Meglógtam a Ferrarival, Nulladik óra, St. Elmo tüze, Kockázatos üzlet s tulajdonképpen a Vissza a jövőbe, sőt a Rémálom az Elm utcában-sorozat is ide sorolható – ugye ismerősek ezek a filmek? S ismerős még sok más, különböző műfajú alkotás a nyolcvanas évekből, melyeken sokunk nőtt fel, és melyeknek főhősei fiatal, tizen-huszonéves, energikus, tetterős, lázadó, de végső soron a társadalmi rendet támogató fiúk. Kisebb részt lányok (ha John Hughes Tizenhat szál gyertyáját és a Laura Dern főszereplésével készült Sima szájat is ide vesszük). A korabeli hollywoodi és fősodorbeli amerikai filmipar képviselői a tizen-huszonéves korosztályt célozták meg, és többek között ezért is szakítottak ó-Hollywood középkorú hősábrázolásával. Az akcióhősök mellett boldog-boldogtalan megpróbálta a legváltozatosabb módon kihasználni a fiatalok iránti „keresletet”.

Természetesen ez a trend jórészt bulizó, gondtalanul élő, materiális javakat felhalmozó, karriert építő, inkább felső-középosztálybeli porontyokat mutatott be. Pedig ez csak a jéghegy csúcsa, a nyolcvanas évek Amerikája nemcsak boldog yuppie-kból állt, és ezek a boldog yuppie-k, illetve gyermekeik sem voltak feltétlenül szentek. Ezért is tekinthetünk úgy a mára kultikussá vált Heathers (magyar címén Gyilkos játékok) című 1988-as filmre, mint a nyolcvanas évek tinifilmjeinek kritikájára, szatírájára, mert megmutatja az amerikai középiskolások életének árnyoldalát.

A Heathers (inkább eredeti címét használom, mert véleményem szerint a magyar változat elég sablonos és eltérít a film lényegétől) korában anyagi bukás volt, alig egymillió dollárt hozott vissza a hárommilliós költségvetésből 1989-es bemutatója után. Viszont mára kultuszfilmmé vált, a „legjobb gimis filmek”-et taglaló toplistákon gyakran feltűnik. És azért meg kell jegyezni, hogy a kritikusok, köztük a legendás Roger Ebert is magasztalta szatirikus leleplező attitűdje miatt.

A Heathers eredeti szerzője Daniel Waters forgatókönyvíró (aki többek között a Batman visszatért is jegyzi) Stanley Kubrick-kal szerette volna megrendeztetni a filmet, de végül Michael Lehmann első filmje készült el Waters első játékfilmes forgatókönyvéből. A szkriptíró Kubrick-rajongását mutatja, hogy a filmbeli főiskolai bully-zós büféjelenetet, melyben egy kövér lánynak ál-szerelmes levelet írnak és porig aláznak a címszereplő Heather által vezetett klikk tagjai, Stanley Kubrick Acéllövedék című filmjének kiképzési jelenetsora ihlette. Jóllehet, Waters könyve még Kubricknál is szatirikusabb, és a Heathersben a fekete komédia erősebb. Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy az alkotók kiválóan keverik a különböző hangnemeket.

A Heathers sztorijának alapfelállása a tipikus amerikai „gimis filmek” (high school movies) sémáját idézi. Főszereplőnk Veronica (Winona Ryder), akinek minden vágya, hogy bevágódjon a suli menő csajainál, így mindent megtesz, amire csak a csapat vezetője, Heather (Shannen Doherty) kéri: lejárat szerencsétlen kockákat, megaláz duci lányokat, ott piszkálja a különcöket, ahol csak éri és így tovább. Azonban Veronica valójából nem az a tipikus félénk, de potenciálisan eminens csaj, akiknek archetípusát a Nulladik órából vagy akár a Dirty Dancingből megismerhettük. Veronica súlyos identitásválsággal küzd, mert egyre inkább okádhatnékja van attól, amit Heatherék és ő művelnek. Így kapóra jön számára J. D. (Christian Slater), az iskola anarchistája, aki hosszú fekete kabátban ül és rókavigyorral figyeli az eseményeket – hogy, ha belekötnek, pisztolyt rántson, mint a régi Nyugat ivóiban a sértett felek. A két lázadó így összefog, románc is szövődik köztük, ám Veronica számára ki kell derüljön, hogy J. D. még Heathernél is veszélyesebb, csak másképp.

Haragban a világgal (1955, Nicholas Ray)

A Heatherst bevallottan többek között J. D. Salinger műve, a Zabhegyező ihlette, és persze azért nem vonatkoztathatunk el attól, hogy a Christian Slater által alakított anarchistát amúgy Jason Deannek hívják, így eszünkbe juthat az ötvenes évek amerikai tömegkultúrájának másik nagy lázadója, a tragikus hirtelenséggel fiatalon elhunyt James Dean is. Ezért adja magát az összehasonlítás akár a kultikus Haragban a világgal című 1955-ös Nicholas Ray-filmmel. Ám míg annak eredeti címéhez hű ideológia szerint alakul története, avagy a James Dean-figura „ok nélkül lázadó” (rebel without a cause), az 1989-es J. D.-nek igen is nyomós oka van az iskola levegőbe repítésére. És ez az, ami miatt nemcsak Ray művétől, de a nyolcvanas évek tinifilmjeitől (youth pics) is markánsan különbözik a Heathers.

Érdemes tudni, hogy az amerikai kultúrában a fiatalság és a lázadás nemcsak jól csengő márkanév az 1950-1990 közti, a fiatalok kultúráját kihasználó tömegkultúra korszakában, hanem kezdettől jelenlevő, mély kulturális szimbólum. Ronald Reagan elnök 1985-ös beiktató beszédében is így szól Amerikáról: „Így menetelünk előre ma egy nemzetként, mely még mindig erős ifjúságában és hatalmas a céljaiban”. S ez igaz is, hiszen Amerika, illetve az Amerikával egybemosott Egyesült Államok fiatal nemzet, idén lesz 240 éves, ami a több, mint ezeréves európai államokhoz mérten valóban a tinédzserkorában jár még mindig.

Neil Campbell és Alasdair Kean szerint az USA kezdettől fogva összeforrt a fiatalság kultuszával. Amerika az észak-amerikai kontinens meghódításával, a nyugati terjeszkedéssel egy állandóan fejlődésben levő államalakulat volt a tizenkilencedik században. S kulturális szimbólumává váltak az olyan fiatal felderítők, mint Davy Crocket vagy Daniel Boone, illetve az irodalomban Huckleberry Finn és Tom Sawyer vagy Kölyök Billy, az amúgy véreskezű bandita. S azt Samuel P. Huntington vagy John Lukacs is megerősítik, hogy az USA mindig is a fiatalságot, a fiatalos energiát, a fejlődésre való képességet, a fiatalos tetterőt, az újítások iránti csillapíthatatlan vágyat stb. tette magáévá. Vagyis az amerikai karakter fiatalos, vagy legalábbis így definiálják magukat az amerikaiak.

Mint Leslie A. Fiedler frappánsan megfogalmazza, ennek a fiatalos amerikai karakternek azonban legfőbb jellemzője a „szankcionált lázadás”. Ami annyit jelent, hogy a fiatalos, újításokat kergető attitűd jó adag konformizmussal is párosul. Ennek legfőbb bizonyítéka a például Alexis de Tocqueville által is magasztalt amerikai demokrácia rendszere, mely a francia forradalom intézményeivel ellentétben azért maradt életképes, mert nagyban alapozott az angol alkotmányos monarchiára. Vagyis a rendszert alapjaiban nem verte szét az 1776-os amerikai függetlenségi háború (vagy „amerikai forradalom”), hanem az alapvető tradíciók tiszteletben tartásával hozott reformokat. Azaz az amerikai karakter inkább reformista, semmint forradalmi. Az amerikai ideális fiatal lázad, újít, de a szülők alapvető értékrendjét tiszteletben tartja. Neil Campbell és Alasdair Kean, vagy Robert B. Ray ezért is tartja a Tom Sawyer- és Huckleberry Finn karaktereit felvonultató történeteket alapvetően konformistának, hiszen valamilyen szintén mindkét figura a társadalmi intézményrendszert újítja meg annak tiszteletben tartásával. (Mindennek bizonyos tekintetben ellentmond Frederick Jackson Turner elmélete, mely szerint az amerikai Nyugat meghódítása, felfedezése során alapjaiban új nép, identitás jött létre.)

Ez maximálisan igaz a klasszikus ó-hollywoodi filmekre, melyek fiatalokat vonultatnak fel (gondoljunk csak Fritz Lang Henry Fonda főszereplésével készült gengszterfilmjére, a Csak egyszer élünkre), s igaz az ötvenes évektől egyre nagyobb számú tinifilmekre, fiatalokról szóló filmekre, mint az említett Haragban a világgal, vagy a „szankcionált lázadás” másik mintapéldájára, a rock ’n’ rollt és konformizmust egy filmben szerepeltető Tábladzsungel című alkotásra.

S igaz természetesen a Nulladik órára vagy a St. Elmo tüzére. Ezek az alkotások az úgynevezett „Brat-pack” csapat műveihez tartoznak, illetve ennek az áramlatnak a legfőbb képviselői. Emilio Estevez, Judd Nelson, Ally Sheedy, Molly Ringwald, Demi Moore, Tom Cruise, Matt Dilon, Robe Lowe és még sokan mások (egyesek kiterjesztik John Cusackre, Nicholas Cage-re és Matthew Broderickre is a listát) szimbólumaivá váltak a tinifilmeknek. Ami összekötötte őket a korábbi, középiskolai közös együttműködéseken kívül az a sikerorientáltság, mely a Reagan-éra társadalmára oly’ jellemző attitűd volt. Az 1985-ös, a „Brat-pack” elnevezést népszerűsítő New York magazin cikke a csoport lényegét a sikerben ragadja meg: aki már kicsit is megbicsaklott a mozipénztárak népszerűségi versenyénél, ki-kihullott a csapatból (így járt Timothy Hunter). Melynek vezéregyénisége Martin Sheen másik fia, Emilio Estevez volt, akinek karaktere és szerepeinek konfliktusa kiválóan leírja a nyolcvanas évek „konformista lázadó” tinihőseinek lényegét: lázadó szerepek versus ravasz, yuppie-mentalitást tükröző marketingstratégia. (Árulkodó egyik saját rendezésének, az 1986-os Wisdom álomjelenete, mely legalább annyira blőd fordulattal csapja agyon a remek társadalomkritikus történetet, mint a Dallas legendás Bobby Ewing-feltámasztása.)

Nos, a Heathers ezt az attitűdöt, ezt a sémát figurázza ki. Persze félreértés ne essék, a Nulladik óra és a Meglógtam a Ferrarival is remek filmek, egyáltalán nem esztétikai, sokkal inkább ideológiai kritikát fogok a következőkben felvázolni. Így vegyük most a Nulladik órát, mely iskolapéldája annak, hogyan kell konformista tinédzserfilmet készíteni a nyolcvanas években.

A Nulladik óra öt jellegzetes karaktertípust vonultat fel Emilio Estevez, Judd Nelson, Anthony Michael Hall, Ally Sheedy és Molly Ringwald színészek segítségével. Estevez az „atléta”, a szépfiú, aki mintegy Amerika szimbóluma és Tom Sawyer örököse is: energikus, céltudatos, igazságos, helyén van a szíve. Csínytevést elkövet, ezért is zárják be, de ez a csíntevés nem komoly, és mintegy szükséges saját pályájának építéséhez, karrierjéhez. A főiskola és a főiskolás lányok kedvence lehet.

Nulladik óra (1985, John Hughes)

Anthony Michael Hall is jófiú, de ő a tipikus „geek” vagy „nerd”, a jótanuló, aki nem éppen a nők kedvence, és elkövet hibákat, de tudását alapvetően a közjóért fogja feláldozni valószínűleg. Molly Ringwald sem éppen egy lázadótípus, sőt mondhatjuk Heather klikkjében kiválóan érezné magát, ő az iskola divatos csaja. Ellenben Ally Sheedy a különc, aki egy tolvajt játszik itt, de a történet végére ő is megbékél a közösséggel, és képes lesz betagozódni.

Judd Nelson figurája lenne „J. D. a Nulladik órában”, hiszen ő egy igazi lázadó punk, egy destruktív elem, aki nemcsak ártatlan csínytevést követ el, hanem igazi rosszfiú, és képes lenne megverni még a tanárt is, aki bezárta őt. Azonban végső soron róla is kiderül, hogy szíve mélyén egy tisztességes fiú, és szimbolikus, hogy a Molly Ringwald-féle konformista lánnyal fog összejönni a történet végére. Lázadása a kamaszévek átmenetéhez kapcsolódik, és nem valódi, koherens világlátás eredménye.

Ez a négy karaktertípus általában előfordul az amerikai gimis filmekben és a tinivígjátékokban is. Mind a négynek az az ideológiai funkciója, hogy megmutassa, a sikeres életút csak az lehet, mely a kibékülés és a társadalmi integráció felé tart. Jellegzetes a Nulladik órában, hogy egy dolgozatot kell írnia a bezárt tanulóknak arról, mit várnak az élettől. S az Estevez-karakter egy olyan szép, szívhez szóló levelet fogalmaz meg, mely megváltoztathatja az igazgató álláspontját, ugyanakkor viszont az iskola békéjét abszolút nem veszélyezteti. Azaz a „nulladik órások” reformisták, de semmiképp nem forradalmárok vagy anarchisták ideológiai értelemben. John Hughes műve nem a lázadásról szól, hanem pont ellenkezőleg: arról az ősi hollywoodi történetről, hogy a különböző minőségek, az inkompatibilis karakterek miként hozhatók közös nevezőre békében.

A St. Elmo tüze, bár Joel Schumacher alkotása, mégis felfogható e sztori továbbfejlesztéseként. Nem kívánom részletesen elemezni, csak két momentumot ragadnék ki belőle: az egyik Judd Nelson itteni karaktere, aki Ronald Reaganhez hasonlóan demokratából republikánussá válik; a másik pedig, hogy a címszereplő St. Elmo egy bár, mely a karakterek lázadó főiskolás éveit reprezentálja, s a történet végén épp ezért választ magának a helyét megtalált főszereplők csapata egy új ivóhelyet. Vagyis a St. Elmonak vagy a Kockázatos üzletnek úgy, mint a többi ilyen tinifilmnek (melyek egy részét nevezhetjük „felnövekedési” / coming-of-age történetnek) a lényege, hogy a fiatalok elfogadják a társadalmi rendet, rájönnek, hogy tovább kell lépniük az életben, elkezdik építeni karrierjüket a rendszer szabályai szerint. Ha eleinte lázadnak is, mint a Meglógtam a Ferrarival, a Kockázatos üzlet vagy a Sima száj című filmekben, a történet végére konzervatív fordulat áll be a fiatalok életében, és mint a hatvanas évek nyolcvanas évekre yuppie-vá vált divathippijei, úgy e történetek főhősei is elfogadják a szülők hatalmát, betagozódnak a társadalomba, és tisztes dolgozó polgárokká válnak (illetve elindulnak a tisztes dolgozó polgárrá válás útján).

American Graffiti (1973, George Lucas)

A nyolcvanas évek konformista tinédzserfilmjei tehát vagy levetkőzik „deviáns” viselkedésüket, vagy pedig a deviáns elemek kizárásával (mint az Állj mellém című alkotásban) veszélytelen, egyensúlyi állapotot teremtenek meg. Tökéletes szinkronban van ez a nyolcvanas évek reagani ideológiájával és a „kapzsiság évtizedé”-nek („decade of greed” – Barbara Ehrenreich fogalma) ideológiájával, ahol az anyagi javak és a testkultusz minden. És tökéletes aszinkronban van a nyolcvanas évek sötétebb fejleményeivel, mint például a növekvő munkanélküliség, az egyre több válással végződő házasság, a csonka családban felnőtt fiatalok számának gyarapodása, az alsóbb rétegek adóterheinek növekedése stb.

Nos, a Heathers mindezen felsoroltak ellen lázad, igaz, nem úgy, mint például Penelope Spheeris brutális Szomszéd fiúk című alkotása, hanem iróniával, fekete humorral. Mert a történetséma ugyanaz, amit a tipikus gimifilmekből megismerhettünk – csak éppen szarkasztikus lezárásán kívül az ördög ezúttal is a részletekben rejlik.

Itt van mindjárt Veronica karaktere, aki már tulajdonképpen elindult azon az úton, amin akár a Kockázatos üzlet törtető Tom Cruise-hőse, csak éppen ő valójából nem a Molly Ringwald-féle divatos csaj vagy az Emilio Estevez-féle jófiúnak megfelelő „jólány”. Ez az identitás fals, amit ráerőltet az iskolai klikk és a társadalom, az iskolai közeg. Ő valójából az a különc, akit Ally Sheedy játszik a Nulladik órában, de legalábbis nagyon nincs egy hullámhosszon a Heather-féle klikkel. Így a történet első fele Veronica ébredéséről is szól.

Ennek katalizátora a már említett J. D.-figura, aki, mint írtam, nagyon nem a James Dean-féle konszolidált lázadó, aki egyébként a nyolcvanas évek konformista tinihőseinek mintapéldánya (a Haragban a világgal mellett amúgy az American Graffiti a másik nagy elődje ennek a csoportnak). J. D. egyszerűen nem illeszthető be a közegbe, illetve a tinifilmek hagyományos sémájába sem. Látszólag szépfiú, első blikkre a Judd Nelson-féle punk utódja, de mikor először fegyvert ránt, vagy látjuk igazán fura, apjának mondott idős élettársát, gyanakodunk. Nem sokat tudunk meg múltjáról, csak annyit, hogy iskoláról iskolára jár, és mindenhol valami zűrt csinált. Tehát romantikus lázadónak tűnik, de valójából egy igencsak amorális, rejtélyes és destruktív anarchista. Ha a divatos „posztmodern szubjektum” fogalmát definiálni kéne, akkor J. D. karaktere lenne ennek mintapéldája, minthogy J. D.-t nem lehet megfejteni vagy kategorizálni, hanem a színtiszta káoszt képviseli. Persze a történet végén megfogalmaz szenvedélyes, James Dean szájából is jól hangzó mondatokat, de amit ott tesz (direkt nem fogom lelőni a poént még spoilerrel sem), ahhoz nem lenne bátorsága az „ok nélkül lázadó” karaktereknek.

S amit Veronicával együtt csinálnak, az sem nevezhető éppen „ártalmatlan csínytevésnek”. A magyar címváltozat olyan szempontból találó, hogy valóban gyilkos játékot űz J. D. és Veronica. Tulajdonképpen J. D. kihasználja Veronica dühét, és megvalósítja az igazi, destruktív forradalmat, vagy inkább terrorizmust. A Westerburg nevű középiskola eminenseivel sorra végeznek különböző furmányos gyilkosságok keretében, melyektől Veronica egyre inkább megijed. Az ő kontrasztjukban pedig így tulajdonképpen megjelenik az amerikai és a francia forradalom különbsége is, hiszen Veronica csak Heathert akarja eltenni láb alól, majd később két tipikus atlétafigurát (azaz kvázi Emilio Estevez karakterének megfelelőit), ám J. D. az iskolát a társadalommal azonosítja, és alapjaiban akarja felforgatni, lerombolni ezt a belülről valóban rohadó intézményrendt.

Mint mondtam, a Heathers alapvetően szatíra, de a sötétebb fajtából. A gyilkosságok például megfelelően kegyetlenek, ugyanakkor viccesek is. A két említett atlétát például Veronica szexuális közösülés céljából csalja el az erdőbe, ahol a két fickó már neki is kezd a vetkőzésnek, mikor gatyában lepuffantja őket J. D., majd a lány is – homoszexuális perpatvarnak álcázva az akciót a két fiú között. Vagyis a jelenet egyszerre borzaszt el a valódi gyilkosság miatt, ugyanakkor pedig a körítés a nevetőizmokat is megdolgoztatja.

Vagyis a Heathers a humor révén hajtja végre a tinifilmek dekonstrukcióját, kritikáját. A legjobb a partyjelenet, ahol Heather Veronicát bevezeti a főiskolai életbe, hogy kapcsolatokat építhessen ki a karrierépítéshez. Itt az alkotók lerántják a leplet, és megmutatják, hogy mire megy a ki a játék. Hogy a karrierhez a lányoknak fétistárggyá kell válniuk, hiszen a két bunkó főiskolás fiú nyíltan megkörnyékezi Heathert és Veronicát is, jelezve, hogy a nőneműektől ők nem várnak mást, mint szexuális együttlétet. Persze Heather készséggel elégíti ki orálisan az egyik srácot (hogy utána leköpje saját tükörképét a mosdóban), az undorkodó Veronica viszont már itt sem hajlandó követni a metódust, és tulajdonképpen ezen a bulin dől el, hogy Heather ellen fordul az addig csak a „főnök” árnyékában létező lány.

Tehát, ha azt mondhatjuk, hogy a tinifilmekben az első szexuális élmény és a párkapcsolat pozitív erővel bír, melyek bevonják a fiatalt a nagybetűs ÉLET-be (a Kockázatos üzletben a szex és a karrierépítés szorosan összekapcsolódnak, a Nulladik órában pedig a történet végi nagy egymásra találások a konszolidáció felé visznek), akkor a Heathersben ezek üres, lélekgyilkoló és csalódást okozó aktusok. A partyjelenetet már említettük, de a J. D.-vel folytatott szerelmi viszony ugyanúgy csalódást hoz Veronica számára majd, hiszen rájön, J. D. Heather durvább verzióban. Míg Heather durva bully-zásra kényszerítette Veronicát, addig J. D. durva gyilkosságokba, sőt terrorakciókba vonja be a lányt. Mindkét kapcsolat éppen az amerikai ideológiában oly’ divatos „kiteljesedés” ellenében hat, hiszen elnyomják Veronica egyéniségét, önállóságát. Míg a Nulladik órában az iskola divatos, eminens csaja megszelídíti a lázadó punkot, addig a Heathersben J. D.-t nemhogy megszelídíteni nem lehet, de még ő taszítja le a konformizmus útjáról a lányt.

Vagyis nincs pozitív alternatíva a Heathersben, mint a tinédzserfilmekben lenni szokott. Daniel Waters és Michael Lehmann filmjében sem az iskolai klikk, sem pedig az iskola elleni valód, destruktív lázadás nem képes boldogságot és kiteljesedést hozni az egyén számára. Mindkettő alternatíva rabság és passzivitás Veronica-nak. Hogy a harmadik lehetséges opcióról ne is beszéljünk, mely azt jelentené, hogy a lány vegye át Heather szerepét, és maga váljon kvázi új „diktátorrá”.

A Heathers a Reagan-éra végén készült. Abban az évben, mikor már sem Hollywood, sem a Hollywoodhoz közel álló független stúdiók nem a hidegháborús retorikában és az önmegvalósító, fehér, középosztálybeli fiatalokban hittek többé, hanem a kilencvenes évek független filmes virágkora hajnalán nyitottabbakká váltak az alternatív olvasatokra. Ugyan a Heathers stílusban ezektől különbözik, de ideológiájában Jarmusch Folrida, a paradicsomjával, a Shop Stoppal, az Otthonom, Idahoval vagy a Drugstore Cowboyjal, illetve nagyon sok mindenben a Született gyilkosokkal áll szoros kapcsolatban.

Apropó, stílus: a Heathers e tekintetben tagadhatatlanul nyolcvanas évekbeli film. Sokszínű formavilága, stilizált álomjelenetei és ötletes montázsszekvenciái mellett (a partyjelenetet jómagam vagy 500x újranéztem már, annyira tetszik a megvalósítása is) kiemelkedő a David Newman által szerzett elektornikus zene. Melynek legütősebb száma a kiváló, katartikus „leszámolási” jelenet alatt szól – amit megint csak nem fogok lelőni, linkelni sem, mert a címe már önmagában egy spoiler.

Szóval a Heathers nagyon ajánlott, a nyolcvanas évek egyik legdestruktívabb alkotása, és nem mellesleg a botrányokról híres Winona Ryder és az ekkoriban nagyon ígéretes Christian Slater remeklése. Ki merem jelenteni, hogy ha nem ők játsszák a főszerepeket, sokkal kevésbé zseniális alkotásként emlékezünk vissza erre a bivalyerős szatírára. (Érdekes amúgy, hogy a hetvenes években remek műfaji szatírákat alkotó Robert Altman hasonló témájú, a tinifilmeket kigúnyoló Oc és Stiggs című 1985-ös alkotása meglehetősen erőtlen a Heathershöz képest.)