Szerencsésebb lett volna, ha a Szász-Köbli alkotópáros A berni követ bombasztikus sikere után nem vált irányt, s nem próbál meg Houdiniként kiszabadulni a bűnügyi filmek vonzásából - talán most egy pazar, a '30-as évek budapesti alvilágában játszódó, neo-noir hangulatú krimivel (egy Kondor-regény filmverziójával?) lennénk gazdagabbak, és egy tökéletesen félrekalibrált, saját súlya alatt összeroskadó kamaradrámával "szegényebbek". A vizsga és A berni követ alacsony büdzséből és mostoha körülményekből csiholt tüzet a magyar műfaji film sötét alagútjában, ámde a fény mára csupán pislákol: a kétes értékű Félvilág szinte teljes egészében kioltotta. Úgy néz ki, csalóka illúzióink, melyeket az elmúlt esztendőkben kezdtünk táplálni a magyar zsánerfilm jövőjét illetően, porrá omlanak. 2015 legjobban várt magyar tévéfilmjének ugyanis sajnos nevében a sorsa: a Félvilág féltehetségű alkotók félgőzzel készített félsikere.

Meg kell hagynunk: a témaválasztás remek. Mágnás Elza, a szegénysorból egy dúsgazdag bútorgyáros szeretőjévé emelkedő pókasszony története felettébb tanulságos, ráadásul drámai fordulatokban is bővelkedik. A léha életű nő úrihölgyi babérokra vágyott, ezt a kegyet azonban sosem kapta meg a sorstól: kivakaródzott prostituáltként, az arisztokrácia és az alsóbbrendű társadalmi csoportok határzónájában fejezte be rövid életét. A Mágnás Elza-gyilkosság sokkolta a korabeli közvéleményt: holttestét egy utazótáskába rejtve találták meg a Duna-parton. A haláleset - a cinkotai bádogos rémtetteivel egyetemben - szemléletesen tükrözi a Monarchia alkonyának morális káoszát. A sztori pedig egyszerre ad alkalmat a melodrámában rejlő lehetőségek kibontakoztatására, és kevéske bűnfilmes motívuma révén még krimibe illő izgalmakat is szolgáltat közönségének. Ha alaposabban átgondoljuk, rájövünk: ez az alapanyag - bármennyi ziccert is kínál - bizony nagyfokú (élet)tapasztalatot és felelősségérzetet követel meg az alkotóktól.

És a mellékelt ábra sajnos azt mutatja, hogy a Szász-Köbli duó egyikkel sem rendelkezik. A leginkább szemet szúró hiba a női karakterek kidolgozatlansága. Ingmar Bergman vagy Pedro Almodóvar minden bizonnyal értő kézzel nyúlt volna ehhez a nyersanyaghoz, hiszen pályájuk során számtalanszor bebizonyították már, hogy a női sorsok avatott ismerői. A Félvilág alkotópárosa azonban képtelen bonyolult pszichológiájú női hősök hiteles ábrázolására. Márpedig ez komoly gond, hiszen a Félvilág sava-borsát a Mágnás Elzából (Kovács Patrícia), a komornájából, Rózsiból (Gryllus Dorka) és az ifjú cselédlányból (Döbrösi Laura) álló triumvirátus konfliktusai adják. A hölgykoszorú azonban sajnos nem telik meg igazi élettel. A szerepkörök élesen lehatároltak, Köbli Norbert forgatókönyve egy-egy elnagyolt vonással rajzolja meg Elzát, a kérges lelkű, buja femme fatale-t, Rózsit, az irigy és számító másodhegedűst, valamint Katót, a porcelán törékenységű és ártatlan szépséget. Szinte egyetlen pillanat sincs, ahol e három figura kibújna a ráaggatott skatulyából, új arcát mutatná, legalább egy szemernyit ellentmondásossá válna. Egydimenziós, rendkívül kiszámítható, "távirányítással működtetett" nőalakokkal van dolgunk - nemcsak azt tudjuk tökéletesen kisakkozni, hogy a következő jelenetben mi történik velük, de a Félvilág egyáltalán nem is csigázza irántuk való lanyha érdeklődésünket, ez pedig részben már a színészi alakítások hibája.

Láthatunk ugyanakkor néhány izzadságos próbálkozást, mely némi színt kíván csempészni a karakterekbe, de e kísérletek nem érnek célba. Rózsi karakterét például csak inkonzisztenssé teszi, hogy a cselekmény második felében folyamatosan ingadozik úrnőjéhez fűződő lojalitása, valamint a bosszú gondolata között. Megmosolyogtató, hogy az egyik jelenetben még leszbikus csókot vált Elzával, a másikban pedig már kiteregeti az asszony viselt dolgait a gazdag szeretőnek, Max Schmidtnek (Kulka János), sőt még meg is próbálja elcsábítani a férfit. Döbrösi Laura karaktere is csupán szemöldökráncolásra okot adó furcsaságokat művel: például teljességgel megalapozatlan és felesleges mozzanat, amikor romantikus érzelmeinek ad hangot Elza fiatal pártfogoltjával, Sóvágó Gergellyel (Sándor Péter) kapcsolatban. Köbli Norbert igyekezete tehát, hogy "felpezsdítse" kicsit a satuegyszerű asszonyhősöket, épp az ellenkező hatást váltja ki: csak még inkább kidomborítja, hogy ez az érzékeny és tragikus kamaradráma mennyire nagy falat a készítőknek.

Ráadásul a Félvilág cselekménye pontatlanul szerkesztett, hanyagul centírozott. Egyrészt komoly ritmusbéli egyenetlenségekről van szó. Egyes jelenetek hol elnyújtottak, hol idő előtt vágják el őket; utóbbira jó példa Max Schmidt és apja rövid beszélgetése, de akár az olyan, mindenféle rendeltetést nélkülöző mozzanatok is ide tartoznak, mint például az a képsor, melyen Schmidt leszáll egy lovaskocsiról, és gondterhelten mered maga elé a kihalt utcafronton. Másrészt egyes történetszálak nincsenek tisztességesen kifejlesztve, csupán lógnak a levegőben. Ilyen például Elza és Sóvágó Gergely szenvedélyes kapcsolata. A harmincas "végzet asszonya" és a süvölvénykorú  irodalmár héjanászába csupán egyetlen jelenet ad betekintést. (Egyébként az is mosolyt csal az ember arcára, hogy az elvileg érzékeny és visszafogott Költőcske Mihály úgy néz ki, mintha most vágták volna ki egy divatlapból, ráadásul nemcsak gyönyörű lelkével, de kidolgozott felsőtestével is hódít. Ennyit a hiteles karakterábrázolásról.) És mivel ez az emocionális kapocs nem kellően megalapozott, így Gergely filmvégi öngyilkossága - mellyel hitet tesz olthatatlan szerelme mellett - sem érinti meg igazán a nézőt. Másrészt az Elza, Rózsi, Schmidt és Gergely közti szerelmi négyszög túlságosan szövevényes és nem eléggé koncentrált. Ezt a hatalmas érzelmi hullámzást nem bírja el ez a történet, s Köbli pennája sem. Kevesebb szereplővel, akik viszont aprólékosabban megmunkáltabbak, sokkal inkább működhetett volna a Félvilág.
A színészi alakítások is csak részben kozmetikáznak a színvonalon. Sajnálatos módon épp Kovács Patrícia és Gryllus Dorka játéka hagyja a legtöbb kívánnivalót maga után. Előbbi inkább közönséges, mintsem vonzó, ráadásul valamiért úgy érzi, sokkal drámaibb hatást kelt, ha minden második sorát félig felhúzott szemöldökkel, suttogva rebegi el. Hát nem. Gryllus pedig számomra a magyar filmszínészet rejtélye: irtózatosan szürke, sótlan jelenség, aki mímelt természetességével itt is önmaga paródiájába csúszik át. Zokogásai és dühkitörései már-már irritálóak. Érdekes módon mindkettejüknél nagyságrendekkel jobb a fiatal Döbrösi Laura, akinek szinte teljes egészében elhisszük a hótiszta ártatlanságú, befolyásolható naivát. Azonban a produkciót ezúttal is Kulka János cipeli a hátán. Voltaképpen most látszik csak igazán, hogy A vizsgát vagy A berni követet sem feltétlenül Bergendy Péter, Szász vagy Köbli tálentuma működtette. A történet és a rendezés ezekben az esetekben is csak tisztességes iparosmunka volt. Valójában mindkét produkció koronagyémántja Kulka János volt. Az ő kimeríthetetlen karizmája lendítette előre a filmeket akkor is, ha a cselekmény esetleg akadozni kezdett. Most, hogy mellékszereplővé "degradálódott", komoly űrt hagyott maga után. Ezúttal csak két nagyobb jelenetet kap, igaz, mindkettőben sziporkázik. Ha Kulka megjelenik, élni kezd a történet. Játéka most is bámulatos. Nem vitás, korunk legnagyobb magyar színésze. (Annak viszont örültem volna, ha a készítők kicsit árnyalják Kulka karakterét - Schmidt Miksa a valóságban például híres volt perverzióiról. Kár, hogy ezt a ziccert kihagyták.)

Azonban Kulka sajnos most nem elég. (És ugyan Fekete Ernő Tibor, vagy a nemrég elhunyt Haás Vander Péter apró epizódjai megédesítik a színvonalat, ez szintén nem jelent sokat.) Nehéz szívvel mondom, de most negatív a mérleg. Ráadásul nagyon. Egyedül a vizuális világ hatott még üdítően: a ködös-szürkés képek ihletett és gazdag hangulati hátteret biztosítanak a történetnek, kifejezetten örültem volna, ha több külső felvétellel örvendeztetnek meg minket a készítők. Ugyanakkor, bármennyire is jók a díszletek, a színészek valahogy mégis kényelmetlenül mozognak ebben a kosztümös közegben. Akárha farsangi jelmezbálban lennénk: egyáltalán nem tesszük magunkévá az illúziót, hogy mi most visszarepültünk az időben a századelő korszakába. Mindezt csak tetézi, hogy a színészek néha vegyítik a korabeli, archaikus nyelvezetet a kortárs szlenggel - ez pedig felettébb zavaró. Akárcsak az egyes jelenetek alatt felcsendülő modernebb hangszerelésű zene, vagy a hatásvadász lassítások - ez utóbbiak jól illettek A berni követhez, most viszont a mesterkéltség benyomását keltik.

Igazán kár ezért a filmért: a magam részéről próbáltam ugyan szeretni, de minden igyekezetem kevésnek bizonyult. Csak reményemet tudom kifejezni, hogy az alkotók legközelebb egy Kondor Vilmos-regény megfilmesítésére adják a fejüket. Borítékolható, hogy nagyobb sikert könyvelhetnének el, mint Mágnás Elza históriájával.