Negyven esztendeje, 1976. június 4-én hunyt el Latinovits Zoltán (1931-1976), minden idők egyik legnagyobb magyar színésze, a huszadik századi magyar színjátszás és filmművészet emblematikus alakja. Latinovits – habár tehetségét némelyek a mai napig megkérdőjelezik – mára már a nemzet halhatatlan legendáinak egyike. Ezzel talán még azok is egyetértenek, akik nem szívlelik a fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt színészóriást. Latinovits a megalkuvásmentes, öntörvényű színész-lét jelképévé kövesedett. Szimbólum lett; ráadásul azok az értékek, célok, melyekért síkra szállt (a színház közösségteremtő ereje, műhelyjellege, a maximalizmus, a középszerűség elutasítása, az önkínzásig hiteles, koncentrált művészi jelenlét), a mai napig inkább csupán vágyott, elképzelt ideák, és ritka kegyelmi állapot, amikor meg-megvalósulnak. Meg persze ma már nincsenek hozzá hasonló „izgága Jézusok”. De amit akart, és amiben hitt, az ma is ugyanúgy aktuális. Sőt.

Latinovits sokirányú tehetség volt, nemcsak a színészet iránt mutatott fogékonyságot. Építésznek tanult (a Színművészeti Főiskolára biztosan nem vették volna fel az ötvenes évek hajnalán, méghozzá a származása miatt), és ragyogó tehetségről tett bizonyságot ezen a téren is. Mikor lediplomázott, egy építőipari vállalat rögtön kecsegtető ajánlattal kereste meg, de ő diszkréten elhárította a felkérést, mondván, Debrecenbe szerződik segédszínésznek. Így indult karrierje a sötét ötvenes évek második felében. Egyébiránt képzőművészi tehetsége is párját ritkította, az előadóművészet, a versmondás mágiáját pedig kevesen ismerték nála behatóbban. Építészeti tanulmányait a színpadon is „hasznosította”. Mindig a szerep belső architektúráját, értelmi felépítményét igyekezett kialakítani magában: modern, intellektuális játékstílus, szuggesztív erő fémjelezte alakításait. Ezerárnyalatú művész volt, tehetségére már korán felfigyeltek. Még egy amatőr társulatnál játszott, amikor híre ment Mátyás király-alakításának: a korabeli kritika megjegyezte, hogy eme teljesítmény akár a professzionális színművészek előtt is mérceként lebeghet.
Latinovitsot hamar megismerte a fővárosi közönség is. Szerepei a hősszerelmestől a torz elméjű intrikusig terjedtek: a paletta minden létező színében megfürdött legalább egyszer. Eljátszotta a világirodalmat: volt Rómeó, Ványa bácsi, Willy Loman, a Tóték Őrnagya, IV. Henrik és Cipolla. Utóbbi szerepe az egyetlen, melyet a filmtechnika megőrzött az utókor számára. Hihetetlen metamorfózis tanúi lehetnek, akik rászánják az időt e mára muzeális értékű színházi felvétel megtekintésére. Kazimir Károly rendezésében Latinovits maga a megtestesült hatalom: árad, sistereg belőle a parancsuralmi rendszer egyént tömegbe cementező, gőgös zsarnoksága. Az egész huszadik századot vászonra fogalmazza egyetlen cinikus, gnóm akarnok reszelős hangján, görcsös mozdulatain keresztül. Elképesztő, nagyon nagy művészi teljesítmény. (Állítólag később Koltai Róbert is eljátszotta ezt a szerepet. Érthető módon nem vagyok kíváncsi arra az előadásra.) A Rómeó és Júlia címszereplőjeként – mint Ruttkai Éva partnere – színháztörténelmet írt. A Tóték Őrnagyaként egyszerre csalt mosolyt az arcra és mért mélyütést a gyomorra. Hab a tortán, hogy Fábri Zoltán filmjében (Isten hozta őrnagy úr!) egész más gesztusokkal nyúlt a legendás karakterhez, mint a színpadon.

Igazi terepének a színházat tekintette. Miután budapesti bojkottra ítélték, élete végén Veszprémben néhány alkalommal rendezhetett is. Azt nyilatkozta: a rendezés a valódi célja, a színészet csupán egy lépcsőfok, mely közelebb sodorja eme valódi, igazi feladata felé. A filmszínészi munka másodlagos volt számára, mégis, mozgóképes hagyatéka is számottevő. Legnagyobb filmszerepe Szindbád volt Huszárik Zoltán legendás alkotásában, mely máig az asszociatív, időfelbontásra építő, lírai személyességű magyar filmstílus iskolapéldája. Kolosszális alakítás. Szindbád kozmikus magánya örökérvényű. Ma is a miénk, sajátunk. Latinovits őszbecsavarodott hajú, elhízott és megfáradt kalandorként borzasztó hitelesen perlekedik önmagával és az élettel, miközben a polgári civilizáció a múltba süllyed. Az Utazás a koponyám körül Karinthy-jaként szintén szenzációs alakítást nyújtott. Ezernyi, nagy műgonddal megalkotott kis alteregót játszott ebben a delíriumos képekkel átszőtt, szikrázó humorú mentális utazásban, mely abszolút méltó az eredeti műhöz.
Latinovits produkcióját a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál a legjobb férfi főszereplőnek járó díjjal honorálta. Harmadik legfontosabb szerepe – a már említett Isten hozta őrnagy úr! mellett – Az ötödik pecsét titokzatos civilruhása volt, ez a félelmetes nyilas helytartó, ez a kegyetlen retorikájú intellektuális bűnöző, aki az átlagemberi önbecsülés megroppantásával akarja konszolidálni sötét eszméit 1944 őszének lángokban álló Budapestjén. A művész ekkor már súlyos betegséggel küzdött, de példás akaraterővel csinálta végig a szerepét. Ennél nagyobb volumenű hattyúdalt elképzelni sem lehetne. Latinovits utolsó filmjében beleég minden néző retinájába. Kisebb szerepeiben is képes volt ragyogni, olykor-olykor uralni a vásznat. Megrázó alakítást nyújtott Kovács András Hideg napok című filmjében. Remekelt olyan mellékszerepekben, mint az Aranyember Kristyán Tódora, a Pacsirta szerkesztője, az Aranysárkány tanára, vagy a III. Richárd Buckingham hercege. Jancsó Miklós filmjeiben (Oldás és kötés, Szegénylegények, Csend és kiáltás) szintén emlékezetes volt.

Úgy tudott verset mondani, ahogy senki más. Elképzelése az volt, hogy a színésznek az adott költőt kell életre keltenie, eljátszania, és ennek örvén az alkotás küzdelmének drámáját megjeleníteni. Ady, Kosztolányi, Babits, József Attila, Pilinszky János, Illyés Gyula, Vörösmarty, Petőfi és mások költeményeit támasztotta fel papírsírjukból, és újszerű előadóművészi stílus, nagyfokú szuggesztivitás kíséretében modernizálta őket. Számos eredeti ötlettel gazdagította a magyar líra és próza mesterműveit. Viszonylag keveset szinkronizált, ám e kivételes alkalmakkor mindig emlékezeteset alkotott. Az édes életben Marcello Mastroiannit szinkronizálta, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében c. filmben a főszerepet alakító Gian Maria Volonté hangját kölcsönözte bravúrosan, az 1964-es szovjet Hamletben a címszereplőt magyarította (Claudius Bessenyei Ferenc volt). A Férfiszenvedélyben Ray Milland-et, a főhőst szinkronizálta.
Sokáig hivatalos álláspontnak is számított, hogy Latinovits öngyilkosságot követett el, és a vonat elé vetette magát Balatonszemesen. Azóta számos olyan körülmény látott napvilágot, mely cáfolni látszik ezt a teóriát. Személyében hatalmas művész távozott. Fiatalon ment el, pályájának íve mégis teljesnek mondható. Latinovits máig ható, élő erő. Halálában is közösség- és színházformáló tényező. Mérce. És ez maradjon is így.