*********************
Nem először írok itt a blogon a Trónok harcáról (pl. itt és itt) és nem először írok arról sem (ami persze elég triviális dolog), hogy a Trónok harca világát leginkább a politikai realizmus és moralizmus ellentétpárja segítségével lehet megérteni. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy a 7. évad fő tanulsága, hogy egyre mélyül a szakadék G. R. R. Martin regényfolyama és a sorozat világa között. Ez a szakadék annak köszönhető, hogy míg a könyvek alapvetően realisták voltak a politikáról alkotott képüket tekintve és a fantasy elemek is ehhez igazodtak, addig a sorozat mostanra kezdi elengedni (ha nem is hagyja el teljesen) a realizmust a moralizmus kedvéért és ezzel egyidejűleg egészen másfajta fantasy elemek erősödnek fel benne.
Hogy világos legyen, mire gondolok: a westerosi nemesi házak intrikái és a véres polgárháborúk, de még az essosi cselekmény nagy része is a low fantasy körébe sorolhatók: a mágiának van ugyan szerepe, de inkább csak színesíti a bonyolult politikai összeesküvések és machiavellista fordulatok világát. Ezek a részei a könyveknek és a sorozatnak azért mondhatók politikai realistáknak, mert középpontjukban az instabilitás, a hatalom és a komplex emberi motivációk mozgatta politika témái állnak. És ebben a könyv és a sorozat nagyon erős volt. Seregnyi remek intrikus karaktert ismerhettünk meg (Tywin, Varys és Lord Baelish mellett a könyvekben Doran Martell, a sorozatban Lady Olenna és Cersei is említésre méltó rezonőrök) és lélegzetelállító fordulatok követték egymást, nem egyszer sírásra késztetve a rajongókat, mert újra és újra bebizonyosodott, hogy ebben a világban az élet veszélyes tud lenni és nem életbiztosítás az sem, ha az adott karakter egyértelműen rokonszenves az olvasóknak/nézőknek.
Ezzel szemben viszont a sárkányok és a Falon túlról fenyegető ellenség a high fantasy kelléktárába tartoznak és a történetet jó és rossz közötti harccá, a szereplők motivációit pedig a jó és a rossz oldal közötti választásra egyszerűsítik. Akik ismerik mind a könyveket, mind a sorozatot, azok számára eddig is világos volt, hogy van köztük különbség abban, hogy ez a világkép (amit azért nevezhetünk moralistának, mert minden más, egyébként ésszerű szempontot a jó és a rossz közötti morális különbségtételnek rendel alá) milyen szerepet játszik bennük. Daenerys például a sorozatban egyre inkább konvencionális amerikai hősnek, a szabadság és progresszió bajnokának látszott, míg a könyvben egy naivának, aki súlyos kudarcok árán tanulgatja, hogy a világ nem fekete-fehér. Ugyanígy Jon Snow a könyvekben sokkal komplexebb motivációjú, mint a sorozatban, ahol idővel teljesen monomániássá válik és szinte csak a Night Kingre és az ő serege jelentette fenyegetésre képes gondolni. A különbségeket persze részben magyarázhatja az is, hogy a sorozat időben lényegesen előbbre tart, mint a könyvek története, de azért vannak jelei annak, hogy ez részben koncepcionális különbség is a sorozat alkotói és a könyvek szerzője között. Sőt, el lehet játszani a gondolattal, hogy az újabb kötetek éppen azért csúsznak, mert Martin az általa kitalált világ két szintje, a low fantasy/politikai realizmus és a high fantasy/politikai moralizmus között nem talált számára is elfogadható átjárási lehetőséget. Szemben a sorozat készítőivel, akik erre az évadra egyértelműen a high fantasy elemek és a moralizmus erősítése mellett kötelezték el magukat.
Az első és legszembetűnőbb jele ennek a megtorló igazságosság, a néző igazságérzetét kielégítő bosszúállás szerepének felerősödése a történetben. Ha volt is korábban olyan eset, amikor örültünk valaki halálának, az ritkán járt a jóvátehetetlen veszteség érzése nélkül (mint például Tywin halálakor, hiszen Tywin mégiscsak egy érdekes karakter volt, Tyrion, a fia pedig semmit sem nyert a bosszúval)), azért ez a sorozat azzal vált világhírűvé, hogy sok rokonszenves karaktert öltek le benne. Most viszont grandiózus bosszú áldozatai lettek az áruló Freyek és elbukott Lord Baelish is, aki lényegében a sorozat cselekményének elindulásáért egyszemélyben felelős. Ez a változás önmagában is jól mutatja a moralizmus felé fordulást, de ráadásul Baelish halála azért érdemel külön figyelmet, mert kivégzésével szimbolikusan is lezárul a machiavelliánus cselekményszál, ami az első könyv kezdetén elkezdődött: a westerosi polgárháború kirobbantója hal meg ugyanis személyében.
A második feltűnő jele ennek az intrikus karakterek háttérbe szorulása. Varys és Baelish lényegében tétlenül várakoztak egész évadban, a melléjük felzárkózott Tyrion állandóan kudarcot vall, Olenna meghal, a dorne-i történetszálat tövestül kiirtották a forgatókönyvírók. Egyedül Cersei maradt meg érdekes karakterként ebből a típusból (amelybe jelentős fejlődésen átmenve szép lassan belenőtt), ő viszont egyelőre egyértelműen underdog helyzetben van, aki a puszta túlélésért küzd, néhány szép részsikert érve el hatalmas áldozatokkal. Úgy tűnik, a politikai realizmusnak egyre kisebb helye van egy olyan világban, ahol a tét már nem az evilági hatalom, hanem az élők és a holtak világai közötti epikus méretű összecsapás.
A harmadik feltűnő vonás az, hogy a korábbi bonyolult emberi kapcsolatrendszerek a jók és rosszak szembenállására egyszerűsödnek le. Daeneryst követik az emberei, akik önként választották őt, mert az ügyét jónak tartják; valamint Jon Snow, aki amellett, hogy vonzódik hozzá, látja, hogy ő a jó, akivel össze lehet fogni a jó ügy érdekében; Jon Snow mögött felsorakozik az Észak, mert ő a megfelelő vezető, a Night's Watch, mert ő a jó vezető és a Falon túli barbárok, mert ő a jó vezető a végső nagy küzdelemben. Vannak persze apróbb kivételek, de a motivációk fokozatosan egyszerűsödnek, ahogy elhullanak az utolsó intrikusok (mint Olenna és a dorne-iak) vagy ahogy lelkiismeretüket kezdik követni az emberek (mint Jaime Lannister az évad végén).
S végül a negyedik a high fantasy elemek tobzódása. Nem ebben az évadban kezdődik a változás, de ebben az évadban legalább három olyan csatajelenetet látunk, ahol sárkányok és/vagy élőhalottak játsszák a főszerepet. Hiába volt brutális vérengzés példának okáért a Blackwater csatajelenet a második évadban, az, ahogy most a sárkányok halomra mészárolják a Lannister katonákat, össze sem vethető vele, hiszen a korábbi nagy tengeri ütközet egy gondos tervezés eredményeként végrehajtott katonai művelet, ez pedig egyszerű mészárlás, ahol az ellenállhatatlan túlerő minden racionális megfontolás fölött győzedelmeskedik. A high fantasy elemek felerősödéséhez tartozik a tér-idő viszonyok elfantasyesítése is, amit sokat gúnyoltak is kritikusok, hiszen a szereplők szempillantás alatt tesznek meg a dramaturgia igényei szerint hatalmas távolságokat, időben is előre-hátra tudunk ugrálni, ha úgy kényelmes. Nem mintha ezek az elemek hiányoztak volna korábban, de tény, hogy a szerepük jelentősen megnőtt és ez jelentősen átalakított a sorozat karakterét.
Ebben az értelemben tartom tehát igaznak, hogy a sorozat és a könyvek közötti szakadékot a 7. évad még inkább mélyítette. Baj ez? Nem tudom. Mindenesetre biztos sokaknak nem tetszik majd, hiszen a low fantasy elemek és a realizmus meghatározó részei voltak eddig a brandnek. A kérdés az ő szempontjukból az lehet, hogy ezekből képes-e a sorozat megőrizni annyit, hogy a végjátékra, hogy a sorozat ne veszítse el egészen az önazonosságát.
Ahogy persze az is érdekes kérdés, hogy G. R. R. Martin a könyvekben vajon hogyan fog megbirkózni a regényfolyam kettős karakteréből adódó nehézségekkel. Ő vajon ugyanezt az utat fogja-e választani vagy épp ellenkező irányba fordul, esetleg megtalálja-e a középutat?
