Mielőtt bárki tovább olvasna: 1. nem vagyok filmkritikus, 2. ez nem az Index rovata, 3. az Oidipusz királyban felkavaró részletek találhatók, 4. aki nem szeretne megtudni a moziélményét befolyásolni képes dolgokat az Érkezés című filmről, az ne olvassa el, amit írtam.
Hogy rögtön a lényegre térjek: Dennis Villeneuve filmje nem tetszett, emellett ráadásul egy félresikerült, rossz alkotásnak is tartom. Így összességében bánom azt a pénzt és időt, amit elvesztegettem rá. Az, hogy nem tetszett és az, hogy szerintem rossz film, két különböző dolog, bár valamelyest összefügghetnek. Persze, ha nem tudnám kritizálni, valószínűleg az általános ítéletem is jobb lenne róla. De nem nagyon látnám értelmét hosszasan érvelni amellett, hogy miért nem tetszett a film, legyen az az én dolgom. Azt viszont az alábbiakban bővebben igyekszem megindokolni, hogy miért tartom rossz filmnek, főleg, mivel sokaknak tetszett, tehát korántsem magától értetődő, amit az Érkezésről gondolok.
De még mielőtt érvelni kezdenék a film rossz volta mellett, íme röviden a cselekmény: először megismerkedünk az Amy Adams által játszott karakterrel, Dr. Louise Banksszel, akiről részben a képekből, részben a saját, kissé enigmatikus narrációjából megtudjuk, hogy a lánya meghalt egy súlyos betegségben és hogy ő maga nyelvész. A cselekmény ott kezdődik, hogy egy nap tizenkét UFO száll le a Földre, szerte a világon, az egyik épp Louise-ék közelében, s mivel ő fordítóként dolgozott már a titkosszolgálatnak, őt kérik fel, hogy az idegenek nyelvét fejtse meg, hogy tudjanak velük kommunikálni. A film nagy részében abban az egyik UFO melletti táborban vagyunk, ahol katonai védelem és segítség mellett dolgoznak a tudósok az UFO-kkal való kommunikáció feltételeinek megteremtésén. A nehézség nem a kapcsolatfelvétel, mert az UFO-k időről-időre beengedik az embereket a hajójukba, hanem a másik fél megértése.
Előbb szavakkal próbálkoznak, majd írással. Nagyrészt Louise nézőpontjából látjuk a történetet, az ő érzései jelennek meg többnyire a filmzenében és a képi világban is, az ő korlátozott tudása, későbbi felismerései és fordulatai alakítják a cselekményt. Louise mellett fontos szerephez jut egyébként a Jeremy Renner által játszott fizikus, Ian, valamint a Forest Whitaker által játszott ezredes és még néhányan. Megtörténik a kapcsolatfelvétel, Louise igyekszik megfejteni az idegenek kommunikációját, egyre furcsább dolgok történnek vele, egyre többet tud meg róluk, de közben a világ egyre türelmetlenebb lesz. Mivel a félelem átjárja a világot, a katasztrófa peremére kerülnek: a 12 UFO-t kutató 12 ország közül egyre többen gondolják, hogy az idegenek rosszat akarnak, egymás ellen akarják fordítani őket, hogy "oszd meg és uralkodj" elven hódítsák meg a Földet. Erre paradox módon bezárkózással és egymás ellen fordulással reagálnak. Ez alól még a táborbeli amerikai katonák egy része sem tudja kivonni magát, ezért megkísérlik felrobbantani az UFO-t.
A válsághelyzeten az segít, hogy Louise rájön két dologra. Az egyik az, hogy az idegenek nem hódítani akarnak, hanem segíteni az embereken, s a 12 űrhajó egyfajta feladvány, amiről az embereknek meg kell érteniük, hogy csak közösen tudnak megfejteni. A másik, hogy az idegenek az időt máshogy tapasztalják meg, mint mi, máshogy élnek, és máshogy is gondolkodnak, és a nyelvük is ezt a másfajta gondolkodást fejezi ki. Erre épül a nagy csattanó: Louise rájön, hogy a gyerekével kapcsolatos emlékei valójában a jövő emlékei és hogy ő valójában a jövőben már ismerni fogja az idegenek nyelvét, s a jövőt magában felidézve képes a jelenben a válsághelyzetet megoldani: majd a jövőben fogja az idegenek megtámadását szorgalmazó és a válsághelyzet elmélyítéséért főként felelős kínai hadseregparancsnok elárulni a saját telefonszámát, amin a jelenben majd felhívhatja őt Louise, hogy lebeszélje a tervéről. Mi több, Ian a leendő férje és a halálos beteg gyermek a közös gyerekük. Így jutunk el a film nagy kérdéséhez: érdemes-e leélni egy életet, amelynek tudjuk a végét?
Sok apróbb-nagyobb hibát látok a filmben. A karakterek például bosszantóan sablonosak. Renner sztereotipikus fizikus (már amennyi kiderül róla), Whitaker sztereotipikus katona és sztereotipikus főnök, a Michael Stuhlbarg által játszott Harpen ügynök sztereotipikus paranoid titkosügynök, Song tábornok sztereotipikus más kultúrából való nem-demokratikus vezető (félelmetes és mégis elbűvölő). Emellett a kínaiak és az oroszok ábrázolása már-már rasszizmusba hajlóan sablonos, amit csak részben ment meg, hogy az utolsó pillanatokig csak hallunk róluk, de nem látjuk őket.
De az igazán komoly problémát abban látom, hogy a film sci-fiként egy blöff. Mit értek ezen? Azt, hogy a film valójában nem tud mit kezdeni a saját témájával, a civilizációk találkozásával. A történet kezdettől az Amy Adams által játszott karakterre összpontosít: az ő nézőpontjából látjuk a történetet, úgy is mondhatnám, hogy az ő történetét látjuk. Nézőként kénytelenek vagyunk vele, az ő tanácstalanságával, félelmeivel, csodálkozásával, az ő problémáival azonosulni, azokkal foglalkozni, s a film végére az is kiderül, hogy a civilizációk találkozása csupán látványos keret, amelyben az igazán fontos kérdések az egyéni létezéssel kapcsolatosak, s nem igazán mondanak semmit az emberiségről úgy általában. És ezt nem filozófiai értelemben tartom problémának, hanem dramaturgiailag. Miért? Egyrészt, mert a film azt a faék-egyszerűségű tanulságot szánja az emberiségnek, hogy a kooperáció fontos. Ezt fejezi ki a 12 helyre küldött 12 űrhajó példázata, amelyek szép higgadtan, a kommunikáció segítségével egymással való kooperációra tanítják a különböző országokat.
Nem lenne ezzel semmi gond, ez igazán sci-fibe illő tanulság lenne, ha nem lenne túlságosan átlátszó. Ugyan folyamatosan próbálják velünk elhitetni, hogy akár katasztrófa is bekövetkezhet, de ennek a lehetőségnek szinte minden ellentmond. A filmben például nincs egyetlen negatív karakter sem, csak pánikba esett jók, gyanakvó jók meg bizakodó jók. Ettől még lehetne katasztrófa a vége, de az elég merész húzás lenne és ez érezhetően nem AZ a film. Ráadásul kezdettől túl sokat beszélnek a katasztrófa lehetőségéről ahhoz, hogy egy fordulatokra és felismerésekre építő filmben ne legyen még egy nagy fordulat a végén, tehát az időben előrehaladva a katasztrófa esélye egyre kisebb lett, minél közelebb kerültünk látszólag a katasztrófához. Másrészt, elnagyolt és zavaros választ ad csak a film a metafizikai kérdésre az idővel és az egyéni döntésekkel kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy nem igazán derül ki, egy félmondatot leszámítva, hogy az idegenek miért jöttek és mit akarnak és miután távoznak, mi fog történni.
S bár van egy nagy politikai összeborulásra utaló jelenet a filmben, de az emberiség jövőjéről ennél több nem derül ki. Vagyis, a sci-fi történetnek mint sci-fi történetnek néhány általános és jólelkű frázison kívül se füle, se farka, viszont nehéz is vele mit kezdeni. Akinek bejön a film hangulata, az nyilván kerít majd tetszetős magyarázatot arra, amit lát vagy épp a többértelműséget, mélységet fogja dicsőíteni, s ez végül is a nagy filmek sajátja is, de fontos látni, hogy akit elbűvölnek a képek vagy lenyűgöznek az olyan részletek, mint az idegenek nyelve, vagy akinek az adrenalinszintjét a film primér feszültségkeltő eszközei emelik meg tartósan, arra csak a sci-fire hajazó ornamentika hatott, nem pedig egy jól kitalált sci-fi lényegi elemei. Mondom még egyszer: nem filozófiai problémám van a filmmel, hanem dramaturgiai.
Mindez persze érthető is, annak fényében, hogy a film végső soron Louise-ról szól és nem az emberiségről és ez nyilván nem zárja, hogy ezen a szinten a film jó sci-fi legyen. De sajnos nem az. Egyrészt, mivel az idő problémája nincs rendesen végiggondolva a filmben, nem érhető, hogy pontosan mi is történik a szemünk előtt: néha veszélyesen közel kerülünk időparadoxonokhoz, például, amikor a jövőbeli Louise még nem tud dolgokat, amiket a jelenbeli Louise igen (mint Song telefonszáma). De az sem világos, hogy vajon a jövőt ismerve az ember megfoszttatik-e a döntési szabadságától vagy sem. Mindez úgy merül fel, egyebek között, hogy Louise annak tudatában vállalja a gyerekét, hogy tudja, az fiatalon súlyos betegségben fog meghalni és azért fog a férjétől elválni (aki nem más ugye, mint Ian, akivel még épp csak most ismerkedik meg), mert az nem tudja elviseli e tudás súlyát és a felesége döntését rossznak tartja. De vajon döntés-e ez vagy sem? Nem világos. Példázatként persze szép és érdekes kérdés, hogy van-e értelme az életet a halál tudtában leélni, de sajnos árnyalja a képet, hogy itt Louise másvalaki életéről dönt annak korai halála tudatában és hogy nem világos, hogy hatalmában állna-e másként cselekedni vagy sem.
Ha igen, akkor a jövő megváltoztathatóságának lehetett volna több szerepe is a filmben, ha nem, akkor meg ugye miről is beszélünk egyáltalán? Másrészt, mivel ezek a kérdések nincsenek tisztázva, nem világos a sci-fi elemek hozzájárulása Louise személyes életproblémájához. Vajon mi szükség volt a globális félelem bemutatására, 12 idegen űrhajó érkezésére, az ő speciális nyelvükkel és időfelfogásukkal kapcsolatos halandzsára ahhoz, hogy Louise szembekerüljön a kérdéssel, vajon életet adjon-e egy halálra ítélt gyermeknek? Lehet mondani, hogy az előrelátás bizonyosságával. De ez a válasz nyilván nem egészen kielégítő, hiszen seregnyi más, kevésbé bombasztikus ötlettel elő lehetett volna állítani ugyanezt a drámai alaphelyzetet - genetikai betegséggel például. Jogos ellenvetés lehet, hogy akkor ez nem egy sci-fi lenne, de tegyük fel magunknak a kérdést: őszintén, olyan erős, eredeti, mélyenszántó sci-fi az, ahol csupa sablonkarakter van, lapos életbölcsesség van és ahol még a nagy kérdések dramaturgiailag megalapozott feltétele sem sikerült, nemhogy a megválaszolásuk?
Ez a feltűnő aszimmetria a filmet eluraló nagyon személyes és giccsbe hajló Louise-szál és a nagy csinnadrattával elővezetett, ám végiggondolatlan civilizációk találkozása téma között teszi az egész filmet enyhén nevetségessé. Lehet persze sírni a film elején, meg a végén, mert ki ne sírna egy gyerek halálán és ki ne hatódna meg azon, hogy "a végességünk tudatában is érdemes élnünk", de nem lehet túlságosan komolyan venni a filmet, éppen, mert képtelen ennél a nagyon primér szintnél mélyebbre hatolni, nem épít fel rendes dramaturgiát, nem dolgoz ki karaktereket és nem nagyon tud mit kezdeni a sci-fi témával.
Nos, én ezek miatt tartom rossz filmnek az Érkezést. Tetszeni pedig különösen azért nem tetszett, mert nem volt hajlandó beismerni, hogy nincs benne több némi könnyfacsaró melodrámánál, egy elalibizett, sablonos sci-fi sztorinál és néhány érdekes ötletnél, amiket az alkotóknak nem volt türelmük végiggondolni: ehelyett az Érkezés nagy filmnek hazudja magát.