Ezen a héten régóta várt kegyben részesülnek a kibernetikus organizmusok rajongói: Budapesten és az ország számos nagyvárosában filmszínházakba kerül James Cameron 1984-es Terminátora, mely elindította dicsőséges útján a legendás szériát. A sajtóvetítésre tegnap került sor a Corvin Moziban. Az Amerikai Plán is képviseltette magát a jeles eseményen. Három szerzőnknek adatott meg a nem mindennapi lehetőség, hogy nagyvásznon lássa viszont a több generáció gyermekkorát meghatározó sci-fi klasszikust. A most következő beszámolóban tehát hárman osztjuk meg veletek, milyen élményekkel is gazdagított bennünket e kuriózumszámba menő alkalom.
Charlie Simms: Hiába volt James Cameron első filmje a leírhatatlanul rossz Piranha 2., az igazi debütjét a Terminátor jelentette 1984-ben, amikor már egyedül ülhetett a rendezői székbe. A '80-as évek szerencsés csillagzatú évtized a filmszeretők számára, számtalan olyan klasszikus született, ami aztán alapműként vonult be a filmtörténelembe. Tagadhatatlan, hogy az Arnold Schwarzenegger kegyetlen arcmimikáját világhírűvé emelő, nyomasztó akcióthriller az évtized legjobb mozijai közé tartozik, de még azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy a valaha készült egyik legjobb akciófilm: óraműpontossággal ötvözi a kőkemény akciót a nyomasztó thrillerrel.
A Terminátor rendkívül izgalmas, tele van izomszaggató feszültséggel, s még csipetnyi horrorisztikus benyomást is kelt bennünk, hiszen a jövőben játszódó jelenetek - a lánctalpakkal szétvert koponyák, a reménytelenségben küzdő emberi élet, a szegénységben és nyomorban tengődő emberiség – rendkívül megrázóak. Nemkülönben a cselekmény jelenidejében zajló események, hiszen a T-egység gyilkosságsorozatát kendőzetlen nyerseséggel tárja elénk a film. És itt elérkeztünk a Terminátor egyik legnagyobb erényéhez, az egyébként pocsék színészi képességekkel rendelkező Arnold Schwarzeneggerhez - nem volt még jobban kihasználva az ikon antitalentuma, mint itt.
A történetet már jól ismerjük: 2029-ben a Skynet visszaküldi az időben a szinte elpusztíthatatlan gyilkológépet, a Terminátort, hogy megölje az ellenállás vezérének anyját, Sarah Connort. A lázadók se restek, Kyle Reese önként és dalolva megy vissza a 80-as évekbe, hogy megvédje barátja, John Connor édesanyját.
A hajsza hihetetlenül izgalmasan van tálalva. Manapság eléggé magas az tűrőképességünk izgalom terén, hála az elcsépelt horrorfilmeknek, thrillereknek, és egyéb adrenalinemelő műfajoknak: szinte nincs olyan rendező, aki újat tudna mutatni e téren. A Terminátor pedig azzal együtt, hogy mentes mindenféle öncélú ijesztgetéstől, felesleges vértől, teljesen hatása alá tudja keríteni a nézőt. Már a nyitány, az utcai képek, a helyszínek ontják magukból a feszültséget, s azzal, hogy Terminátor a vászonra lép, ez csak fokozódik, hiszen tényleg ritka az olyan „gonosz”, aki ennyire árasztja magából a legyőzhetetlenség érzetét. Külön érdemes kiemelni a bárban játszódó jelenetet, ahol a halálosztó rátalál Sarahra, s ahol Kyle Reese először védi meg a nőt. Az idegeket pattanásig feszítik, az izgalmak nőttön-nőnek, s ekkor még egy óra van hátra a stáblistáig! A leginkább sokkoló és hajmeresztő jelenet viszont a finálé, amely mentes mindenféle hatalmas pusztítástól, városméretű robbanástól, amivel a mai filmek szolgálnak, s mégis epikus és bizony hatalmasat szól.
Fontos kiemelni a látványt – 30 év távlatából néhol elmosolyodhatunk a maketteken, bábukon, bevágásokon, de ami azt illeti, három ujjamon meg tudom számolni, hányszor tűnt fel a technikai csökevényessége: a Terminátor nagyon precízen megtervezett látványvilággal rendelkezik és külön öröm tudni azt, hogy mindez számítógépes animáció nélkül lett filmre álmodva.
Habár a második rész már teljes mértékben blockbuster, a nagy előd még javában rétegfilm, ami elsősorban a sci-fi és a kemény thrillerek szerelmeseit szólítja meg. Az első epizód gyártási költségének majd’ tízszeresét hozta vissza világviszonylatban, s ebből a sikerből táplálkozva lett a második rész sokkal inkább közönségbarát, kevésbé véres és sötét tónusú csúcsprodukció. Mondhatnánk azt, hogy kár, viszont Az ítélet napja viszont olyan piszok jó, hogy aztán jogosan állapíthatjuk meg: a Terminátor-sorozat mindkét epizódja alapfilm, méghozzá más-más alműfajon belül.
1984-ben James Cameron belecsapott a lecsóba, méghozzá nagyon szerencsésen. Nem kellett hozzá sok, s második remekművét is letette az asztalra, és a jól bevált hangulatot az Alien sorozat második felvonásába is belecsempészte (melyben szintén egy nő a főhős), s a remek The Abyssbe is jutott belőle.
A Terminátor olyan klasszikus, amit 30 évvel ezelőtt kazettáról kazettára másoltak az ifjoncok, titokban, a szülők tudta nélkül rémüldöztek a film képeitől, hogy aztán hazafele a kapu árnyékától is sikoltsanak. Most, hogy a sorozat a negyedik folytatást is megérte - kevesebb sikerrel -, a mozik újra műsorukra tűzik Arnold Schwarzenegger és James Cameron mesterművét, hogy a teremben annyi év után újra felcsendüljön a velőtrázó zene, a 80-as évek hamisíthatatlan hangulatát idézve, s minden adott legyen ahhoz, hogy ismét belefeledkezzünk a 105 percnyi eszeveszett hajszába.
Alec Cawthorne: Évek óta nem járok sajtóvetítésekre, de ezt a lehetőséget - melyet egyébiránt Charlie Simmsnek köszönhetek - magam sem hagyhattam ki. Olthatatlan kíváncsiság ébredt bennem: vajon milyen élmény lesz a vetítőterem komor sötétjében, vászonnagyságban viszontlátni e gyermekkori kedvencemet? A mozizás ünnepélyessége ilyenkor átszellemíti az embert. Van egyfajta patinája, rangja az ilyesminek. A filmszínház komor, tátongó sötétjében, egy szakajtónyi idegen társaságában, mégis intim közelségben találkozol azzal a filmmel, melyért évtizedek óta rajongsz - olyasfajta alkalom ez, mint egy nagyszabású osztálytalálkozó, ahol ismét elmesélitek egymásnak azokat a vicceket, melyek hajdanán felhőtlenül vidám hangulatot gerjesztettek, és kíváncsiak vagytok rá, vajon e poénok ezúttal - annyi esztendő távlatából - is ugyanazt a hatást gyakorolják-e rátok.
Nos, elégedetten jelenthetem: James Cameron "viccei" ezúttal is ízlettek. Megdöbbentett viszont, hogy amikor megérkeztem a vetítésre, csupán húsz-huszonöt ember lézenghetett a teremben, és később sem futottak be túl sokan. Kissé szíven ütött ez a közöny. (Meggyőződésem, ha a második részt tűzték volna műsorra, teltházzal indul a vetítés.) Talán naivitás volt részemről, de azt gondoltam, a sajtó erői nagyobb számban képviseltetik magukat egy ilyen kivételes eseményen. Mindenesetre kíváncsian fürkésztem a közönség reakcióit. Sokszor kuncogás tört ki a sorok között: hahota kísérte például Schwarzenegger némely - természetesen osztrák akcentussal eldörmögött - halhatatlan egysorosát, Arnold egy-egy szenvtelen arckifejezését, Sarah Connor túlmozgásos barátnőjének ostobácska megnyilvánulásait, vagy a hősnőnket rövid ideig oltalmába fogadó rendőrpáros élcelődéseit. Mindezt meg is értem: magam is felnevettem néhány alkalommal. Azonban néha indokolatlannak éreztem a nevetést. Néhányan a Terminátor "szemműtét-jelenetét" is kacagással fogadták. Bizonyára azt tartották mulatságosnak, hogy mennyire egyértelmű: a jelenet zömében nem Schwarzenegger arcát láthatja a közönség.
Pedig szerintem a látványtechnikai megoldások terén is jól vizsgázik a film. Nem tűnik porosnak, épp ellenkezőleg: visszafogott, elegáns minimalizmus árad belőle. Egymást követik a példaértékű kreatív megoldások. Az akciójelenetek szenzációsak: brutalitástól és feszültségtől duzzadnak, és szédítő erőt kapnak a mozivászontól. Annál a jelenetnél, mikor a Terminátor tüzet nyit Sarah-ra és Kyle-ra a diszkóban, a géppisztoly sorozatos ropogása majd' kettéhasította a termet. Micsoda élmény volt! 
Egyébként a Terminátor - és ez a felismerés a mostani megtekintés során érlelődött meg bennem - sokkal inkább thriller, mintsem akciófilm. Nem annyira az akciólogika szervezi a cselekményt, inkább az, miként próbálják a főhősök elhárítani a súlyos ellenerő felől érkező szakadatlan fenyegetést. Mindez nemcsak a suspense mechanizmusának ágyaz meg, de néhány pazar sokkjelenetnek is. (Gondoljunk csak a Terminátor két "feltámadására": először lángsírjából áll talpra, másodjára pedig a csupasz gépváz torzója kel "új életre".) Ezek a momentumok egyértelműen a horror hatásáról tanúskodnak, de ha figyelmesen nézzük a filmet, egyéb összefüggésekre is rálelhetünk. Szubjektívebb meglátás, de számomra a képi miliő (kiváltképp az éjszakai jelenetek túlsúlya) diszkréten sugallta egy másik műfaj, a film noir befolyását. Beszédes, hogy a szórakozóhely, ahol a hősök első ízben ütköznek meg egymással, a "Tech-Noir" nevet viseli. Kyle Reese pedig hosszú szárú, ballonszerű kabátot terít magára, miután megérkezik a történetbe - ha tetszik, ez is felfogható úgy, mint tisztelgés a noir magándetektív-hősei előtt.
A különböző hatástechnikai összetevők ritka harmóniában simulnak össze. Cameron és stábja nemcsak ügyes kézzel bánik a különböző műfaji hagyományokkal, de merészelik kontrasztba is állítani azokat egymással, és ebből bravúros megoldások születnek. Hadd emeljem ki csak a legjellemzőbbet: előbb tanúi lehetünk Sarah és Kyle utolsó motelbéli beszélgetésének (mely így, nagyvásznon még erőteljesebb és megrendítőbb, mint valaha), majd szenvedélyes szeretkezésüknek; néhány perccel később pedig már kegyetlen élethalál-harcot vívnak üldözőjükkel. Elképesztő erejű ez az érzelmi hullámzás - és a film mégsem veszít egységes, méregerős stílusából. Érdes csiszolatlan gyémánt - ahogy a második részről írott cikkemben is írtam a minap. Szikár, következetesen elbeszélt és ragyogóan megkomponált: ezt a tökéletes szerkezeti felépítést, ezeket az egyszerű, sokszor mégis páratlanul kifejező dialógusokat akár forgatókönyvíró-kurzusokon is lehetne tanítani.
Egyébként a moziélmény is elsőrangú: a képminőség a lehetőségekhez mérten egészen jó, és - ahogy korábban már utaltam rá - a film is gyönyörűen szól. Egyedül a felirat lehet zavaró: mintha egy hobbi-feliratkészítő internetes műhelyéből rángatták volna elő. Amatőr félrefordítások, pontatlanságok tarkítják, és ez különösen zavaró lehet azok számára, akik rutinos hibavadászként, kihegyezett érzékekkel szokták szemlézni az efféle baklövéseket. Engem kimondottan irritált, és bizony csorbította is az élményt. Nem fér a fejembe, hogy ha már újra mozikba küldünk egy ilyen volumenű klasszikust, akkor miért nem lehet megtisztelni az igényes nézőket egy (hozzávetőleg) hibátlan, szalonképes felirattal. Hajlok rá, hogy ennél jobb megoldás lett volna, ha az eredeti, a kilencvenes évek hajnalán készült magyar szinkronnal vetítik a filmet. Ez a verzió nagyszerű. Viszont tudomásom szerint a feliratos verzió mellett a második szinkronnal fogják majd vetíteni, ez utóbbit pedig ajánlatos messze elkerülni: a kétezres évek közepén készült, és az eredeti változat óta jócskán megöregedett eredeti színészek sokkal fáradtabb, unottabb szinkronalakítást nyújtanak benne.
De visszatérve a filmhez, és ezzel lassan zárva is soraimat: a Terminátor igazi többletértékét számomra az jelenti, hogy a képek mögött fajsúlyos gondolati tartalom is húzódik. Filmünk értelmezhető úgy is, mint a "kis hidegháború" korszakának tipikus terméke, mely egyszerű világképével, jó-rossz dichotómiájával, megrögzött fegyverfétisével az Egyesült Államok és a Szovjetunió világszintű versengését csomagolja cellulózba. Azonban - vallom - valódi üzenete ennél sokkal általánosabb érvényű. A mai, huszonegyedik századi világunkban, ahol napjaink szakadatlan technológiai forradalomban, a legmodernebb technikák krónikus igézetében telnek, ahol lassan már kizárólag algoritmusok, számítógéppel megszerkesztett bizonyosságok szerint éljük gépies életünket, nos, ebben a korban e képeknek különös jelentőségük van. Ma a Terminátor talán aktuálisabb, mint valaha. Olyan, akár egy égbe írt, lángoló felkiáltójel. Hogy mire is figyelmeztet? Nem akarok didaktikus lenni. Ezt mindenki döntse el, gondolja el saját maga.
Tenebra: A Terminátor nekem olyan, mint a Rambo-filmek vagy a Conan, a barbár: a gyerekkoromat jelentik. Egyszerűen azért, mert apámék ezeket nézték illegálisan másolt és amatőr módon szinkronizált videokazettás verzióban, és én is belopództam, mikor hétvégi VHS-délutánokat tartottak. Tehát kb. 5-6 évesen találkoztam a nyolcvanas évek klasszikusaival. Igaz, a Terminátor kicsit más eset volt, mert előbb ismertem meg Az ítélet napját, a folytatást, mint az első, eredeti részt. Emlékszem, még kb. 1993 táján adta a magyar állami tévé vasárnap este a másodikat, és az nagyon megtetszett akkor, bevallottan nem annyira a didaktikus „üzenete” miatt (amit nem is nagyon értettem akkor még), nem is a kicsit csöpögős, családbarát, melodramatikus sztori miatt. A hangulat és a drámai jövőkép ragadtak magukkal, na meg persze Schwarzi és Robert Patrick párharca, illetve az agyerőszakoló alapszituáció, hogy gyakorlatilag szív és lélek nélküli robotok jöttek vissza a jövőből, hogy megöljenek valakit, aki még nem is tudja, hogy maga a Megváltó.
Nos, aztán nagyjából a ’90-es évek második felében egy nyári este a német RTL-en (parabola antenna, rémlik valakinek még?) leadták a Terminátort. Apám felkészített, hogy ez azért más lesz, mint a Terminátor 2. Nagyon az volt! Németül egy kukkot sem értettem (sajnos most is elég hadilábon állok még a nyelvvel, pedig kéne egy középfokú), de a hangulat, az a tipikus nyolcvanas évekre jellemző atmoszféra azonnal magával ragadott. Valahogy sokkal jobban tetszett Brad Fiedel elektronikus dallamokból építkező zenéje is, mint a későbbi epikusabb, nagyzenekari verzió a második rész bevezető képsoraiból. Itt nem lacafacáznak, bedobnak minket a mélyvízbe Cameronék, és megkapjuk a sötét jövőt már az első pár, minimalista képsorban: lánctalpas T-1-es modell tör össze emberi koponyákat, majd kifelé zoomol a kamera, és elénk tárul a 2020-as évek végi, porig rombolt Los Angeles, amiből nagyjából pár épületroncs ismerhető fel. Amúgy inkább tűnik az emberiség kollektív temetőjének. És felzendül Brad Fiedel sejtelmes, nyomasztó szintis aláfestő muzsikája, s a kísérőszöveg értesít minket arról, hogy az emberiség jövőjét eldöntő háborút nem is itt fogják megvívni, hanem 1981-ben. És főcím. A többi már történelem, ahogy mondani szokás.
Hogy miért tetszik nekem a mai napig az első, sokkal kisebb költségvetésű, sokkal egyszerűbb rész jobban, mint a csöpögős, fontoskodó, bár így is kiváló második rész? Hát pont azért, amit írtam: mert egyszerűbb, mégis sokkal egységesebb, jellegzetesebb atmoszférájú, mint a politikailag korrekt és tényleg családbarát folytatás. James Cameron itt még nem akart világot megváltani, s nem is annyira a technikára koncentrált, mint A mélység titkában vagy az Avatarban. A Terminátorban nincsenek csillivilli speciális effektusok vagy 3D; a jó öreg trükkök, a stop-motion animáció és a kaszkadőrmutatványok varázsolnak el, mint a Star Wars klasszikus trilógiája esetében. Cameron itt a CGI-t csak a legvégső esetben használja, mikor már nem tudja másképp megmutatni az eseményeket. Amúgy sugárzik ebből a műből is a kreativitás, ami a technikát illeti – például Schwarzenegger felgyújtását úgy oldották meg, hogy jelmezére, a szegecses dzsekire enyhe savat öntöttek, ezért füstölög a terminátor, miután átugrik a tűzcsóván a Tech-Noiros lövöldözés után.
Ami egyébként moziban újranézve egyértelműen a film csúcspontja. Na, persze James Cameron tudja ezt fokozni, mégis a diszkós konfrontáció annyira kiválóan robbantja be a bonyodalmat az alapkonfliktusból, hogy az ember beleborzong. Katartikus, ahogy a gép és Kyle Reese, Sarah Connor védelmezője egyszerre követik a nőt, és izgulunk, ki éri el előbb, ki lesz az első, aki képes vele kapcsolatba lépni: a rendőrség, a gyilkológép vagy Kyle. S az a lövöldözés, majd az azt követő kétségbeesett autós üldözés – zseniális.
S itt kell megemlíteni, hogy Arnold Schwarzeneggernél jobb „színészt” nem találhattak volna e szerepre. Hihetetlenül erős jelenléte van a vásznon még akkor is, ha semmiféle gesztust nem használ, vagy nem játszik. Schwarzi, úgy vélem, az ilyen szerepekre termett volna, kár, hogy nem antagonistaként, hanem gagyi és viccelődő pozitív hősként alkalmazták jórészt. Ez az izomkolosszus már megjelenésében is maga a tiszta brutalitás, akiről teljes mértékben elhisszük, hogy gépvázat rejt a húsa alatt. Próbálkozhatnak itt folyékony fémmel vagy morcosan néző nőkkel (a la Terminátor 3), de számomra Schwarzenegger marad a legfélelmetesebb terminátor antagonista. Semmi emberi nincs benne. Gondoljunk bele: Robert Patrick vagy Kristanna Loken karakterei valamelyest intelligensebb lénynek tűntek, akiknek van valami önálló tudata. A hústömeg Ahnold viszont igazi gép, akit beprogramoztak, és mint az utolsó jelenetben is látjuk, még karok, lábak nélkül is egyetlen cél vezérli, végső mozdulatáig: hogy megölje Sarah Connort. A T-1000 a második részben gonoszkodik, talán még jelleme is van - ebből azt sejthetjük. A T-800-asban viszont az a félelmetes, hogy külsején kívül semmi emberi nincs benne. Ő nem kínozná Sarah Connort, mint a T-1000 Az ítélet napja végén. Ő lelőné, mert az algoritmusa ezt tartaná a leglogikusabb lépésnek ahhoz, hogy elérje célját. Mivel a terminátor egyetlen célja az ölés, bármi áron. Ez az, amit Schwarzenegger kicsit buta fejéből ki is nézünk: hogy nincs önálló akarata, és ez teszi igazán veszélyessé. A második rész „családapá”-vá váló T-800-asa már a japán animék hatását tükrözi, melyekben lehetséges a robotok emberibbé tétele. A második rész szinte Spielberg-film, melyben a gép az áldozat, aki csak szeretetre vágyik. Az első részben viszont a gép az ember terméke, akár a nukleáris rakéták, melyek egyben az emberi faj nemezisét is jelentik. „Nem alkuszik, nem lehet meggyőzni… Csak ő van itt és én.” – mondja Kyle.
Szóval igen, elismerem, a második rész, Az ítélet napja első látásra sokkal magasabb rendű alkotásnak tűnik, mint technikailag, mind történetében, mind pedig „üzenetében”. A rendszerváltás egyik szimbólumává is vált, azt hiszem, hiszen erősen a hidegháború ellen és a békéért érvel. Azonban mind Schwarzenegger, mind James Cameron pályáját tekintve inkább a második rész a konvencionális alkotás, az első sokkal inkább rendhagyó már csak abban az értelemben is, hogy nem tagozódik be a Reagan-éra alapvetően optimista művei közé. A Terminátor magába sűríti mindazt a rettegést és szorongást, ami a társadalomban világszerte is jelen volt a nukleáris robbanófejek és a szovjet-amerikai fegyverkezési verseny miatt. Illetve nekem egyértelműen nyersesége, minimalizmusa és a nyolcvanas évek hamisítatlan hangulata miatt tetszik mai napig. A második már inkább a kilencvenes évek „politikailag korrekt” atmoszférájába tagozódik, és jóval derűsebben szemléli a valóságot, amire valljuk meg így utólag, nem volt sajnos túl sok oka, mivel a szovjet-amerikai fegyverkezésnél mára bőven vannak rosszabb és aggasztóbb események, történések a világban.
Mindenesetre nagyon melegen ajánlom a megtekintését azoknak is, akik csak szimplán egy igazán dinamikus és kemény akciófilmet szeretnének látni. A Terminátor moziverziója a kiváló példa arra, hogy az igazi moziélményhez nem kellenek holmi 3D-s parasztvakítások vagy szagosított filmek, csak jól megírt sztori, remek vágás és elképesztő hanghatások. Aki még nem látta, az nézze meg, és utána garantáltan nem akar majd többé egyetlen CGI-szuperhősfilmet sem látni, hanem rácuppan annak a korszaknak a filmjeire, mikor még az akciórendezéshez is tehetség kellett, nem számítógépes effektek.
