Amikor az interneten vitatkozunk, hajlamosak vagyunk különösen leegyszerűsítő és demagóg érvekkel támadást indítani partnerünk ellen, bízva abban, hogy képtelen okfejtésünkkel talán magunk felé hajlíthatjuk a másik álláspontját. Kivált igaz ez a filmek kapcsán. A moziról szóló virtuális eszmecsere könnyedén parázs vitákat szülhet, hiszen minden más egyébnél szubjektívebb művészeti formáról beszélünk, mely ráadásul szemtelenül fiatal is (még mindig alig több, mint száz esztendős), és a mai napig polemizálhatnánk akár arról is, hogy a mozgókép elsődleges funkciója a vásári szórakoztatás-e avagy a művészi igényű történetmesélés (a filmkultúra most épp az előbbi felé kanyarodott el, ráadásul elég éles ívben).

Az egyik legnehezebb helyzet, ha egy bálványozott kedvencünket - filmet, rendezőt vagy színészt - kellene védenünk, de ehhez nem áll rendelkezésünkre racionális érvkészlet. Azaz védtelenek vagyunk az ellenfél "alattomos becsmérlésével" szemben. Ilyenkor az elkeseredett vitázó végső elkeseredésében gyakorta odáig süllyed, hogy beveti a "titkos csodafegyvert", a mindenki által jól ismert "Mit tettél te le az asztalra?" című "érvet". Tapasztalatból beszélek, hiszen ezt az "érvet" nem egyszer a fejemhez vágták már. Persze a magam részéről csupán elnéző mosollyal fogadom az ilyesmit. Ám mivel a magyar virtuális térben ez az érveléstechnikai szarvashiba tömegjelenségnek számít, érdemes kissé e kor- és kórtünet mélyére ásni.

Nem állítom, hogy a "Mit tettél te le az asztalra?" és a "Csinálj jobbat!" tipikusan hazai mételyek, de kétségtelen, hogy ezer szónál is beszédesebben árulkodnak a magyar kollektív pszichéről. És ezen a ponton akár messzire is evezhetünk a filmes diskurzus vizeiről, s bátran kitágíthatjuk perspektívánkat. A magyar társadalom kellően frusztrált ahhoz, hogy honfitársaink akár a legjelentéktelenebb nézetkülönbségből is halálosan komoly egzisztenciális kérdést csináljanak. Idehaza a mindennapokban is gyakran előfordul, hogy ha embertársunkat bármilyen csekély mértékben is bírálat tárgyává tesszük, ő rögtön azzal vág vissza, hogy mi nem értünk el annyit az életben, mint ő. Mintha az életkor, a társadalmi státus vagy az érdem univerzális privilégium volna, mintha immúnissá tenné az adott személyt a szabályos és szabatos érvelés erejével szemben.

Távol álljon tőlem mindenféle önelvű szociálpszichológiai kontárkodás, ám úgy vélem, e régi demagógia tipikus kádárista reflex. Reflex azokból az időkből, amikor nemcsak a szabályos és szabatos, de semmiféle érv nem bírt létjogosultsággal, ha kényes témát firtatott. A kádárizmus pedig ma is velünk él, generációról generációra öröklődik, beleszüremlik hétköznapi életünkbe. Ma is előszeretettel vetünk ki "kvótát" az érvekre és a vitatémákra, ha bizonyos állásponttal szemben tehetetlennek érezzük magunkat. Mert megszoktuk, mert kényelmes. Másrészt ez az érveléstechnikai katasztrófa azért is oly "népszerű" Magyarországon, mert a magyar - valljuk be alakoskodás és főleg általánosítás nélkül - közismerten szerénytelen embertípus. És ha támadhatatlan érvekkel bombázzák vagy őt, vagy valakit, valamit, ami fontos a számára, akkor derogál neki ellenérveket konstruálni. Könnyebb inkább személyeskedni. Gyorsan, kurtán, meglepetésszerűen, visszakézből.

Ám még mielőtt néhány olvasó idegenszívűnek és magyargyűlölőnek kiáltana ki, hagyjuk is magunk mögött a "magyar kontextust" és térjünk vissza a filmek világához. "Csinálj jobbat, ha tudsz!" - hangzik el sokszor a közismert mondat. Nem fér a fejembe, miért ne lehetne egy filmet elmarasztalni anélkül, hogy az ember legyártana egy, a szóban forgónál jobb filmet? Ez az egész nemcsak tiszteletlenség a vitapartnerrel szemben, nemcsak az érvei - és a személye - totális semmibevétele, hanem mély és primitív sötétség is. Milyen világ volna az, ahol azonos súlyú csak azonos súlyút bírálhatna? Urambocsá, mit érne egy ilyen világban a filmkritikus munkája? Milyen relevanciája volna egy negatív kritikának egy olyan szerző tollából, aki nem képes legyártani egy, a kritizáltnál színvonalasabb filmet? És egyáltalán, ki dönti el, hogy mi a kritizáltnál színvonalasabb film? És főként: miért lenne egy filmkritikus véleménye inkább mérvadó, ha esetleg ténylegesen legyártaná ezt a színvonalasabb filmet? Mennyit változtatna ez érvei megalapozottságán és súlyán?

Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül, de megvallom, szeretnék egy olyan világban élni, ahol bárkiről leírhatnám azt, amit gondolok, kortól, társadalmi rangtól, foglalkozástól, általános megbecsültségtől függetlenül. Ahol a higgadt és tárgyszerű érvekre nem gyermeteg sértődéssel és hisztériás vagdalkozással válaszolnak, hanem higgadt és tárgyszerű érvekkel. Ahol az önszeretet és a hiúság nem borítja árnyékba az egyik legfontosabb kultúremberi erényt: az ellenvélemény iránti feltétlen toleranciát és méltányosságot. Tudjuk persze, hogy a Facebook, a Twitter és az egyéb közösségi oldalak virágkorában, amikor az emberek egyre kevesebbszer találkoznak tőlük eltérő véleményt képviselő vitapartnerrel - hiszen hasonló a hasonló társaságát keresi, és könnyen fel is lelheti ezen alkalmazások segítségével -, szóval ma különösen nagy erőfeszítést igényel eleganciával és méltósággal vívni meg verbális csörtéinket, legyenek azok virtuálisak avagy "valóságosak".

Pedig másképp nem érdemes, sugalljon bármit is a huszonegyedik századi virtuális demagógiagyár és a kizárólag egóval "érvelő", a tekintélyvesztés rémétől rettegő, az erő nyelvét preferáló paprikajancsik mérgező és indulatos tömege. Másképp nem. Csak így.