„Te meddig mennél el a családodért?” – kérdeztem a hetekben egy kommentelőtől az interneten, aki azt firtatta, a szírek miért nem maradtak otthon és harcoltak a hazájukért. Nos, ugyanez a kérdés feltehető John Badham kevéssé ismert (bár a hazai tévéadókon sokszor sugárzott) politikai thrillerjének, a Holtidő főhősének, akinek egy idealista politikus és saját kislánya élete közt kell döntenie. Persze a Johnny Depp által játszott Gene Watson könnyebb helyzetben van, mint a háborús övezetből menekülni kényszerülő átlagembereknek, hiszen megtalálhatja a kiskaput. Az idő viszont rohan, így Watsonnak szó szerint a holtidőt kell kihasználnia a kormányzó beszédéig, hogy „jó kecske” módjára jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, avagy: egyszerre mentse meg az idegen politikust, kislányát és saját magát a gyilkosságtól.
A Víkend kapcsán is csak amellett érveltem, hogy a thriller egy nagyon jó műfaj, mert rendkívül izgalmas filmeket lehet alkotni a zsánerben, ugyanakkor nem kellenek ehhez drága kosztümök vagy agyoneffektezett jelenetek, csupán jó karakterek és jól kitalált forgatókönyv / alapszituáció. Mert a jó thriller ismeréve a szorult helyzet, az idő szorítása. Annak tudatosítása a nézővel, hogy a főhős ki fog futni az időből, ha nem aktivizálódik. Hogy folyamatosan veszély fenyeget, mely már csak pár lépésre van a központi karakterektől. Ezt a helyzetet pedig vágással, feszültségkeltéssel (suspense) nagyon könnyen el lehet érni. Így csak egy értelmes téma kell, melyhez passzol ez a dramaturgia, nem kell, hogy egekbe szökjenek a költségek.
Alfred Hitchcock értett ehhez a zsánerhez a legjobban, a Mester szinte az összes thriller alműfajban alkotott. Kedvenc témái közé tartozott a zsarolás, mely egy konkrét, korai (1929-es) művének címe is. De klasszikusában, az Idegenek a vonatonban (1951) is ez a fő konfliktus a főhős és ellenlábasa között, aki arra kényszeríti a szerencsétlen férfit, hogy ölje meg az antiszociális bűnöző apját.
Nos, ilyen zsarolási szituációra épít John Badham Holtidő című munkája is, mely nyilvánvalóan sokat merít Hitchcock műveiből. Benne van ebben a filmben a Zsarolás, az Idegenek a vonaton, az Észak-északnyugat és A tévedés áldozata is valamennyire. Persze nem olyan formában, mint Hitchcocknál, nem olyan zseniális összeszedettséggel, de azért a Holtidő is megérdemli a figyelmet és az újranézést, mert izgalmas thriller és lélektani / politikai dráma.
Emlékszem, még nagyon régen, az egyik kereskedelmi csatornán láttam Badham thrillerjét először, és meglepett, hogy egy ilyen szimpla moziban olyan nevek szerepelnek, mint Johnny Depp vagy Christopher Walken. Ugyanakkor az is érdekes volt, hogy ebből az egyszerű alapszituációból milyen komplex cselekményt tudtak kikerekíteni. Adva van ugyanis Gene Watson (Johnny Depp), egy tipikus fehérgalléros aktakukac, aki kislányával megérkezik Los Angelesbe. Ki is szúrja őt egy középkorú „pár”, akikről idővel kiderül, hogy Eleanor Grant kormányzónak dolgoznak, és egy magas szintű összeesküvésben vesznek részt. A Mr. Smith (Christopher Walken) névre hallgató férfi így becserkészi a szerencsétlen átlagember Watsont, és ügyes trükkel foglyul ejti őt és lányát úgy, hogy a kislány a játékidő végéig csak egy hülye játéknak fogja fel az egészet. Smith azonban gyorsan bekeményít, és Watson számára egyértelművé válik, hogy ez bizony nem tréfa, valóban meg kell ölnie a kormányzót.
A Holtidő legérdekesebb része kétségtelenül Johnny Depp karaktere. Ő az abszolút zöldfülű senki, a huszadrangú nímand, a tipikus felső-középosztálybeli dolgozó, aki elvégzi a munkáját, befizeti az adót, minden idejét családjának szenteli, és még talán antialkoholista is. Azaz tipikus nyárspolgár, mintaember, akinek már attól is rémálmai vannak, ha nem engedett maga elé a közértben egy nőt, vagy nem 40-nel, hanem 48-cal közelítette meg a zebrát. Vagyis egy mindenki által ismert és átélhető ember ő. Abszolút nem akcióhős, sőt még azt is meglepőnek találjuk, hogy Mr. Smith és női társa rábíznak egy fegyvert. Hiszen lerí róla, hogy ha el is merné sütni (valószínűleg soha nem lőne le senkit), nem biztos, hogy szakszerűen tenné azt. De Smithék profik, pont ezért választották őt ki (nem derül ki pontosan, miért is egy átlagember kell nekik, csak utalnak rá), mert a kudarca biztos. Csak éppen arra apellálnak, hogy legalább megöli a kormányzót, és csupán utána bukik le. Így rá terelődne a gyanú, a valódi tettesek pedig meglépnének.
Persze ahogy Hitchcock Észak-északnyugatában, úgy a Holtidőben is az válik érdekessé, ahogyan ez az átlagos senki elkezd aktivizálódni, és rájön, saját sorsát végre irányítania kell, a sarkára kell állnia, valóban küzdenie kell szeretteiért. Mert hát sok választása nincs, minthogy sodródik az árral, és közben megpróbál kiötleni valamit. Ebben azért akadályozza Mr. Smith folyamatosan, aki a remek Christopher Walken alakításában egy igazán veszélyes és brutális fogvatartónak tűnik. Smith nem hülye, szemmel tartja a mesterkedő Watsont, így nem lehet csak egyszerűen a rendőrséghez rohanni. Dekonspirálnia kell a konspirálókat, ellen-narratívát kell szőnie, hogy megmenekülhessen a kislánya, illetve ő maga a gyilkolástól.
Sajnos John Badham azért nem hozott létre olyan szinten komplex filmet, hogy komolyan megvitatásra kerüljön a morális kérdés: az ártatlan meggyilkolásának elkerüléséért meg lehet-e gyilkolni bűnösöket? Ugyanaz a „killer – metakiller” (Király Jenő kifejezése) logika él itt, mint a többi akciófilmben vagy műfajfilmben. Avagy a gyilkos gyilkosa mentesül a bűnök alól. Pedig azért a feltett kérdésre e thriller keretein belül is lehetett volna többféle választ is adni, és akár a happy enddel is le lehetett volna számolni. Ami persze azért nem annyira happy.
Nem annyira happy, mert Badham filmjének erőssége egyfelől Watson vívódásának bemutatása, másfelől pedig a politika mocsarába merülés. Az akkor még „Jack Sparrow-szűz” Johnny Depp remek választás volt a gyerekképű aktakukac megformálására, tökéletesen hiteles a szemüveges, riadt átlagember szerepében. Rögtön segítségért kiáltana, de oktalanul teszi ezt, hiszen foglyul ejtői figyelik. Próbál időt nyerni magának, pótcselekvésekkel húzza-halasztja a számára kelletlen, erkölcsi értékrendjével összeférhetetlen gyilkosságot. Fokozatosan ébred rá, hogy a meneküléshez ellenfelei szintjére kell lesüllyednie. Igaz, mint írtam, azért ez a lesüllyedés korántsem olyan mélyreható, hiszen végső soron Watson minden cselekedete igazolható, jogosan lő le például egy ügynököt a szabadulás érdekében, és sajnos a kikövetkeztethető végkifejletben is csak egy dialógus szól arról, hogy Watson is gyilkos lett. Valójából viszont – miként az alternatív befejezés is sugallja – az átlagember(ek) hőssé vált(ak) (minthogy Watsonnak van egy cipőfényezőként dolgozó öreg veterán segítője).
Éppen ezért sérül kicsit a film komolysága az utolsó jelenetekre, a páratlanul érdekes, kétségbeesett és feszült, Los Angeles utcáin, illetve egy plázában folytatott versenyfutás után a végső akciókatyvasz kissé illúzióromboló és logikátlan is. Viszont a Holtidő kétségtelenül hitelesen mutatja be nemcsak a jellemfejlődést, de a politika mocskát is. Rendkívül nagy gyomros lesz a néző számára, mikor kiderül, kik szervezték ezt az egész gyilkossági összeesküvést. Annyit el lehet árulni, hogy a kormányzóhoz legközelebb álló emberei is beavatottak, így az rajzolódik ki, hogy a politikában még a saját társaiban sem bízhat az ember. A politika kizárólag az egyéni gyarapodásról, hatalomszerzésről szól, mely miatt akár még a saját családtagjain, de legalábbis másik szerettein sem „szégyen” ezeknek az immorális „embereknek” átgázolni. Ennek pedig nincs vége, miként az utolsó képsorok sejtetik: csak a „látható” katonákat iktatták ki, de a tábornokot nem sikerült ártalmatlanítani.
Szóval a Holtidő egy jó kis thriller, mely kiváló példaként szolgál akár a magyar Víkend és a jövendőbeli thrillerek számára is. Mert azt mutatja be, hogy rém egyszerű történetben milyen sokféle témát lehet ábrázolni a sztori túlbonyolítása nélkül. Egyszerű, főkoncepciós („high concept”) alkotásról van szó („meg kell ölni a kormányzót, vagy a gyereked ölik meg”), mégis megjelenik itt az amerikai társadalom és politika jó néhány jellegzetessége. Igaz, az egy óra huszonnyolc percbe nem fért bele ennél több, így nem lehetett kellőképp kibontani annak a problémáját, hogy Watson így is, úgy is gyilkossá válik, illetve vannak a gyerekbetegségei a filmnek (például az irreális utolsó tíz-húsz perc), de két erős egyéniség, Johnny Depp és Christopher Walken párharcaként ha mást nem, hát egy nagyon feszült, jó atmoszférájú, izgalmas thrillert kap a befogadó.
