Jó néhány évvel ezelőtt egy áruház DVD-kínálatában véletlenszerűen szúrtam ki az Időbűnök című spanyol filmet. Semmit sem tudtam a témájáról, de a borító, a cím és a néhány sorban vázolt történet megdelejezett. Otthon kíváncsian indítottam el a lemezt, és az időutazós sci-fi műfajának eme szimpla, egyszersmind megátalkodott iróniájú átértelmezése rögtön a bűvkörébe vont. A konfliktus valóban egyszerű, akár egy faék: az eltévedt főhős véletlenül rálel egy időgépre, s használatba is veszi, minek következtében néhány percet visszarepül az időben. Az idősíkok egymásba sodródnak: hősünk duplikálódik, és összefut, majd megütközik saját, negyedórával "fiatalabb" másával. Aztán az újabb utazásokkal egyre több és több idődimenziót generál, minek következtében ő maga is megsokszorozódik, és végül vérre menő küzdelemre kényszerül saját "variánsaival". Az Időbűnöket nyilvánvalóan nem vakmerő újításai avatták kuriózummá, de logikusan felépített, saját szabályaihoz lojális műfaji fricskaként üdítőleg hatott az elcsépelt időutazós tematikára.

Éppen ezek az összetevők hiányoznak a frissen mozikba került magyar "időkavarós thrillerből" (a rendező, Madarász István meghatározása), a Hurokból. Madarász filmjében egy gyarló csempész (Száraz Dénes) és nője (Martinovics Dorina) váratlanul időcsapdába kerül, miközben a férfi megbízója, egy keménykezű gengszter (Anger Zsolt) üldözi őket. A triumvirátus benne reked egy több mozzanatból álló szituációban, mely körkörösen ismétli önmagát, kicsit mindig eltérő kifutással. Főhősünk egyre rizikósabb kísérleteket tesz arra, hogy elmetssze a különböző időszálakból szőtt gordiuszi csomót, és közben persze felül kell vizsgálnia korábbi egoista és léha életmódját is. A Hurok tehát nemcsak feszült, töprengésre késztető thrillert, hanem súlyos karakterdrámát is kínál.

Szóval az ambíció elég merész. Az Időbűnök mellett olyan mozik is eszünkbe juthatnak a képletről, mint a Lé meg a lola, az Idétlen időkig vagy éppen a Forráskód, de hosszasan sorolhatnánk a további címeket. A hős számára fejtörést okozó időgubanc, tágabban véve pedig: a cselekmény menetének korrigálhatósága, az alternálás lehetősége olyan elemek, melyek már régen beivódtak a kortárs filmkultúrába, és egyébként más médiumokból is ismerősek a néző számára (a videojátékok narratívájának is épp ez az egyik sarokköve). Szóval előre adott egy betonbiztos kulturális alap, amit ugródeszkának használva az alkotóknak lehetőségük volna egyedien, frissen fogalmazni.
Csakhogy mégsem ezt teszik. A Hurok sajnos érző szív és egyedi stílusérzék nélkül kopírozza a nyugati műfajreceptet, ráadásul nulla hozzáadott értékkel. Meggyőződésem, hogy a közelmúlt magyar filmjei közül éppen azok sikerültek jobban, melyek, ha használtak is univerzális sémákat, azokat mindig tudatosan összehangolták valamilyen jellegzetesen kelet-európai vagy magyar tematikával. Épp azért tartom sokat ígérő kísérletnek a mára méltatlanul elfeledett Isteni műszakot, vagy a Köbli-Kulka alkotópáros két történelmi thrillerét (A vizsga, A berni követ), mert nagyszerűen valósították meg ezt a kombinációt.

Ellenben Madarász filmje olyan, mintha a nyugati időcsapda-thrillerek magyar piacra pozicionált, épp ezért vérszegény fattyúhajtása lenne. Képi világ, cselekményszervezés és dinamika frontján hollywoodiánus profizmus hatja át a filmet. Ezt még akár erényként is említhetnénk, csakhogy épp a forgatókönyvet terheli olyan súlyú inkonzisztencia, ami egy álomgyári moziban elképzelhetetlen lenne. Arról van szó, hogy sosem tudjuk meg, pontosan hogyan és miért formálódik időhurok a főhősök köré, azaz hiányzik a csapdaszituáció magyarázata. És ezt azért nem lehet egy legyintéssel elintézni. Hiszen a cselekményszövés ettől eltekintve végig következetes. Csak épp a "miért"-tel maradnak adósak az alkotók. Persze - némi iróniával - akár azt is kérdezhetjük: ez talán nem is írói hanyagság, hanem amolyan művészfilmes gesztus lett volna? 

Sajnos a hitelesség rovására megy az is, hogy a főhős és szívbéli babája szinte az első perctől kezdve úgy viselkednek, mintha ez az egész helyzet teljesen természetes lenne számukra. Amikor a főszereplő, Ádám az első krízisszituáció után először botlik bele a nőbe, Annába, az utóbbi monoton hangon csak annyit mond: "Ádám, te élsz? Ez lehetetlen, láttalak meghalni!" Martinovics Dorina mellett szól, hogy ettől függetlenül néha egész jól meg tudja ragadni a figura lényegét, és persze az effajta baklövések az író-rendező lelkén is száradnak, de az ilyesmi mégis nagyon kínos pillanatokat szül. Arról már nem is beszélve, hogy Ádámot sem viseli meg különösebben, hogy a szeretett nőt négyszer-ötször halálra gázolják. Az effajta következetlenségek már csak azért is sajnálatosak, mert egyébként az akciójelenetek precízen vannak megkomponálva, és habár néhol üresjáratok tarkítják a mozit, voltaképpen a tempóra sem lehet panasz. És az is imponáló, hogy végre egy magyar thriller, ami tényleg brutálisan kizökkenti a nézőt komfortérzetéből: lehet szurkolni a (szó szerint) vért izzadó főhősökért, ámuldozni a fordulatokon (na jó, egy részük azért könnyen kisakkozható), ökölbe szorított kézzel drukkolni a szerelmespár révbe érkezéséért.
Viszont az is problémát jelent, hogy Madarászék nem elégedtek meg a vegytiszta thrillerszerkezettel: görcsös igyekezettel akartak emberi drámát pumpálni a feszes képsorokba. A Hurok elvileg Ádám eszmélésének története is kellene, hogy legyen: a krízis során aljas és kisstílű bűnözőből felnőtt emberré, szerető férfivé (apává) kellene válnia. Azonban a jellemfejlődés íve rettentően elnagyolt, a belső átalakulás inkább csak papírízű tételmondatok formájában fejeződik ki. ("Ki vagy te?" "A jobbik éned." "Tudod, mi a különbség köztünk? Hogy te hagynád Annát meghalni!" Satöbbi, satöbbi. Egyébként Száraz Dénes joviális ábrázata önmagában árulkodó, de már csak azért sem hisszük el neki, hogy egy szemétláda, mert az első jelenetben még a kiflijét is odaadja egy markát tartó hajléktalannak a metrón!) Ezen a vonulaton borzasztóan érződik, hogy Madarász valószínűleg a hollywoodi forgatókönyvírás valamely divatos kézikönyve alapján írta a filmjét.
Sőt, ez a szelíd, de állhatatos ragaszkodás további baklövésekhez is vezet. Zavaró például, hogy a Hurok helyszíne egy meg nem nevezett, titokzatos nagyváros prolinegyede. Szétgraffitizett téglafalak, hulladékhegyek és felcsapó gőz, na meg egy kórház, amelynek homlokzatán a "Hospital" felirat díszeleg - Madarász bizonyára jobban örült volna, ha Brooklynban forgathat stábjával. És habár ez a közeg az első percekben még érdekes hangulatot áraszt magából, egy idő után - jóllehet ez a helyszínek ismétlődésének is köszönhető - mégis nagyon érződik a sterilsége.

A helyzeten a színészi játék sem javít túl sokat. Száraz Dénes nem egy korszakos tehetség. Bizonyos pontokon ugyan egészen élethű az alakítása, de legtöbbször csak mechanikusan teszi a dolgát, és asszisztál a sokszor valószerűtlen dialógusokhoz. Martinovics Dorina viszont rosszabb pillanataiban nemcsak egyszerűen szürke, de irritáló is. (Viszont ő is Janus-arcú jelenség, mivel néha szintén megtáltosodik, ráadásul a legváratlanabb pillanatokban.) Anger Zsolt a tőle elvárható magas színvonalon formálja meg a kegyetlen bűnöző látványos, de voltaképpen egydimenziós szerepét. Hegedűs D. Géza viszont apró epizódjában nem igazán képes kiemelkedni, mert színházi manírjait akarja kamatoztatni a vásznon, ettől pedig játéka döcögőssé és mesterkéltté válik.
Kár ezért a filmért. Egyszer ugyan nézhető, de miután kijövünk a moziból, szinte rögtön elpárolog az emlékezetünkből, és távoli, ködös emlékké szelídül. Éppen úgy, ahogy a boldog zárlatban a főhősök számára az időgubanc keserves próbatétele. Hát igen. A szerelmespár végül győzött: kiállta az idő próbáját. A film nem fogja.