Sokat ízlelgettem a nordic noir kifejezést, míg végül ráébredtem, hogy igen, ez valóban találó címke. Legalábbis az elmúlt néhány esztendő egyik legjobb skandináv sorozatára, A hídra gond nélkül felragasztható. Természetesen nem arról van szó, hogy A híd film noir lenne (miként a Király Jenő által magyar film noirként aposztrofált honi melodrámák sem voltak azok), arról viszont igen, hogy magába szívja a zsáner szellemét és büszkén tiszteleg előtte, miközben alapvonalai egy hamisítatlanul modern nyomozóthrillert rajzolnak ki. A híd ugyanis - egy kissé viharvert közhellyel élve - valóban a mában játszódik, hiszen a hősök a jelen korszellemével, technokrata arculatával és társadalmi feszültségeivel is kénytelenek farkasszemet nézni, miközben a gyilkossági ügy felderítésén fáradoznak. A híd tehát minden szempontból a tízes évek kisképernyős csúcsproduktuma, miközben jóval több is annál.
Jóllehet magáról a szériáról már írtunk korábban, az egyes évadokról még nem esett szó. Jelen cikkem ezt az adósságot célozza törleszteni. (Egyúttal itt hívnám fel mindenki figyelmét, hogy az írás spoilereket tartalmaz!) A történet felütése nem is lehetne perverzebb és felkavaróbb: éjszaka a Koppenhágát és Malmőt összekötő Øresund hídon valaki egy félbevágott hullát helyez el, de oly agyafúrt módon, hogy a torzó egyik darabja Svédország, a másik Dánia területén hever, a "felezővonal" két szélén. Ráadásul hamar kiderül, hogy míg a felsőtest a helyi politikai élet egyik prominens szereplőjéé, addig a lábak egy egy évvel korábban eltűnt prostituálthoz tartoznak. De ki tette hidegre az áldozatokat? (A prostituáltat szó szerint, hiszen a lábakat, miként az kiderül, hónapokig egy fagyasztókamrában tárolták.) Az ügyet két gyökeresen eltérő habitusú detektív kapja: a dán Martin Rohde (Kim Bodnia) egy melegszívű veterán zsaru, regényes és kusza magánélettel, míg a svéd Saga Norén (Sofia Helin) enyhén autista, fejletlen empátiájú, s a kapcsolatteremtés terén sem jeleskedő, magányos nő, viszont a munkájában kíméletlenül profi.
A nordic noir másik hivatkozási pontjának tartott Forbrydelsenhez még nem volt szerencsém, csupán amerikai "remake-jéhez", a The Killinghez. Ez utóbbi rendkívül érdekes élménnyel gazdagított: mintha nem is az Újvilágból származó sorozatot láttam volna. Szürke, ködfátyolba burkolózó vagy épp esőáztatta képei és pszichológiai realizmusa zavarba ejtettek, nem is szólva arról, hogy a főszereplő nyomozónő sem szexbomba, hanem küllemre sokkal inkább hasonlít egy vidéki középiskolai takarítónőre (persze eszem ágában sincs "becsmérelni" a kiváló Mireille Enost). Egyszóval, a The Killing unikum az amerikai sorozatdömpingben (kár, hogy a harmadik évadra ellaposodott), mert árad belőle a realisztikusságra való bátor törekvés, ami A hídnak is sajátja. (Más kérdés, hogy a The Killing e tekintetben csak egy bizonyos pontig megy el, miként, gondolom, valamelyest A híd amerikai verziója is "opportunista" az eredetihez mérten.)
Ugyanígy A híd főszereplői sem divatlapokból kivágott, csillogó mosolyú alfahímek és bálkirálynők, nem "poszter-alapanyagok" és nem a jellegzetesen nyugatias (vagy amerikai) hősesztétika megtestesítői. Ellenben elhisszük róluk, hogy valóban hús-vér emberek, és nem csupán a forgatókönyvírói fantázia termékei. Ráadásul Saga Norén személyében a széria olyan rendőrkaraktert szállít a nézőnek, amilyet még nem láthattunk: egy Asperger-szindrómás, a sokszor képmutató társadalmi konvenciókhoz igazodni és érzelmeit kifejezni képtelen, egyszerre határozott és sebezhető, agresszív és visszahúzódó, egyszóval végtelenül komplex protagonistát. Nemrég olvastam egy véleményt, mely szerint Saga Norén kifejezetten ellenszenves. Nos, talán a nyitányban valóban annak tűnik, de ahogy hömpölyögnek előre az események, a készítők lassan, figyelmes ecsetvonásokkal megalkotják a hősnő teljes portréját, így válik Saga csodálatra, együttérzésre és szánalomra egyszerre érdemes nőalakká, és a hozzá fűződő viszonyunk mindig hullámzó marad: a karakter sosem sikkad el, viselkedése sosem válik rutinossá, ráadásul abnormális természete folyamatosan pokoli humoros helyzeteket szül.
A másik főhős, Martin Rohde ellenben nem csodabogár, csupán egy temperamentumos átlagember, egy középkorú, karrierje delelőjét már háta mögött tudó kopó, kinek révén a történetbe beágyazódik némi film noir is. Beágyazódik, mert Martin a noir kontrollvesztett férfihőseit idézi. Magánélete kész káosz: épp harmadik feleségét "fogyasztja", s egy hirtelen fellángolástól vezérelve megcsalja a két ikergyermeküket példásan nevelő asszonykát. Ez a jelenbéli vétek azonban csupán egy múltbéli bűn sejtelmes előjele, melyre később derül fény: Martin korábban elszerette egykori kollégája feleségét. Az asszony nem sokkal a titkos viszony fellobbanása után gyermekével együtt autóbaleset áldozata lett, és a felszarvazott férj - a korábbi munkatárs és legjobb barát - halálos bosszút esküdött Martin ellen. És történetesen ez a kolléga az évad antagonistája, Jens (álnevén Sebastian Sandstrod), a rendőrből lett sorozatgyilkos, aki persze nem csupán Martinon akar revansot venni, hanem mindazon embereken, akik akarva-akaratlanul a tönk szélére sodorták. Mégis Martint tartja a fő felelősnek személyes tragédiáiért, így talán ő szenvedi el a legnagyobb veszteséget, mely még a halálnál is könyörtelenebb. Martin az irányításra képtelen, erkölcsi függetlenségét elveszített noirhősökkel fakad egy tőről: eleve hajlamos rossz döntéseket hozni és amikor Jens felkavarja a múlt iszapját, az elsüllyeszti a férfi főhőst. Martin képtelen védekezni, passzívan nézi végig, ahogy az évad végén (látszólag) győz a gonosz.
Jens bosszúja pedig, valljuk be, a maga nemében zseniális: előbb furfangos mesterkedéssel közelebb hozza egymáshoz Martint és annak elhidegült kamasz fiát, Augustot, majd amikor apa és fia tényleg összemelegednének, a pszichopata akkor csap le és öli meg a gyereket, ráadásul különösen kegyetlen módon. És az is figyelemreméltó, hogy Jens részéről a társadalmi igazságosztó szerepének eljátszása csupán egy publicitásnövelő eszköz, mely összekötteti a sajtóval, s valójában személyes indítékból követi el rémtetteit. A törvény előtti egyenlőségről, a hajléktalanokkal szembeni szolidaritásról és nagyvállalati rablógazdálkodásról papol, de valójában nem hisz semmiféle egalitárius állameszményben, szociális érzékenység sem fűti, s a vadkapitalizmust sem őszintén bírálja.
Persze ettől ezek még létező konfliktusok, de a társadalom mélységes közönnyel viszonyul hozzájuk. Ironikus, hogy egy megveszekedett pszichopata az egyetlen, aki felkarolja e problémákat, ám ő is csak érdekből. A film mintha azt mondaná, hogy a társadalom hiába igyekszik vonzó önképet kialakítani (technikai fejlettség, anyagi jólét, liberális gondolkodásmód), a csillogó felszín korrupciót, előítéletességet (gondoljunk csak a fiatal közel-keleti bevándorló sérelmére elkövetett csoportos rendőri erőszakra, és annak eltussolására, mely Martin egyik kollégájának, Henningnek nyomorúságos kálváriájához vezet), diszfunkcionális családokat és kiüresedett emberi kapcsolatokat takar (emlékezzünk a végül Jens áldozatává váló tinédzserlány, Anja családi hátterére, Martin és felesége, Mette drámájára, Saga magányára, Charlotte és idős férje kezdetben meghittnek tűnő, ám valójában évek óta csendesen rothadó házasságára stb.).
A svéd és dán középosztály is kap néhány mélyütést: mérnöki precizitással megtervezett, geometrikus formájú, üvegfalakkal szegélyezett posztmodern luxuslakásaikban élik magas színvonalú, de céltalan és dermesztően magányos életüket. A széria egy olyan társadalmat tár elénk, mely már belefulladt saját jólétébe, ahol báránybőrbe bújt farkasok és makulátlannak tűnő, de igazából becstelen átlagpolgárok dörzsölik tenyereiket tükörfényesre polírozott tárgyalóasztalaik, ezüstösen csillogó Apple laptopjaik és méregdrága karóráik hamis díszletei mögött. Az Øresund híd pedig valójában többértelmű motívum: nemcsak egy (konkrét fizikai és átvitt értelemben is) súlyos határhelyzetet szimbolizál, hanem az általános emberi kapcsolatok, emóciók, vágyak "térképe" is, s nem véletlen, hogy a legfontosabb események (beleértve a nyitó- és zárójelenetet is) épp itt történnek. S e megbillent világrend egyetlen biztos pontját, az utolsó, gyertyalángnyi, de még pislákoló erkölcsi- és igazságérzetet Saga Noren nyomozó jelenti, hiszen nemcsak mindig tudja, mi a helyes (Martinnal ellentétben), de gyermeki őszintesége odáig terjed, hogy figyelmen kívül hagyja az udvariassági formulákat és az emberi érintkezés íratlan alapszabályait, s képes mindenféle egyéni érdeket félretéve, altruista módon, csupán zsigeri ösztöneire hallgatva igazságot tenni.
Persze feszül némi ellentmondás abban is, ahogyan Saga és a svéd rendőrség Martint kezeli. Martin ugyanis Svédországban nem viselhet fegyvert, és külön előírások vonatkoznak rá. Amikor azonban férfi főhősünknek alkalma nyílna rá, hogy - egy ártatlan lány kétségkívül jogszerűtlen és morális szempontból sem helyes meglövése után - megölje Jenst, Saga megakadályozza a vérbosszút, és inkább karon lövi társát. A társadalom tehát szolidaritást mutat a tömeggyilkos felé, bizonyos általános (humanista) erkölcsi elvekre alapozva, hiszen az emberölés főbenjáró vétség, ám amikor a "tápláléklánc" alján elhelyezkedő polgárok életét oltják ki (hajléktalanok, bevándorlók stb.), akkor reakcióideje elnyúlik és visszahúzódik csigaházába. (Nem véletlen, ha az első szezon végkifejletéről a Breivik-ügy is eszébe ötlik a nézőnek!) Persze így végül Jens nem győz (számára az lett volna a diadal, ha Martin agyonlövi, s így ellenfele börtönbe kerül), viszont Martint sikerült megtörnie, és majdnem ugyanolyan lelketlen gyilkológéppé züllesztette, mint amilyen ő maga, ráadásul körmönfont módon rávette, hogy sebesítsen meg egy ártatlant. Martin a fináléban is egyik rossz döntést hozza a másik után, és emberi-morális mélyrepülése a második évadban is folytatódik. A néző mégsem képes ítélkezni felette, mert esendősége megindítóan emberi.
A cselekményépítés egyébként bámulatos. A vezérvonal, azaz a nyomozástörténet szinte folyamatosan nagyívű mellékszálakkal egészül ki, melyek ráérős tempóban vázolják fel egy-egy kisebb jelentőségű karakter portréját, aztán e karakter hirtelen belép a fősodorba, fontos dramaturgiai funkciója lesz, s ekkor értelmet nyer az áldozatos figyelem is, melyet a készítők a figurára fordítottak. A híd szüzséje tehát leginkább egy kecsesen hullámzó, méltóságteljes folyóhoz hasonlítható, melybe időről-időre frissítő mellékágak ömlenek, új irányt szabva a folyásának, hogy aztán a víztömeg a tengerbe - a gyönyörűen felvezetett, gyomorszorító végjátékba - torkolljon. Az első évad utolsó két epizódja különösen letaglózó. Eszelős tempót diktáló, kőkemény vesszőfutás, melyben még a hagyományos felépítésű detektívsztori is háttérbe szorul a nagyobbat szóló családi dráma javára. Különösen megnyerő, hogy habár Martin és Saga a nyomozás végére közelebb kerül egymáshoz (gondoljunk csak Martin összeomlására a kocsiban, amikor Saga nyugtatólag megfogja a férfi kormánykereket tartó kezét), de kapcsolatuk mégsem érik barátsággá. (Mondanom sem kell, egy amerikai produkcióban ez nehezen volna elképzelhető.)
Sofia Helin és Kim Bodnia alakítása zseniális, mindketten páratlan erényeket csillogtatnak a képernyőn. Helin dolga nehezebb volt, elvégre nem könnyű kihívás hitelesen megformálni egy ennyire merev, ilyen sok ellentmondással terhelt, szinte már antiszociális hősnőt, de nagyszerűen veszi az akadályokat. Bodnia pedig - a dán James Gandolfini - rengeteg melegséget, derűt és nemes egyszerűséget csempész karakterébe, Martin pontosan ezért pályázik joggal a néző jóindulatára, számos, film noir-hősöket idéző jellemhibája ellenére is. A többi színész is remek, külön kiemelendő viszont a Hanst, Saga főnökét és mentorát alakító Dag Malmberg és a Jens szerepében brillírozó Lars Simonsen is. A sorozat fantasztikus főcímzenéje azóta ikonikussá nemesedett, akárcsak a "Saga Norén, Länskrim, Malmö" mondat, de említhetném az ihletett, szürkés-acélkék, számos éjszakai jelenet által is erősített képi világot. Az első évad pedig sorozattörténelmet írt, és bérelt helye van a műfaj legnagyobb képviselői között. Hogy csak az elmúlt néhány esztendőből említsek egy viszonyítási pontot, A híd bizony egy ligában játszik a True Detective-vel. Nem is. A True Detective játszik egy ligában A híddal.
