Szürke égbolt alatt szürke emberek gyilkolnak szürke falak közt, és még a jófiúk is szürkeségbe burkolóznak. Gyarlók, irigyek, bosszúszomjasak, hűtlenek. Ez a szürke világ mocskos és romlott. Valahogy így épül fel a dán-svéd koprodukcióban készült A híd című krimisorozat mikrokozmosza, melyben a svéd Saga Norén (Sofia Helin) és a dán Martin Rohde (Kim Bodnia) közös nyomozásba kezd, miután a Koppenhágát és Malmöt összekötő Øresund híd közepén egy holttestre bukkannak - pontosan az országhatáron. A skandinávok tudnak filmet csinálni, ez régóta nyilvánvaló, s az is, hogy a krimikhez is értő kézzel nyúlnak  – A tetovált lány-trilógia például mély nyomot hagyhatott lelkünkben nyerseségével. Azt azonban talán kevesebben tudják, hogy a derék skandinávok tévésorozatokat is kíméletlen profizmussal gyártanak. 2011-ben került bemutatásra A híd, mely elé nemcsak hogy érdemes leülni, hanem egyenesen kötelező – a skandináv filmek szerelmeseinek és a krimirajongóknak feltétlenül!

Már a történet alaphelyzete megköveteli, hogy szorosan a képernyőre szegezzük tekintetünket – a híd közepén talált holttest ketté van vágva, a felső része egy svéd politikusé, az alsó pedig egy dán prostituálté. A kérdés persze ugyanaz, mint minden kriminél: ki a tettes és mi volt a célja? Azonban a választ keresve hőseink újabb hullákra bukkannak, miközben egyre mélyebben megismerjük őket, s a megoldást csak az évadok utolsó epizódjaiban tudhatjuk meg sok-sok izgalom és sokkoló jelenet árán, mivel egy szezon egy bűntényt dolgoz fel.

A híd két főszereplője, Saga és Martin két teljesen különböző személyiség. Saga merev, szabályokhoz görcsösen ragaszkodó, érzéketlen, társas kapcsolatokban gyenge, enyhe autisztikus vonásokkal bíró nő, míg Martinban épp az van meg, ami Sagában nincs – a humor, az empátia, az érzelmesség, a lazaság. Ez a két ellentétes karakter ugyanakkor egyre közelebb sodródik egymáshoz a nyomozás során.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a filmkészítők tudatosan, precízen ügyelnek arra, hogy az ég, a föld, a házak, az autók és minden szomorú szürkébe öltözzön. A depresszív hangulatra kontráz a sok éjszakai jelenet, valamint az, hogy Martin és Saga, valamint a svéd rendőrségen készenlétben álló, lázasan dolgozó nyomozócsoport éjt nappallá téve munkálkodik – a néző pedig velük együtt. A sötét éjszakából szürke nappal, a szürke nappalból pedig sötét éjszaka lesz, s a felborult időviszonyok kihatnak - a szereplők és a sorozat hangulatán túl - ránk is.
A sorozat ügyesen tálalja a bűnténysorozatot úgy, hogy közben kritikát mond a svéd és dán társadalomról, a rendőrség apró hibáiról, úgy a gazdagok és jómódúak dőzsöléséről, ahogy a rászorulók pitiánerségéről. Bemutatja az utca mocskát, a város eldugott részeit, a gyárak, a telepek kietlenségét, valamint a tágas házakban Ikea bútorokkal berendezkedett, gőgös, felelőtlen sznobokat, s rádöbbenhetünk, hogy a komfortos körülmények közt élő dán vagy svéd társadalom sem kevésbé romlott, mint a többi.

Ezt akkor realizáljuk, amikor a főszereplők magánügyeiről is többet megtudunk. Az írók nem árulják el egyből Saga múltját, három évadot kell várnunk ennek kimerítő felfedezésére. Martin is éppen a harmadik feleségével van fasírtban, múltja apró részleteire pedig nem büszke – a bűnös és bűnhődő férfi karakterével így a film noir tematikai jegyei is előbukkannak a sorozatban.

A történet nagy erénye pedig pont ebben rejlik. Nem válik senki heroikus karakterré, mindentudó látnokká. A szemek alatti táskákon, a kócos hajon és a borotválatlanságon túl a főszereplők lelke ugyanúgy megtépázott, mint ahogy a mellékszálon futtatott szereplőké vagy a gyilkosé. Nincs egyértelműen rossz és jó karakter, mindkét oldal ezernyi árnyalatban pompázik – ahogy a jófiúk vétenek hibákat, a rosszfiúkkal is lehet néha azonosulni - egy-egy pillanat erejéig.
A három évadot megért sorozat első szériája is egészen bravúrosan kezeli a karaktereket, a bűnügyi szálakat, de amikor az etap végéhez érünk, nem szabad meglepődni, ha hajunk minden egyes szála az égnek áll, sőt a későbbiekben még fokozódhat a döbbenetünk, ugyanis kis túlzással emberfeletti, amit a harmadik évadban a forgatókönyvírók művelnek. Számomra jó pár perc volt felfogni, micsoda munka és milyen briliáns elme kellett ahhoz, hogy ezt a hatalmas történetet úgy egyben tudják tartani, hogy a néző számára teljesen érthető legyen minden egyes szál és fordulat, következmény és ok, múlt és jövő mindazzal együtt, hogy a történet főszereplőjének személyes, legkevésbé sem felületesre sikeredett konfliktusa is helyet kapjon a cselekmény sodrában. S mindez végül egy katartikus, lúdbőröztető fináléban ér véget, amely nem torkollik totális happy endbe.

Amiben A híd még mérföldekkel jobb egy átlagos sorozatnál, hogy moziszínészeket megszégyenítő módon játszanak a főszereplők. Kim Bodnia, habár messze elmarad az egyszerűen utánozhatatlan Sofia Helintől, zseniálisan varázsolja elő magából Martin Rohde laza, vicces, érzelmes, de ugyanakkor belül mélyen megtört karakterét. A második évadban ezt még fokozza is, az a tíz rész egyértelműen az övé. Viszont amit Sofia Helint művel mind a három évadban – főleg a legutolsó négy-öt epizódban -, az egyszerűen színészeten felüli, nincs is jobb szó rá. Eleve nehéz egy feltehetőleg Asperger-szindrómás, nehezen szocializálódó, merev nőt alakítani, a harmadik évadban azonban ennél sokkal többet tesz le az asztalra – Saga Norén kiemelkedik a fiktív történetből, hús-vér emberként elevenedik meg előttünk, annak ellenére, hogy személyisége nehezen érthető és rendkívül zárkózott. A harmadik évadban bemutatkozó Henriket alakító Thure Lindhardt is remek, bár a másik két főszereplővel nem ér fel – sem karaktere, sem alakítása.

Az operatőri munka mellett hiba lenne elmenni szó nélkül, a látvány- és díszlettervezővel karöltve kitűnő munkát végeztek. A mélységélességgel ügyesen játszanak, minden jelenet precízen beállított, a városról lőtt távoli képek pazarok, mint ahogyan a főcím és az alatta szóló Choir of Young Believers szám.
Habár nem vagyok sorozatfüggő, bátran mondhatom azt, hogy A híd messze felülmúlja a legtöbb népszerű amerikai csatorna produkcióit is. Mélyebbre lehetne ásni a jelképek, szimbólumok, metaforák kutatásában, amelyeket az epizódok a bűntetteken, a társadalom ábrázolásán keresztül bemutatnak, ámde cikkemet csupán ajánlásnak szántam, mivel itthon nemigen ismert a sorozat, pár éve futott a Viasat online videómegosztóján.

Néhol azért kiszámítható, vagy éppen sablonos fordulatot vesz a történet, de összességében ezeket a szépséghibákat árnyékba borítják az epikus, drámai fordulatok, jelenetek, párbeszédek. A híd – bátran kijelenthetem - az egyik legkomplexebb és ugyanakkor legprecízebb sorozat, amit valaha képernyőre álmodtak.