Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Miért kedveljük a negatív filmhősöket?

2016. január 29. 16:17 - Alec Cawthorne

thesilenceofthelambs3100711.jpgA címben feltett kérdést nyilvánvalóan sokan meg tudjuk válaszolni, és a most következő eszmefuttatás célja nem is az, hogy feltalálja a spanyolviaszt. Örök közhely, hogy a néző azért fogyaszt filmeket, hogy a vetítőterem vagy a nappali sötétjében olyan érzelmi hatásoknak tegye ki magát, olyan emberi magatartásokkal azonosuljon, melyekkel nem, vagy csak korlátozott mértékben találkozik hétköznapjai során. Ebbe a logikába illeszthető a negatív karakterekkel való azonosulás kérdése is. A gonosz világpercepciója, elevensége, illetve az a bátorság, mellyel nagyvonalúan áthágja a morális és társadalmi törvények zömét, az adott pillanatban vonzóbb lehet, mint a protagonista együgyű naivitása vagy pozitív értékekhez való görcsös ragaszkodása. Hiszen a mindennapokban mi sokkal inkább igazodunk a jók által szabott irányhoz, és ebbe már "beleuntunk". Na nem feltétlenül azért cselekszünk így, mert makulátlan a lelkületünk, hanem mert ezt diktálja a józan ész, meg a társadalmi együttélés konvenciói. Jogkövető magatartást például nem feltétlenül (és nem kizárólagosan) azért tanúsítunk, mert erkölcsösek akarunk lenni, hanem mert ezt kívánja a személyes érdekünk. Tudjuk, hogy ellenkező esetben a társadalom szankcióval sújt le ránk. Viszont a moziban kiengedhetjük destruktív énünket a palackból, és képzeletben gondtalanul "bűnözhetünk".

A gonosz egzotikumának tehát van vonzereje, és a tömegfilm viszonylag korán elkezdte kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Gondoljunk csak arra, hogy az első amerikai zsáner, amely következetesen negatív karaktert, azaz antagonistát emel főhősi pozícióba, már a hangosfilm hőskorszakában zászlót bont és diadalútjára indul. Természetesen a gengszterfilmről beszélek. (Persze a műfaj szórványos előzményei a némafilm időszakában keresendők. Az 1912-es Pig Alley muskétásait tekintjük a gengszterzsáner legfontosabb előfutáránakt, ha úgy tetszik, az első "proto-gengszterfilmnek". Az alig negyedórás alkotást a korszak legnagyobb rendezőegyénisége, D. W. Griffith készítette.) Nem állítanám, hogy a közönség zöme önszántából rokonszenvezett volna James Cagney, Edward G. Robinson vagy Paul Muni gengszteralakjaival, és az egyes filmeknek ez nem is volt célja, de tény, hogy e figurák bizonyos szempontból alkalmasabbak voltak a nézői azonosulásra, mint a többségi társadalom képviselői. A gengszterhősnek ugyanis van bátorsága fellázadni a közösség, a társadalom erőivel szemben. Anarchiát szabadít a túlcivilizált Nyugatra, felmutatja az amerikai kapitalizmus torz tükrét. És ráadásul e filmek egyik fontos tanulsága, hogy a gengsztert nem csupán kárhozatos természete sodorja a bűn útjára. A társadalmi egyenlőtlenségek, a szociális igazságtalanságok legalább olyan mértékben formálják a sorsát. (Azt hiszem, felesleges is volna most utalnom a '20-as, '30-as évek amerikai történelmének kulcsmomentumaira.)

Aztán persze teltek-múltak az évek, a gengszterfilm rövid virágkora lassan ködbe veszett, majd Amerika második világháborús szerepvállalásának előestéjén felsejlett az új, nem kevésbé sötét és intenzív bűnfilmes műfaj, a film noir sziluettje. E zsáner már nem hivatásos gonosztevőket, hanem egyszerű és kiszolgáltatott átlagembereket állított a bűn kereszttüzébe. Míg a gengszterfilm inkább társadalmi kategóriaként vizsgálta a bűnt, addig a film noir és a thriller metafizikai jelenségként tekintett rá. A noir a lélektani ábrázolás és a végzetdramaturgia segítségével bontotta ki a bűn természetrajzát. A postás mindig kétszer csenget, A kettős kárigény vagy az Angyalarc szerelmespárjának sorsa végletes érzéseket kelt a közönségben. Egyszerre megvetjük őket alantas ösztöneik és pusztító önzésük miatt, bukásuk ugyanakkor szánandó is. Később, a '60-as, '70-es években, a modern thriller, a rendőrfilm, majd később a horror, a slasher és a fantasztikus zsánerek felfutásával csak új tételekkel gazdagodott a gonosz karaktertipológiája. Ugyanakkor, úgy vélem, a gonoszhoz való "perverz" vonzódásunk oka mit sem változott.
scarface.jpgNos, a következőkben nem az antagonistákról általában, hanem a mozitörténet jól ismert, nagy népszerűségnek örvendő, azaz ikonikus antagonistáiról fogok beszélni, szóval a következő megállapítások csak erre a körre lesznek érvényesek. De mire is akarok kilyukadni? Meggyőződésem, hogy a nagyszabású gonoszok bizonyos körét nem azért kedveljük, mert gonoszok, és mert ennélfogva képesek kiszabadulni az általános emberi, etikai és társadalmi béklyókból, hanem azért, mert negatív vonásaik mellett szinte mindig felfedezhetünk bennük valami szimpatikusan esendőt, emberit, ha úgy tetszik: jót is. Tehát valójában nem azért rokonszenvezünk velük, mert kegyetlenkedésük titokban örömmel tölt el bennünket. Sőt, a vegytisztán negatív vonásokból összegyúrt antagonisták osztályrésze nagyon sok esetben a megvetés és az utálat. Ismertek például valakit, aki szívébe zárta a Kínai negyed rettentő gyűlöletes antagonistáját, Noah Crosst? A gátlástalan, végtelen hatalmú oligarchát, aki nemcsak Los Angeles történetének egyik legnagyobb umbuldáját valósítja meg, de vérfertőző viszonyt kezd ártatlan lányával is. Esetleg Hank Quinlant, A gonosz érintése korrupt, minden hájjal megkent, erkölcsi skrupulusokat hírből sem ismerő rendőrfőnökét? Tigrero-t, A halál csöndje (Klaus Kinski által briliánsan megformált) hüllőszerű antagonistáját? Netán Dudley Smith kapitányt a Szigorúan bizalmasból? John Doe-t a Hetedikből? Gary Oldman neurotikus Stansfieldjét a Leon, a profiból? És persze a végtelenségig folytathatnánk a sort.

Valójában azokat az antagonistákat kedveljük, akik egyszerre mutatják fel nekünk a lázadás bátorságát és a káosz erejét, ugyanakkor alkalmasak arra is, hogy titkon izguljunk értük, bizonyos tulajdonságaik pedig szimpátiát vagy akár csodálatot ébresszenek bennünk. Mindig ebből a karaktertípusból születik az ikonikus gonosz. És bizony nem hallgathatjuk el, hogy ezek a figurák olykor sokkal rétegzettebb konstrukciók, mint a velük szemben álló protagonisták. És ennélfogva valószerűbbek is, amiből pedig az következik, hogy könnyebben tudunk szimpatizálni velük. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Star Wars-sorozat Darth Vadere összemérhetetlenül nagyobb popkulturális karriert futott be, mint nemezise, Luke Skywalker. Hiszen Luke-on az első pillanattól kezdve átlátunk - egy homogén, szélsőségesen jó "népmesei" karakter, kristálytiszta lelkülettel.

Vader azonban nagyobb kihívás. Olyan, mint egy keresztrejtvény, amit meg kell fejtenünk. Persze zsigerien gonosz és könyörületet nem ismerő nagyúrként lép elénk, de fokozatosan megismerjük a benne szunnyadó jót, valamint - A Birodalom visszavág zárlatában és A Jedi visszatérben - a gondoskodó apát is. A Psycho gyilkosa, Norman Bates (Anthony Perkins) szörnyű dolgokat művel ugyan (melyeket képtelenség akceptálni), de viselkedésének okai borzalmas múltjában találhatók. Személyiségének eltorzulásáért részben túlzottan domináns, sőt zsarnoki anyját terheli felelősség. Voltaképpen mind Vader, mind pedig Norman különböző külső hatások miatt lép a bűn ösvényére. Eleinte "esszenciálisan gonosznak" tűnnek (sem Vader nyomasztó rostélya, mechanikus légzése, sem Bates eszelős tekintete nem kecsegtet sok jóval), ám végül megismerjük igazi mozgatórugóikat, szánalmat kezdünk érezni irántuk, és a történetek még a megtérés perspektíváját is felcsillantják előttük.
darth-vader_6bda9114.jpegHannibal Lecter (Anthony Hopkins), a páratlan intellektusú és kifogástalan stílusú pszichiáter-tömeggyilkos alakjában szintén alantas és nemes, gyarló és fenséges ötvöződik. A karakter szellemi atyja, Thomas Harris a legkülönbözőbb emberi tulajdonságok összecsúsztatásából alkotta meg a tökéletes gyilkos portréját. Lecter nem pusztán merő passzióból öl, és nagyon tudatosan szelektál. Csak a pocsék modorú, perverz, hitvány vagy tehetségtelen emberek (az "ennivalóan gorombák") végzik a jó doktor serpenyőjében. Persze ez önmagában még nem tenné szimpatikussá, hiszen mindez a fent említett John Doe-ról is elmondható. Lecter azonban mindemellett lenyűgöző modorú és rendkívül udvarias világfi, aki, ha hozzá méltó társalkodópartnerre akad, bizony betartja a fair play szabályait, van egyfajta becsületkódexe. A szörnyeteg és az úriember izgalmas vegyüléke. A pálfordulás lehetősége számára is adott (a Hannibal című eredeti regényben él is vele, a filmverzióban szerencsére nem), és a folytatások eredetmítosszal is felruházták (ennek Harris épp a Hannibal-regényben ágyazott meg), ami (bár ez személyes vélemény) ebben az esetben nem volt túl szerencsés, mert így le kell mondanunk a Lecterhez kötődő misztikumról. (Bár hozzá kell tennem, én sem a Hannibal ébredését, sem pedig az újkeletű tévésorozatot nem néztem meg, és a jövőben sem fogom pótolni ezt a "mulasztást", mivel számomra Lecter egyenlő Anthony Hopkinsszal.)

De említhetném Don Michael Corleone (A Keresztapa-trilógia), Jockey Ewing (Dallas) és Walter White (Breaking Bad) triumvirátusát is (kiterjesztve a vizsgálat körét a tévészériákra is). Mindhárman antihősök, mindhárman bűnbe involálódnak, de tevékenységüket azzal legitimálják, hogy mindent a családjuk érdekében tesznek. És többé-kevésbé igazuk is van, legalábbis a saját perspektívájukból nézve mindenképp. Michael jó emberként indul, de a családi üzlet, a maffia gépezete magába szippantja, és ennek köszönhetően elveszti erkölcsi integritását. A Keresztapa harmadik részében - immár megtört öregemberként - megpróbálja jóvátenni bűneit. A Dallas Jockey-ja szintén a gengszterkarakterekre jellemző haranggörbe-ívet járja be. Miközben látszólag a családja érdekében mocskolja be a kezét, épp a szeretteit idegeníti el magától (akárcsak Corleone), és ítéli ezáltal magányra önmagát. A Breaking Bad-ben Walter hasonló metamorfózison megy keresztül, bár az ő esetében nem csupán a család jövőjének biztosítása a motiváció, hanem egoista célok is vezérlik. Viszont közös bennük, hogy valamennyire képesek vagyunk azonosulni az őket irányító vágyakkal, és az őket ellenpontozó, hótiszta ártatlanságú karakterek (a Keresztapában Kay, a Dallasban Samantha és Bobby, a Breaking Badben Hank) nem igazán tudnak magukkal ragadni.
larry-hagman-as-jr-ewing.jpgPersze nyilván az efféle karakterekben megmutatkozó kettősség az amerikai optimizmusban is gyökeredzik. Ezek a filmek ugyanis azt üzenik, hogy senki sem születik szörnyetegnek, hogy a rossz senkinek sincs a génjeibe kódolva, mindenki maga választja a sorsát, a saját döntése eredményeként válik gonosszá. Persze ennek a kérdésnek messzire nyúló eszme- és filozófiatörténeti vonatkozásai vannak, szóval ez az álláspont természetesen korántsem az amerikai film (vagy szórakoztatóipar) "találmánya". Sőt, épp ellenkezőleg. Már Seneca is ekként vélekedik:

Sanabilibus aegrotamus malis, nosque in rectum genitos natura, si sanari velimus, adiuvat. (Gyógyítható bűnökben szenvedünk, s ha meg akarunk gyógyulni, a természet segít minket, jóra születetteket.)

Ami pedig a negatív karakterek komplexitását, emberi sokszínűségét - és valószerűségét - illeti, hadd idézzem Tolsztoj Feltámadását:

A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai; van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes semmint tehetetlen vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állíjuk jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonság csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalán nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad. Némelyeknél ezek a változások hirtelen mennek végbe. 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr228329444

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása