Mátyássy Áron legújabb filmjét szinte mindenütt azzal a hangzatos lózunggal harangozták be, hogy ez a mozi lesz "az első magyar thriller". Nos, ez a megállapítás már akkor sem állja meg a helyét, ha eltekintünk attól a ténytől, hogy már a hetvenes évektől kezdődően találkozhatunk honi thrillerkísérletekkel - még akkor is, ha az egyes darabok nem kristálytiszta műfaji szerkezetre épültek, inkább a szerzői és zsánerfilmes konvenció közti homályzónában ragadtak, mint például a Defekt vagy a Mielőtt befejezi röptét a denevér -, és az elmúlt pár esztendőben is megízlelhettünk néhány igazán merész és érdekes próbálkozást (A nyomozó, A vizsga, A berni követ stb.). A Víkenddel az a fő probléma, hogy bár thriller, de nem "az első", és voltaképpen nem is "magyar". Mátyássy dolgozata teljes egészében az amerikai mintákhoz méri magát, mondhatni, szolgaian másolja azokat, cseppnyi eredetiséget sem kívánva felmutatni. De legalább nem szégyelli, hogy nem több egyéniségtelen tucatfilmnél.

Tekintsünk most el a történet hosszas részletezésétől: a lényeg, hogy három tehetős és gondtalan életű ember - egy minden hájjal megkent, dörzsölt ügyvédnő (Gryllus Dorka), a férje (Simon Kornél), és az asszonyka legfrissebb kliense (Lengyel Tamás) - hirtelen ötlettől vezérelve kirándulást tesz Erdély hegyvidéki tájaira, hogy ott vadászattal üssék el a drága időt. Ügyvédnőnk úgy érzi, számára különösen megérdemelt a pihenés, miután csőbe húzott és annak rendje és módja megkopasztott egy mohó és gátlástalan pesti ingatlancápát. Azonban mihelyst elérik festői szépségű úticéljukat, minden a feje tetejére áll. A triumvirátus beveti magát a természet lágy és zöld sűrűjébe, ám nyugalmukat máris megzavarja egy tragédia: hősnőnk véletlenül agyonlő egy arrafelé kószáló helybélit. E balszerencsés fordulat azután, ahogy lenni szokott, bonyodalmak átláthatatlan szövevényéhez vezet. 

A Víkend meglehetősen egyszerű és kiszámítható thrillerpanelekből építkezik. Szó sincs tehát arról, hogy a Gyilkos túrához hasonló, egyszerre társadalom-, sőt civilizációkritikus munkák sorát gyarapítaná. A bukolikus táj csupán afféle vonzó díszlet, Mátyássy nem a város-vidék kontrasztra hegyezi ki történetét. A mozi sokkal inkább a konspirációk és átverések sűrű szövedékére épül. Mindhárom szereplő sötét titkokat rejteget, borsot törnek egymás orra alá, s a szenvedélyes szerelmi háromszög-szituáció máza alatt mind-mind saját pecsenyéjüket sütögetik. A feszültségmechanizmus is hullámzó viszonyuk ellentmondásaira épül. Nem a klausztrofób erdélyi környezet, még csak nem is a helyi "redneckek" potenciális fenyegetése az izgalmak táptalaja, hanem az, hogy a főbb figurák motivációja és identitása szinte percről percre változik, minden egyes fordulat egy újabb információmorzsával gazdagítja karakterrajzukat, a viszonyok örökösen átrétegződnek, s a nézőnek azon kell rágódnia, hogy voltaképpen ki is ver át kit. 

Mátyássy kezdetben biztos kézzel és kellő stílusérzékkel fokozza a Márta (Gryllus) karakterére nehezedő nyomást. Az expozíció igazi, gátlástalan amazonként láttatja a hősnőt, aki gőzhengerként gázol át ellenfelein. A bonyodalom kezdetétől - az erdei gyilkosság egyébként meglepően jól kivitelezett szcénájától - kezdődően azonban fordul a kocka. Márta fokozatosan ébred rá saját helyzete tarthatatlanságára, s arra, hogy az ingatlanfejes ellen irányuló zsarolással olyan lavinát indított el, mely nemcsak őt, de másokat is maga alá temethet. Az antihősként induló nőalak lassacskán áldozatpozícióba helyeződik át. Ez a folyamat még izgalmas is volna, ha a fordulatok nem lennének hollywoodiánus módon túlírtak, összecsapottak és megalapozatlanok. A direktor és társírói érezhetően rengeteg izzadságos munkaórát öltek abba, hogy filmjük cselekménye minél hajmeresztőbb csavarokkal szórakoztassa a nagyérdeműt. A néző szinte elképzeli őket, amint görnyedt háttal, homlokukat kaparászva, ceruzájukat rágcsálva merengenek, vajon miként lehetne még kifésülhetetlenebbé tenni a bonyodalmak és konfliktusok árját. Erőlködésük hamis és átlátszó: maga alá temeti az egész filmet, ahogy a bűnlavina Mártát. 

A forgatókönyvírók szemmel láthatóan abban is kéjes örömüket lelték, hogy a film szinte összes fő- és mellékszereplőjét brutális halálnemmel búcsúztathatták a cselekmény egy-egy pontján. A Víkendben hullanak a hősök, mint a legyek, s ráadásul a gyilkosságok mögötti indítékok nevetségesen elnagyoltak. (Már az erdei gyilkosság mögött meghúzódó ügyeskedés is megmosolyogtatóan banális és hiteltelen.) Sajnos végül az egész film a fékevesztett iram, a felületesség, a kapkodás áldozatává válik. A végjáték egyenesen nevetésre ingerli a kifinomultabb ízléssel megáldott nézőt. (Egyébként is van abban valami mélyen illúzióromboló, hogy a hősnő tulajdonképpen egészen a fináléig nem aktivizálódik, helyette a helyi erők bonyolódnak fizikai konfrontációba - arról már nem is szólva, hogy fenemód hiteltelen az a jelenet, melyben Márta maga mellé állítja a felbőszült falusiakat. Arra pedig már kitérni sem merek, mennyire átélhető és realisztikus, hogy amazok nemes egyszerűséggel lemészárolnak három városit, majd hulláikat lángra lobbantják egy patakmederben, és - vélhetően - elkerülik a felelősségre vonást nem túl humánus tetteikért!)

Sajnos a színészi játék sem igazán javít a mérlegen. Gryllus Dorka csupán néhány véletlenszerű pillanatban képes megragadni karaktere lényegét, másszor viszont reménytelenül szürke alakítást produkál. Lengyel Tamás csapnivaló manírokkal próbál életet lehelni egyébként is papírmasé-szerű figurájába, s hasonlóan kétes értékű Simon Kornél teljesítménye is. Simon egyébként - számomra - a kortárs magyar film nagy rejtélye: érthetetlen számomra, miért erőltetik bele egyre több produkcióba e kifejezéstelen tekintetű, irritálóan üres színészt. Sajnos a mellékszereplők sem urai a helyzetnek. Egyedül Papp János villanásnyi epizódszerepe jelent üde színfoltot. Igazán kár azonban, hogy a kiváló színművésznek jószerivel csupán annyi jut, hogy elmormoljon néhány obszcén kifejezést összetéveszthetetlen, zengzetes mélybarna orgánumán. Ami azonban igazán meglepett, az a filmvégi kóda. Őszintén remélem, hogy azt a jelenetet már maguk az alkotók sem gondolták komolyan, hanem inkább csak csúfondáros öniróniától hajtva biggyesztették a "valódi" zárlat mögé. Ha mégsem, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy nem a Víkend fogja elindítani a színvonalas magyar műfajfilmeket (világ)hódító útjukon. Viszont próbálkozni továbbra is lehet.