg nem érzitek?
Igen, most fogom másodszor megkapni, hogy homofób vagyok. Hiszen aki kritizálni merészel bármely filmet csupán azért, mert meleg hős is szerepel benne, az homofób. Nyilván. A feministák, melegjogi harcosok és polkorrekt véleményvezérek tipikus kirekesztő és megbélyegző retorikája ez: rögtön felcímkézni, megszégyeníteni, gyűlöletes kategóriává absztrahálni az ellenfelet, anélkül, hogy az általa felhozott érvekre reagálni kellene. Aki a fejét csóválja amiatt, hogy a Holdfény című film nyerte az Oscar fődíját, az homofób, az reggelire is melegeket eszik, megveri azt, akin rózsaszínű pólót lát a metrón, a pincéjében pedig náci rohamsisakok, gázálarcok, különböző kiadású Mein Kampfok és kampón lógó meleg férfiak sorakoznak! Ennek a veszedelmes, fasisztoid démonizálásnak a mérhetetlen hitványságát kellene levetkőznünk ahhoz, hogy végre a két oldal - ha legalább virtuálisan is - egy asztalhoz üljön, diskurzust kezdeményezzen, érveket ütköztessen. Én most valami ilyesmire vállalkozom, olyan emberként, aki ugyanúgy tiszteli a melegeket, mint bármilyen más embertársát a Földön, vallja jogegyenlőségüket, elfogadja a melegházasságot, s aki ugyanakkor növekvő aggodalommal figyeli a melegek hollywoodi reprezentációját. (Félreértés persze ne essék: nemcsak a melegekről kívánok szólni.) 
Most, hogy a gyári kottából játszó "fújfújhomofób"-ozók remélhetőleg szétszéledtek a négy égtáj felé, rá is térek a lényegre. A Disney meséket kínál, akár animációs, akár élőszereplős formába csomagolja azokat, a mesék fontos célközönségét pedig a gyerekek képezik. A mesék pedig rendszerint a legegyszerűbb és legharmonikusabb módon rendezik el azt a tudást, mellyel a gyerekek rendelkeznek a világról. A mesehősök között sosincs amputált karú, Down-kóros, szellemi fogyatékos vagy épp transznemű - azaz a (hollywoodi) mese nem reprezentálja a társadalom elenyésző számú hátrányos helyzetben lévő kisebbségeit. (A vak hősök persze kivételek, hiszen a vakságnak a régiségtől kezdve jól ismert szimbólumteremtő ereje van, aki számára ez mégsem egyértelmű, az talán járja újra az általános iskolát.) Miért van ez így? Mert a mesék időtlen és példázatszerű történetek, ezért mentesek a közvetlen aktuálpolitikai áthallásoktól és ezért hasznosítanak közérthető, prototipikus szüzséket és karaktereket. Ettől persze még testet ölthet bennük a korszellem, de rendszerint sokkal bujtatottabb, általánosabb módon. Aki meleg hőst léptet fel egy (modern, álomgyári) mesében, az a mese intézménye ellen lázad, sőt nem érti a mese igazi mibenlétét. Egy homoszexuális hőstől a mese nem progresszív lesz, csak inkonzisztens.
A Hollywoodot egyre kétségbeesettebb lépésekre ösztökélő polkorrekt véleménydiktatúra legnagyobb hazugsága, hogy elhitette az álomgyárral: bármilyen filmműfaj- és típus képes akadálymentesen befogadni az LMBTQIA-karaktereket. Sokan persze azt vallják, hogy egy kulturális forradalom küszöbén állunk, s nemsokára a hollywoodi fantáziaipar hemzsegni fog a meleg, transznemű, bi-, pán- és pomoszexuális hősöktől (nem, nem elírás, tényleg nem, homo-, hanem pomoszexuális; itt lehet művelődni). Elfelejtik azonban azt, hogy óriási könnyelműségre vall mindezt egyetlen kézmozdulattal lenyomni nézők millióinak torkán, akiknek komfortérzetét e jelenség nyilvánvalóan zavarja. A kulcsszó a kontextus. Nem minden filmes hagyomány vagy zsáner teremt kontextust LMBTQIA-hősök felléptetésére. A társadalmi melodráma például nyilván igen, de hogy a Star Trek új epizódjaiban miért kellett házasságban élő meleg férfit gyártani Sulu hadnagyból, az valódi rejtély számomra. (Most persze egyesek jöhetnének azzal a kínosan primitív érveléssel, hogy "de hát az eredeti karaktert játszó színész is meleg volt!")
A Star Trek megint csak túlságosan távol áll a jelenünktől, persze egész más okból, mint a mese. Egy jövőbe vetített utópia, melyben megvalósult a világbéke, a különböző fajok és társadalmak harmóniában élnek egymás mellett, az emberi civilizáció figyelmét pedig a távoli planéták felfedezése köti le. Mi sem állhat távolabb 2017-től. Ismét egy olcsó fogás, mellyel egy, a kortárs közegtől szándékosan elemelt science fiction történetet próbálunk lehúzni az aktuálpolitikai divathóbort mocsarába. Persze jöhetne az ellenérv, hogy de hát a Star Trek éppen a progresszió netovábbja, hiszen különböző fajok és kultúrák tanúsítanak toleráns együttélést, akkor miért ne férhetne bele ebbe a meleg szerelem? Az ekként érvelők pont azt nem értik, hogy pont ettől az elképzelt - és valóra sosem váló - utópiától lesz olyannyira homályosan távoli a Star Trek világa, és pont emiatt balgaság meleg románcot álmodni belé. Mert ez alapvetően valami teljesen más, ez nem a mi világunk tükörmása. Fantazmagória. Science fiction. Vannak műfajok és történettípusok, melyekben a néző nem, vagy legalábbis nem direkten a jelenkort keresi. Ha erőszakkal belecsepegtetünk egy ilyen filmfolyamba valamely népszerű politikai koráramlatból, akkor az ugyanúgy inkonzisztenssé válik, akár egy meleg LeFou-val terhelt Szépség és Szörnyeteg. A gépezet recsegni-ropogni kezd. És egyszerűen azért, mert minden műfajnak és filmes alakzatnak megvan a maga kor- és világábrázolási tradíciója, melynek ugyan ellen lehet szegülni, csak akkor a műfaj már nem lesz önmaga. 
Visszatérve a Disney-re: a folyamat természetesen nem áll meg; nagy tétben mernék fogadni rá, hogy az egércég legközelebb a Star Wars-rajongókra fogja ráerőltetni a meleg-reprezentációval kapcsolatos állásfoglalását. Ezt egyébként már Az ébredő Erő mozikba robbanása után meglobogtatták egyes hírforrások, sőt maga Mark Hamill is azt állította egy interjúban - meglehetősen provokatívan -, hogy akár maga Luke Skywalker is meleg lehet. Különösen vicces lenne meleg románccal színesíteni annak a Star Warsnak az univerzumát, melyben a szexualitás témája voltaképpen tabunak számít, az eddigi két érzelmi szálat (Padmé és Anakin, illetve Leia és Han között) pedig, tudvalevő, nem a legstílusosabban írta meg George Lucas. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy űrbe helyezett modern mesében, mely a lovagmítoszt és az ahhoz kapcsolódó férfierényeket (ebből a szempontból mindegy, hogy ezen erényeken újabban női hősök osztoznak a férfiakkal) propagálja, azaz (akár tetszik, akár nem) alapvetően konzervatív képződmény, nemigen van helye (értelme) a "progresszivitásnak". Ismét csak arra lyukadhatunk ki, hogy ez is egy mese, amitől az ember azt várja, hogy a jó legyőzi a rosszat, nem pedig azt, hogy bizonyos baloldali politikai-jogi mozgalmak kényszerítő erejének engedve a Disney vascsizmával belerugdossa a történetbe a maga LMBTQIA-hőseit. Mert ez nem filmes, illetve kreatív megfontolás, hanem merő politika.
És félreértés ne essék: az, hogy az új Star Warsban már egy nő a főszereplő, nem egyenértékű, de még csak nem is hasonló volumenű lépés azzal, ha az új Star Warsban pl. meleg lenne az egyik mellékszereplő. A nők ugyanis nem szexuális kisebbség. A feminizmus már rég elérte áhított célját: megvalósult a férfiak és nők jogegyenlősége, igen, elvben még akkor is, ha a gyakorlatban ez még nem mindig látszik. Nyilván az egyenlő színvonalú munkakörülmények és bérezés biztosítása nem megy varázsütésre, ugyanakkor egyre több nő lát el olyan munkafeladatokat, amilyeneket hagyományosan férfiak szoktak, immár több nő jár egyetemre, mint férfi, és az is látszik, hogy a világpolitikában is egyre fajsúlyosabb a szerepük - hogy csak néhány vonatkozást említsek. (És ha már itt tartunk, akkor tegyük hozzá, átkozottul álságos, amikor éppen bizonyos hollywoodi színésznők keseregnek azon, hogy férfipartnereik mennyivel többet keresnek náluk. Ismétlem: hollywoodi színésznőkről van szó, akik azért nem napi nyolc-tíz órát robotolnak egy dohos irodaházban.)
Ami a jövőt illeti: lehet, hogy lassabb folyamat fogja eredményezni, de végül a PC fogalmazásmód lesz Hollywood új Hays-kódexe. Azzal a különbséggel, hogy ez egyértelmű öncenzúra lesz; az álomgyár önkéntesen helyreigazítja saját antropológiai és világnézeti beállítódását, de ezt egyáltalán nem kreatív szempontok, hanem a politikai háttérnyomás diktálja majd. Persze mindennek már láthatjuk az előjeleit, gondoljunk csak a "női kvóta" bevezetésére egyes filmműfajok esetében (ld. "feminista Szellemirtók"), de az, hogy Hollywood egyik legnagyobb óriása nyíltan széttárta karját a PC új generációja előtt, hatalmas löketet fog adni a trendnek, és a többi álomgyári szereplő számára is precedens lesz. Előbb a melegkvóta jön, aztán Hollywood nekilát, és akkurátusan, körzővel-vonalzóval meghatározza majd a transzneműek, a pomoszexuálisok, az interszexuálisok, a heteroflexibilisek, a gender-fluidok, a pánszexuálisok, az androgünök egy-egy filmen belüli kötelező számarányát. Lehet, hogy ez nem holnap fog bekövetkezni, lehet, hogy hosszú esztendők kellenek hozzá, de ha a projekt elkezdődik a melegek kötelező filmekbe integrálásával, akkor azon nyomban teljesen nyitottá is válik az egész, nem lesz plafonja, nem lesz semmilyen józan megfontolás, mely gátat szabna az LMBTQIA-karakterek szabad beáramlásának a hollywoodi fősodorba. 
És persze ezen karakterek színre lépésének sem fognak kontextust teremteni a hollywoodi forgatókönyvírók. Egyszerűen csak belepasszíroznak majd egy gyomorrákos hermafroditát ebbe a fantasy-be, egy afroamerikai transzneműt abba a gyermekeket célzó animációs filmbe, egy autista gender-fluidot amabba a nagyköltségvetű science fictionbe, és nem kell majd megmagyarázni e karakterek a hagyományostól eltérő szexuális identitását, mert egyszerűen az lesz a rendeltetésük, hogy ilyenek. Hollywood gyárilag beépíti ezeket a karaktereket a legkülönbözőbb műfajú filmekbe, majd széttárja a tenyerét: "Nincs ebben semmi különös! A világ így működik. Ők egyszerűen ilyenek, ez így természetes!" Állítja majd mindezt ama szexuális kisebbségekről, melyek az össztársadalom nevetségesen elenyésző százalékát képviselik csupán. És e kisebbségek cizellálatlan reklámját kell majd nézned, ha jegyet váltasz egy hollywoodi mozira. Mert a PC fölényes és dühödt véleményterrorja, a feminizmus és a genderizmus hagymázas délibábjai ezt követelik. Hollywoodnak kesztyűs bábként ezt a színházi előadást kell majd játszania. Majd azt kell propagálnia, hogy a világ összes egyenlőtlensége, igazságtalansága alapvetően nemi eredetű.
Pedig a világ egyenlőtlenségei és igazságtalanságai nagyon is sokszínűek. És sokkal inkább vagyoni, szociális, földrajzi stb. jellegűek, mintsem szexuálisak. De ez nem számít. Az újbaloldal szent igéjét hirdetni kell, mindenáron. A "nigger" szót és társait lassan a hollywoodi film is kőkemény cenzúrának veti majd alá, sőt majd eljön az idő, amikor nemi, faji ellentétek nem is tematizálódhatnak a mozikban, legfeljebb pedagógiai célzattal, hogy kiderüljön, a ciszhetero fehér férfi az oka minden egyenlőtlenségnek, s történelmi gaztetteiért lakolnia kell. Pontosan ez a legsúlyosabb bűnük ezeknek a mérgező ideológiáknak: egyetlen szembenállásra - a nemek háborújára - húzzák fel a világmagyarázatukat. Éppúgy, ahogy (és ebben Puzsér Róbertnek tökéletesen igaza van) a nemzetiszocializmus a Gobineau, Treitschke és mások által megelőlegezett "fajelméletre" alapozva osztotta fel a világot árjákra és alsóbbrendű fajokra, ahogy a kommunizmus a Marx, Lenin és mások által megacélozott osztályelméletre alapozva ásott veszedelmes árkot a munkásosztály és a burzsoázia között. A közös ezekben az elméletekben az, hogy mindig egy elnyomott, hátrányos helyzetű kisebbség megrázkódtatásaiért követelnek történelmi elégtételt - amely elégtételt viszont az egész világon óhajtják behajtani.
Ami a nemzetiszocializmusnak az árja volt, a bolsevizmusnak pedig a munkásosztály, az a mai genderizmusnak a nő és az LMBTQIA-közösség. És ami a középkornak az inkvizíció volt, az a 21. századnak a politikai korrektség. Amíg a liberális-baloldali politikai elit nem képes megtisztulni ezektől a "világmegváltó", rémes, az emberi léptéktől elrugaszkodott, szinte már babonás utópiáktól, melyek toleranciát és egyenlőséget hirdetve csak gyűlöletet, kirekesztést, megbélyegzést és elnyomást hoznak magukkal, addig gombamód terjedhet a jobboldali populizmus, Európában és világszerte virágozhatnak a szélsőjobboldali pártcsaládba tartozó politikai formációk és elborultabbnál elborultabb ideológiai kísérletek. Amerika tavaly novemberi tragédiájáért, Donald Trump megválasztásáért is csak önmagát okolhatja ez az önhitt, rendkívül pökhendi, saját korlátait érzékelni képtelen, közönyösen vak baloldal.
Ennek az "új liberalizmusnak" el kell tűnnie. Amíg ez nem történik meg, addig a filmek sem lehetnek szabadok. És mindennek gyújtópontjában ott találjuk a genderkutatást, ezt a férfiellenes, gyűlöletkeltő, önmagát tudománynak álcázó ideológiai masszát, melyet színtisztán politikai érdekek hívtak életre. És lassan eljutunk egy olyan világba, ahol teljesen normális lesz az, hogy egy 52 éves családapa gondol egyet, s bejelenti a nejének, hogy ő voltaképpen egy férfitestbe zárt hat éves kislány, majd ezt követően egy jóságos család örökbe is fogadja a megtermett "csemetét". És normális lesz az is, hogy valaki több mint száz műtéten esik át annak érdekében, hogy úgy nézzen ki, mint egy földönkívüli. És a PC-gépezet, az LMBTQIA-jogi rezsim, a genderizmus csak mélyíti az árkokat, és vezet át minket az igazi, hőn áhított posztmodern valóságba, ahol minden bizonyosság és érték elvész, ahol sem nemi identitás, sem férfi és női szerepek, sem szabad gondolatok nem léteznek, ahol intellektuális kígyófészkek hűvös fényű laboratóriumi lombikjaiban kotyvasztják a gendersemleges jövőt a "társadalomtudomány" avatott méregkeverői.
Amíg e folyamat megállíthatatlan, addig a filmek sem lehetnek szabadok.
