Többször is megtekintettem Deák Kristóf Oscar-díjra jelölt kisfilmjét, a Mindenkit, és mindannyiszor elégedetten álltam fel a székemből. Remekműről persze nincs szó, de egyrészt már az is komoly eredmény, hogy egy esztendővel a Saul fia világraszóló sikere után újfent magyar filmért szoríthatunk majd "a második legnagyobb zsidó ünnepen" (örök hála Woody Allennek), másfelől a Mindenki nem csupán röpke, míves ujjgyakorlat - nemcsak egy tehetséges alkotó lehetséges antréja a professzionális filmkészítés világába -, hanem egyszerre örökzöld és kényelmetlenül aktuális parabola is. A történet 1991-ben játszódik: új kislány érkezik az általános iskolába, akinek figyelmét rögtön felkelti az osztálya tagjait tömörítő énekkar, melyet egy szikár stílusú, de emberségesnek mutatkozó tanárnő vasmarokkal fog össze. Fiatal hősnőnket a kórus ugyan tagjai közé fogadja, ám öröme nem tart sokáig: a bálványozott énekoktató az első közös próba alkalmával azt kéri tőle, hogy hangos éneklés helyett csupán tátogjon, mert nem képes tartani a lépést a többiekkel.

A kislány és újdonsült barátnője felfedezik, hogy az asszony a kórus számos tagját kárhoztatta arra, hogy éneklést mímelve hangtalanul mozgassa a száját. Mivel közeledik a várva várt dalverseny - és a legjobbnak ítélt kórus svédországi jutalomutazáson vehet részt -, a kislányok elhatározzák: cselekedni kell. Összefognak osztálytársaikkal és a mindent eldöntő napon merész bosszúra szánják el magukat: az egész társaság közös tátogással reagál a tanárnő vezényszavára. Amikor a megszégyenített asszony elhagyja a pódiumot, akkor viszont egymás után, szép lassan felcsendülnek a gyermeki ártatlanságú, tiszta énekhangok. Eddig az egyszerű, ám alaposan átgondolt, szinte nagyfilmeket idéző következetességgel megvalósított történet. Deák rövidfilmjének vonzó erénye, hogy nem spanyolviasz frissességű ötletre épül ugyan, ám mindent kiaknáz, amit ez az ötlet potenciálisan nyújt.

Az iskolai közeg, a tanár-diák viszony mindig tökéletes táptalaja a hatalom természetéről beszélő paraboláknak, hiszen az alárendeltség, a kiszolgáltatottság az oktatásipar örök tartozéka, amióta világ a világ. Deák nem gyúr ebből méregerős jelképet, nem dramatizálja a végletekig a basáskodó tanárnő és a megszeppent gyerekek összecsapását: nincsenek hangos szavak, nem csattannak pofonok, nem sejlik fel semmiféle erőszakközpontú "diktatúra" a kulisszák mögött. Még a nebulók filmvégi lázadása is meglepően diszkrét; tökéletesen simul bele a darab bámulatosan mértéktartó, lágy hangnemébe. És mindez azért van így, mert a Mindenki voltaképpen arról szól, miként érdemes (és lehetséges) küzdeni a poszt-totalitárius diktatúra velünk élő örökségével. Egyáltalán nem véletlen, hogy a történet 1991-ben, a rendszerváltás második esztendejében játszódik. Abban a zűrzavaros korszakban, mely ugyan kezdetben reménytelinek tűnt, ám mára világossá vált, hogy csupán a tulajdonviszonyok, a nagytőke és a politikai elit pillanatnyi átrétegződését hozta, mely azonban nem maradhatott tartós konstrukció, hiszen húsz esztendővel később ismét olyan politikai formáció került hatalomra Magyarországon, mely visszahozta a múltat: a kádári "puha diktatúrát", mely nem fegyverrel pusztítja, hanem "csupán" pszichológiailag töri meg, édesgeti magához, kényszeríti kompromisszumra a kisembert.
Ugyanezt illusztrálja a film is: a paternalista, báránybőrbe bújt hatalom közösségépítő technikáit. A tanárnő a korbács és mézeskalács pszichológiájának kifinomult változatát alkalmazza a befolyásolható gyermeki lélekkel szemben. A főhősnő barátnőjének, Lizának ellenállását ravasz retorikával igyekszik megtörni. Úgy érvel, hogy amennyiben a kórus hajlandó színpadra állni úgy, hogy tagjainak a fele csak tátog, akkor megnyerik a fődíjat és mindenki egy szép utazással gazdagodik. Ha azonban Liza kilép a kórusból, s ezzel felborítja az egyensúlyt, akkor mindenkit megfoszt a jutalomtól - a tátogókat is, hiszen ők is rászolgálnak -, és tönkreteszi az egész közösséget. Az oktató svédországi ingyen körúttal és csokoládékockákkal igyekszik megvenni a gyermekek hallgatását, mi több: önbecsülését, s elpusztítani erkölcsi érzéküket. És ha belegondolunk: nem ugyanez a teher nehezedik a magyar választópolgárokra, immár - megszakításokkal együtt - évtizedek óta? Ami a Kádár-rendszerben új gazdasági mechanizmust, normalizált élelmiszer-ellátást, majális napi sört és virslit jelentett, az ma rezsicsökkentés, ápolási díj, nyugdíjasok Erzsébet-utalványa és közmunka. Persze Deák óvatos volt, és ezt a történelmi korokon átnyúló dilemmát a kilencvenes évek hajnalára helyezte, tisztes távolságba (felteszem, ez volt az oka annak, hogy a Médiatanács hajlandó volt pénzt áldozni a projektre, vagy csak egyszerűen olyan hülyék, hogy nem fedezték fel az egyértelmű aktuálpolitikai áthallásokat).

Azért is figyelemreméltó a darab befejezése, mert a rendszerváltozás egyfajta korrekciójaként is értelmezhető. A rendszerváltás egyebek mellett azért sem lehetett sikeres, mert tisztán politikai alkuk láncolatát jelentette; hangos, de megtisztulást nem hozó vihara a civil társadalom feje fölött zúgott el. A Mindenkiben azonban a polgári társadalmat szimbolizáló kórustagok igenis "tetszenek forradalmat csinálni" és sikerrel demonstrálják a tömegerő hatalmát. Ez az, ami számunkra, a magyar társadalom számára csupán idealisztikus magatartás, vágyálom, semmint realitás - már hosszú évtizedek óta. Ironikus módon éppen az a film legproblematikusabb motívuma, hogy a gyermeksereg száz százalékig összezár és egyesül a nemes cél érdekében - és természetesen nem azért problematikus, mert a történelmi tapasztalat negyven esztendeje mást sugall számunkra, hanem egyszerűen lélektani szempontból hiteltelen.
A korabeli tárgyi miliő megidézése viszont pazar. Deák és stábja szédítő időutazásra invitál; a kockás abroszok, a tépőzáras fehér lábbelik, a páncélvastagságú szemüvegek, a Bécsből importált, "spéci", csuklóra tapadós karkötők letűnt világába. A gyerekszereplők játéka nekem - némelyekkel ellentétben - kifejezetten imponált; énekhangjukat is nagyszerűen kamatoztatták, s többnyire sallangmentesen tették a dolgukat. Azért is bizonyult célszerűnek épp ebbe a korszakba helyezni a történetet, mert a kilencvenes évek első felének oktatási rendszerében a diákok sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, mint manapság; jogokkal alig-alig rendelkeztek, inkább csak kötelezettségek terhelték őket. Számomra pedig, aki világéletemben gyűlöltem mindent, ami kötelező (az iskolában ezért sem számítottam "közösségi embernek", ahhoz túlságosan egyedi gondolkodású voltam), megvallom, édes elégtételt jelentett a zárlat passzív rezisztenciája, s még nosztalgikus érzéseket is keltett bennem azon idők iránt, amikor magam is megtagadtam egynémely tanári ukázt.

"Hullik a, hullik a sárga virágpor" - éneklik a csengő hangú gyermekek a film utolsó perceiben. Reméljük, a rendező ölébe pedig a sárga aranyszobor hullik majd hamarosan, s számára meg ez lesz az elégtétel. Addig is nézzétek meg minél többen a Mindenkit! Lehetőleg mindenki. Na, ne aggódjatok: kötelezővé azért nem teszem.