Múlt hónapban a Terminátor újrabemutatóján jártunk, és meg is írtuk élményeinket az eseményről, ezúttal pedig a Ponyvaregény nagyvásznas újjászületésének lehettünk tanúi. Most is nagyszerű szórakozásban volt részünk. Kivételes kegy moziban viszontlátni Tarantino életművének leghíresebb - és talán legfontosabb - darabját. Példaértékű, amit a Pannonia Entertainment csinál. (Pláne ha hozzászámítjuk, hogy jövő hónapban sokunk régi favoritját, egy igazi halhatatlan klasszikust, a Casablancát tűzik műsorra. Természetesen azt sem fogjuk kihagyni.) Míg a Terminátor esetében kissé zavart a pontatlan feliratozás - ezt akkori értékelőmben szóvá is tettem -, addig a Ponyvaregény kapcsán ilyesfajta hibát nem érzékeltem, ugyanis a szinkronos verzióra ültünk be. Ennek két oka volt: egyrészt többségünk csak a kései időpontban ért rá (a kora délutáni vetítés ugyanis feliratos volt), másrészt mindannyian kedveljük a Ponyvaregény veretes, szókimondó magyar változatát.
Ha már itt tartunk, az viszont sajnálatos, hogy egy ilyen volumenű, és viszonylag még friss (legalábbis a Terminátorhoz, a Casablancához vagy a Volt egyszer egy Vadnyugathoz képest mindenképp), ergo a fiatalabb korosztályokat is jó eséllyel megszólító filmet egyedül a Corvin Moziban vetítenek Budapesten, s naponta csak két előadás szerepel a repertoáron. (Oké, szeptemberben még két további filmszínház csatlakozik a vetítéssorozathoz, de ez már sovány vigasz.) Másrészt néhol mintha kissé halkan szólt volna az egyébként remek magyar színművészeket (Dörner György, Kránitz Lajos, Gáti Oszkár, Széles László, Für Anikó, Szakácsi Sándor) felvonultató szinkron. Ellenben sok mindenért kárpótolt - és csak fokozta az igazi "retró" élményt -, amikor a főcím alatt megszólalt Bozai József bársonyosan behízelgő orgánuma, és felkonferálta a szereplőket. Meg amúgy is, engem két perc alatt magába szippantott ez a gimnazista éveimet meghatározó kultklasszikus. (Vigyázat, a kattintás után spoilerveszély!)
Quentin Tarantino és jó néhány kortársa - Jim Jarmusch, Richard Linklater, a Coen-fivérek, Steven Soderbergh és mások - a nyolcvanas és kilencvenes években virágba borították az amerikai független szcénát. Sokan és sokféleképpen kísérleteztek a hagyományos filmkép, a kauzális narratíva felrúgásával, tabudöntögető témák felkarolásával és egyedi, csak rájuk jellemző filmnyelv kikristályosításával. Illethetik elmarasztaló jelzőkkel, annyi azonban biztos, hogy Tarantino még eme alkotók között is szűz ösvényt tört. A kilencvenes évek "fenegyereke" feje tetejére állította a gengszterműfajt. Nemcsak arról van szó, hogy filmjeit telepumpálta idézetekkel, intertextusokkal, kulturális referenciákkal, hanem a Coenekhez hasonlóan lebontotta az adott műfaj kánonját, majd gunyorosan újraépítette. Mind a Kutyaszorítóban, mind a Ponyvaregény számos zsánert olvaszt egybe, de mindkét alkotást a gengszterműfaj dominálja, és Tarantino bizony alaposan felforgatja ezt a kötött dramaturgiájú és világképű alakzatot.
"Na, azért most még ne kezdjük egymás f*szát szopni!"
Sőt, Tarantino "eredetisége", ha ezt a fogalmat egyáltalán használhatjuk az életmű kontextusában, épp ebben nyilvánul meg. Nem abban, hogy rengeteg filmnyelvi invenciót kölcsönzött más iskoláktól, például az európai modernistáktól (Godard iránt érzett "szerelme" közismert), és hogy a populáris kultúrába csempészett olyan leleményeket, mint az időfelbontás, vagy hogy inzertekkel, különböző képi effektusokkal és vendégszövegekkel idegenítette el a nézőt a cselekményvilágtól. Hanem abban, hogy - és ez tökéletesen egybevág az általam egyébként nem túlságosan kedvelt posztmodern szellemiséggel - átlagemberré degradálta, kisszerű, mindennapi szituációkba helyezte, s nagy adag iróniával tálalta a gengszterhőst. Filmjeit a karrier-felívelés majd bukás jól ismert cselekménysémája helyett az epizodikusság szervezi. Csak míg a Kutyaszorítóban esetében az epizodikus szerkezet és az idősíkok összekeverése kőkemény kauzalitással párosult (minden egyes történés egy korábbi esemény következménye volt, az okozati láncolatot nem akasztották meg véletlenek), azaz forma és cselekménylogika ellentétezte egymást, addig a Ponyvaregény esetében a véletlen válik szervezőerővé, azaz forma és cselekménylogika harmóniája valósul meg.
Megjegyezhető tehát, hogy a Kutyaszorítóban összességében, a Ponyvaregény pedig részleteiben tökéletesebb. A Kutyaszorítóban Tarantinója még nem teljes fegyverzetben toppan elénk. Filmjén érződik, hogy ezer szállal kötődik a régi vágású hollywoodi gengszteriskolához (nem tudom, Tarantino láthatta-e a Kansas City Confidential című klasszikus B-szériás "heist mozit", de gyanítom, hogy igen, mert a Kutyaszorítóban számos motívuma megtalálható ebben az ötvenes évekbeli gyöngyszemben), azaz egyszerre újít és klasszicizál. És hellyel-közzel még megadja a műfajnak az attól elvárható komolyságot. A visszafogott, kamaradrámaszerű cselekménykomponálás is fokozza a drámaiság érzetét. Na, ez tűnik el a Ponyvaregényben. Legalábbis részben. A Ponyvaregényre már tökéletesen igaz az a posztmodern tétel, hogy nagy dolgok már nem léteznek, ezért nem is történhetnek, nincs már értelme hősökről, bátorságról vagy akár eposzi bukásról regélni, maradtak hát a "kis dolgok". Vagy ahogy Király Jenő mondaná: a "kis kalandok" a "nagy kalandok" helyett.
"Megmondta a mamám, a legszebb lesz az én babám... szóval te, néger baba!"
A Ponyvaregény éppen azokról a jelentéktelen mozzanatokról szól, melyekre egy hagyományos gengszterfilmben két percnyi játékidőt sem fecsérelnének. És nemcsak a helyzetek jelentéktelenek, Tarantino a klasszikus gengszterhősökről is leszedi a keresztvizet. Láthatunk marcona maffiavezért, akit néhány külvárosi rasszista fényes nappal megerőszakol egy alagsori helyiségben, elhízott, kiégett bérgyilkosokat, akik képtelenek egyedül eltüntetni egy hullát rejtő autót, vagy "helyrepofozni" főnökük unatkozó feleségét, aki véletlenül túltolta az anyagot. Láthatunk tapasztalt bérgyilkost, akit közvetlenül vécézés után lő agyon egy mezei bokszoló, és így tovább. A hétköznapiság érzését a ragyogóan megírt párbeszédek is emelik, melyek látszólag "nem szólnak semmiről", vagyis nagyon átlagos témákról (legtöbbször a fogyasztói kultúra valamely szegmenséről), de mégsem improvizatívak, hanem nagyon is tudatosan megszerkesztettek. Akárcsak az időfelbontásos struktúra, melyet nagyszerű keretbe foglal az első, a kávézó kirablása körül forgó sztori. Mégpedig azért, mert a többi történetbe a véletlen mint motívum egyszerűen csak beékelődik, ez a fejezet viszont a véletlen értelmezését nyújtja.
Jules (Samuel L. Jackson), a veterán gengszter ugyanis úgy dönt, hogy miután csodával határos módon elkerülte egy pitiáner bűnöző közelről leadott összes lövedékét, meghallja "Isten szavát" és jó útra tér. Ebben az esetben tehát a véletlenből okozatiság fakad: Jules valamilyen narratívába helyezi a véletlent mint profán eseményt, magyarázatot talál rá és ehhez igazítja az életét. Ezt a fordulatot készíti elő a már a film elején is hallható Ezékiel-idézet, mely azonban nem szerepel a Bibliában, szinte teljes egészében Tarantino és Jackson koholmánya (illetve bizonyos részleteit a Tarantino által imádott Sonny Chiba egyik harcművészeti filmje ihlette). Tehát már a fiktív Biblia-idézet is implikálja, hogy "a megtérés motívuma" iróniával van körülpárnázva. Már Jules megvilágosodása is megmosolyogtató (vagyis az, hogy egy hidegvérű gyilkos a másodperc törtrésze alatt "megtér Istenhez"), hát még az, amit a terveiről mond a John Travolta által alakított Vincentnek (magányosan akar kóborolni a világban, lemondva vagyonáról és földi javairól), arról nem is beszélve, hogy a végén, amikor a Bonnie és Clyde-imitátor rablópárost kioktatja, akkor is virtigli gengszterként viselkedik. Nemhogy nem akadályozza meg, hogy a szerelmespár kifossza a kávézót, de még a saját pénztárcája tartalmát is "beleüríti" abba a bizonyos fekete zsákba. Nem éppen a felebaráti szeretet megnyilvánulása - sokkal inkább a betyárszolidaritásé. Arról nem is beszélve, hogy Jules és Vincent a film legvégén, amikor elhagyják a helyiséget, igazi "cool" mozdulattal dugják a nadrágjukba a fegyverüket, és ugyanolyan lazasággal lépnek ki az utcára, mint ahogy a történet elején besétáltak a filmbe.
"Zed? Egy halott, édesem... egy hulla!"
Szó sincs tehát arról, hogy a Ponyvaregény a gengszter-életstílussal való szakítás teátrális üzenetével traktálná a nézőt. Nem, a véletlen eme "interpretációja" épp arról szól, hogy a véletlent a Tarantino-univerzumban nem kell és nem is lehet értelmezni. A véletlen puszta motívum, mely a szórakoztatást szolgálja, jelentés nélküli, kiüresedett manír, nincs konnotációja, ellentétben az európai modernista alkotásokkal. A "megtérés motívuma" tehát nem valamiféle magasztos erkölcsi példázatot rajzol ki, ellenkezőleg: az egész nem több, mint egy felmutatott középső ujj részint a modernistáknak ("klasszikus" művészfilmeseknek), részint a moralizáló, egységes narratívát futtató gengszterfilmeknek. A film a jellegzetes posztmodern nihilizmust ünnepli, vétek tehát súlyos eszmeiséget képzelni a képek mögé. A képek egymás után sorjázásának viszont varázsa van, és pont ez adja a Ponyvaregény szinte megfejthetetlen vonzerejét. Tarantino olyan varázsfőzetet kotyvasztott ki, melynek receptjét nem lelni sehol, és hiába akadt azóta számos követője és plagizátora, egyetlen Guy Ritchie-nek sem sikerült hasonlót alkotnia.
Ha Jules - kijelentésével ellentétben - nem is igyekszik annyira, hogy "ő legyen a pásztor", Tarantino annál inkább igyekezett: a kilencvenes években a független film császárává emelkedett, szent tehénné, aki azonban később sajnos lelépett arról az útról, melyet a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény alkalmával kitaposott. Későbbi művei már kevésbé eredeti műfaji kirándulások. Mára bebizonyosodott, hogy Tarantino nem az a korszakos zseni, akinek mindenki hitte, csak egy nagyon jó rendező, aki képes megtagadni korábbi önmagát (emlékszünk még, hányszor "niggereznek" ebben a filmben?), csak hogy áldozhasson a politikai korrektség oltárán. Pedig a korai Tarantino épp attól volt ellenállhatatlan, hogy minden filmes stílusnak, műfajnak, populáris kultúra-szegmensnek, társadalmi csoportnak, kisebbségnek beintett, bőrszíntől, vallástól, politikai meggyőződéstől, nemtől, kortól függetlenül. Ez tette teljessé anarchikus lázadását, mely a felszín mögött persze a legkevésbé sem volt anarchikus. "Csak" átkozottul, veszettül, pokolian szórakoztató. Akárcsak a Ponyvaregény, mely, habár tényleg nem szól túl sok mindenről, mégis delejező erejű összevisszaság, egy gyönyörű káosz, humoros, vérben ázó posztmodern idézetgyűjtemény, és csodamód gazdag műfaji elegy.
Kedves olvasóim, látom a jövőtöket. Látok benne... egy Ponyvaregény-vetítést a Corvinban.
