Bizonyára nem tévednek nagyot a világ filmesztétái, amikor azt állítják, hogy Bergman művészetére hatást gyakorolt Kierkegaard filozófiája. Nem szerencsés azonban e vélt hatást túlbecsülni. A hetedik pecsét tipikusan olyan darabja a Bergman-életműnek, mellyel kapcsolatban gyakorta felmerül az egzisztencialista filozófia mint kapcsolódási pont. Bergman azonban valójában nem - vagy csak nagyon kevésszer - filozofál. Inkább arról van szó, hogy olyan általános emberi kérdéseket és problémákat boncolgat filmjeiben, melyek a huszadik században rengeteg gondolkodót élénken foglalkoztattak.
Azaz Bergman szeretethiányról, magányról és elidegenedésről szóló modern opusai szinkronban mozogtak az évszázad bizonyos szellemtörténeti folyamataival. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bergman a maga módján ne lenne nagyon is mély (és mélyreható), de az északi mester sosem volt virtigli filozófus-alkat. Viszont páratlan láttató erővel és kíméletlen őszinteséggel volt képes tolmácsolni a modern ember szorongásélményét, útkereséséből fakadó dilemmáit, kételyeit, megrendítő felismeréseit, a kozmikus egyedüllét jeges rettenetét. A lélek horrorját.
Bergman számára mozgalmasan telt az 1957-es év. Két remekművet is adott a modern filmművészetnek: az egyik A nap vége, a másik jelen cikkünk tárgya, A hetedik pecsét. Bár egyazon esztendőben készültek, és színvonalban is rendkívül közel állnak egymáshoz, mégis a mesterre jellemző témavilág más és más pontjára fókuszálnak. A nap vége a mentális utazás egyik korai és nagyon invenciózus példája (ezt a modern "műfajt" fejleszti majd bonyolult önreflexív kifejezőeszközzé Fellini, amikor megcsinálja élete legfontosabb művét, a Nyolc és félt), mindemellett alapvetően egy bensőséges, lírai stilizációra épülő személyes história, mely csak karcolgatja a modern léttel kapcsolatos általános kérdéseket. Nem úgy, mint A hetedik pecsét. A nap vége a számvetés filmje. A perspektíva az egyénre szűkül. A személyes múlt újraélése értékes tapasztalatokkal gazdagítja az idős orvost, s e tapasztalatok - habár egyben szembesítenek is -, oldják a szorongásérzetet. A nap vége az újra meglelt kezdet - a szülőkhöz való visszatalálás - idillikus álomképével már-már optimista végkicsengésű.
A hetedik pecsét mindennek tökéletes fonákja. Nem az egyénről szól, hanem az egyén helyéről a világban. Bergman látószöge kitágul a modern, huszadik századi emberi létkérdések teljes horizontjára. A hetedik pecsét nem a meglelt álmokról szól, hanem a bizonyosság délibábja utáni elkeseredett hajszáról. A nap vége a keletkezés korszakában - az ötvenes években - játszódik, A hetedik pecsét a sötét középkorban, a keresztes háborúk vérzivataros időszakában. Bergman zsenialitását dicséri, hogy jellegzetesen modern tematikáját tökéletesen egybesimítja ezzel - a modern ember komfortélményétől és világnézetétől nagyon távol eső - közeggel. A hetedik pecsét harsogó kísértet-kürtje évszázadok örvénylő viharán át visszhangzik, hogy utat találjon a mai nézőhöz. A középkor nyomorúsága csupán díszlet. Bergman nem "konzerválja" a szeretethiány és a haláltól való rettegés témáját. Éppen hogy időszerűsíti.
Antonius Block (Max von Sydow) sokéves harc után tér haza a Szentföldről hű szolgája, Jöns (Gunnar Björnstrand) kíséretében. A kastélya felé vezető hosszú úton szembetalálkozik a Halállal, aki érte jött, hogy magával ragadja. Azonban egyezség születik: ha a lovag legyőzi félelmetes látogatóját egy sakkjátszmában, akkor amaz meghagyja az életét - ellenkező esetben viszont kioltja azt. A lovag tehát haladékot kap, s így nyer még némi időt, hogy véghezvigye tervét: meggyőződhessen Isten létezéséről. Hiszen ha Isten létezik, ha a vallásos érzületen, a hétköznapi hitélményen túl a maga valóságában is megtapasztalható, akkor talán még nem teljesen romlott a világ: akkor a közöny, mely a hőst körbeveszi, még szeretetté konvertálható, akkor a világot uraló nyomorúság és szenvedés ellenére van értelme az életnek. Block azonban valójában nem Istent keresi, hanem halálfélelmét igyekszik elűzni. "Félelmünket képpé kell formálnunk, és ezt a képet elnevezzük Istennek." - mondja a lovag a film egyik legnagyszerűbb jelenetében, amikor - tudtán kívül - magának a Halálnak gyónja meg eddigi élete értelmetlenségét, belső sivárságát és a mások iránti közömbösségét.
Ahogy a Bergman-filmek általában, úgy A hetedik pecsét sem Isten kereséséről szól. Block nem hinni akar, hanem tudásra szomjazik. A ráció erejében bízik, szemben az őt körülvevő világgal, az obszesszív vallásosság, az emberi ostobaság és a beteges halálkultusz rémisztő tébolyával. A halál életünk tényszerű igazsága, a leginkább kézzelfogható életesemény. A hetedik pecsétben a halál számos fizikai formát ölt: Block és szolgája rögtön a film elején egy pestisben kimúlt tetemmel találkozik a tengerparton, a templomban a pestis, a pusztulás és a nyomorúság képeit festik, egymást ostorral ütlegelő vezeklők járják a falvakat, egyháziak vezetésével, kórusban kántálva a halál dalát, és még a színészek is az elharapódzó káoszról énekelnek. A halált árucikké degradálják, a halál közelségének gondolata eltereli az emberek figyelmét az életről és annak összes kínjáról. Misztikus halálhit igazgatja az életet, miközben Block a kézzel tapintható, valóságos megnyugvásélményt kutatja. Block nem azért keresi Istent, mert hinni vagy üdvözülni akar, hanem mert csillapítani kívánja a benne tomboló ürességet. Nem akar tovább "fantomok világában" élni.
Block elutasítja a misztériumot, csak a cselekvésben és az ész hatalmában hisz. Körülötte mindenki - még szolgája is - az ösztönök szintjén vegetál: primitív szenvedélyek irányítják az összes többi hőst, a színészpár kivételével. Nem véletlen, hogy a lovag sakkban próbálja legyőzni a Halált, pont abban a játékban, mely köztudomásúlag nagy koncentrációt és racionális, logikus gondolkodást igényel a résztvevőktől. Ám a Halál felett nem arathat diadalt az ész segítségével, nem győzheti le az irracionálisat a ráció eszközével, mert a Halál nem csupán misztérium, hanem része a látható világnak is - az irracionális és a racionális tartományának metszéspontjában áll.
Persze a filmben megjelenő halálalakot nem muszáj tárgyiasítani. Úgy is értelmezhető, hogy Block dialógust folytat saját magával, a Halál lehet énjének egy kivetülése is. (Merészebb olvasat, de akár az is megengedhető, hogy Block valójában nem is tért haza a Szentföldről, hanem a harctéren esik el, és az elbeszélés csupán a haldokló hős fantáziaképeinek megelevenedése.) A Halál egy kicsit maga Block, közönyével, ridegségével és életundorával együtt. Rettenetes riválisa már csak ezért sem fed fel előtte semmiféle titkot Isten (és az ördög) létezésével kapcsolatosan. Nincs mit mondania, nincs gyógyír az üresség érzetére. Legalábbis abban a misztikus régióban, melyben Block kutakodik, semmiképpen. A hetedik pecsétben az üresség, a Semmi még elviselhetetlen, kínzó és destruktív erő, melytől nem lehet szabadulni. Bergman hatvanas években készített filmjeiben azonban az egyén megtanul együtt élni a Semmivel - a hiánnyal -, sőt a Personában (mely Bergman legfontosabb önreflektív alkotása) majd már produktív erővé is képes alakítani azt.
De már A hetedik pecsétben is pislákolnak az önreflexió szikrái. Jof és Mia (egyértelmű az utalás Józsefre és Szűz Máriára), a nyomorúságos viszonyok közepette is vidám és élettel teli színész-házaspár erőteljes jelkép. Nekik sikerül felülemelkedniük a hétköznapok iszonyatán, és Jof látomásaiban még az ocsmány világ is megszépül. Minderre a legszebb példa az utolsó jelenet, melyben a férfi látni véli, ahogy a lovag, a fegyverhordozója és asztaltársaságuk önfeledt táncot jár, miközben a Halál vezeti őket a megsemmisülés felé. A művész másképp érzékeli a különböző esztétikai minőségeket, mint az átlagember. A művész szemüvegén keresztül a halál is lehet szép és méltóságteljes, és a rút, a gyarló is lehet fenséges. Bergman ugyanolyan varázsló, mint Jof: bár magánélete katasztrófák sorozatából állt (rengeteg feleséget, szeretőt fogyasztott el, lelki defektusok gyötörték, kilenc gyermeket nemzett stb.), de mindezt a szenvedést képes volt megrendítő, delejező és mélyen igaz képekké transzformálni művészetében. Sok mindenről lehetne még beszélni (kezdve Gunnar Fischer operatőr szenzációs, álomszerű hatást keltő képeivel), ám talán bölcsebb, ha zárom soraimat. Inkább tekintsétek meg A hetedik pecsétet. Ha már láttátok, akkor ismét. Bergman ornamentikus korszakának valóságos ékköve ez a csaknem hatvan éves mestermű.