Reisz Gábor rendezői bemutatkozása a tavalyi év egyik nagy meglepetésének számított. Annak ellenére, hogy néhány millió forintos - uzsonnapénznek számító - büdzséből készült, tekintélyes nézőtömeget sikerült magához vonzania, s még a kritikusok is egy emberként hajoltak meg előtte. (Az pedig már csak hab a tortán, hogy a film mozibevételek tekintetében is állta a sarat a "fősodorbeli", azaz Filmalapos támogatást élvező produktumokkal szemben, ráadásul elég szépen.) Néhány ítész pedig igazán nagy szavakkal dobálózott: friss szellemiségről, a nemzedéki közérzetfilm hagyományának feltámasztásáról, generációs életérzések megdöbbentően erős tolmácsolásáról, páratlanul őszinte hangvételről áradoztak. Sok igazság van e dicséretekben, még ha néhol túlzottan engedékenyek és nagyvonalúak is: Reisz valóban friss és eredeti hangot ütött meg a magyar mozi sivár palettáján, ugyanakkor a VAN valami... nem kevés elsőfilmes gyermekbetegséget is tükröz.

Ugyanakkor - ismételve önmagam - nem tagadom el e munkától, hogy fenemód éleslátóan lajstromozza a mai huszon- és harmincévesek szinte összes lelki és egzisztenciális nyavalyáját. Kiválóan összegzi egy önmagát kereső, alapvető létbizonytalansággal küszködő nemzedék helyzetét. Karakterei, noha többnyire egy-egy ecsetvonással vannak megrajzolva, rendkívül élénk, hiteles és hús-vér hősök. Bármelyik nap szembejöhetnének velünk a Múzeum körúton vagy a Deák téren. Vagy az Astorián. Vagy az Andrássy úton. Vagy a Blahán. Vagy a Kazinczy utcában. Éppen ez a VAN valami... egyik rákfenéje: ellenállhatatlan tablót fest Budapestről, pontosabban a Belvárosról. Erős sarkítás volna tehát úgy fogalmaznunk, hogy Reisz Gábor valóban egy egész generáció problémáit kívánja felölelni. Inkább csak egy jól körvonalazott, középosztálybeli-belvárosi réteg az, melynek csetlései-botlásai, bizonytalankodásai terítékre kerülnek. Ez persze nem feltétlenül negatívumként róható fel, hiszen éppen azáltal lesz hiteles és intim a darab, hogy Reisz elsősorban a saját közegének jellegzetes hőseiből szemezget. Ugyanakkor a magam részéről örömmel venném, ha készülne végre egy érzékeny és analitikus szemléletű magyar film, mely a főváros külső kerületeinek mindennapjait állítaná centrumába. 

A humor ugyanakkor tökéletesen működőképes: életképtelen főhősünk örökös bénázásain hol részvétteljesen mosolygunk, hol őszinte szánalomérzettel, teli tüdőből nevetünk. Reisz mindenféle sallangtól mentes, egyszerű vonalvezetése és kitárulkozás-vágya bőven rászolgál az elismerő szavakra. Dialógusai nincsenek ugyan tökéletesre formázva, de épp a maga esetlenségük, "hétköznapi ízük" miatt ütősek és szórakoztatók. A főhős neurotikus, szinte már a fiatal Woody Allent idéző karaktere is színpompás portré, egyedül az csorbítja az összhatást, hogy a főszerepet játszó Ferenczi Áron a tiszta artikuláció elemi ismérveivel is hadilábon áll. (A többi natúr színész azonban dicséretesen teljesít.) Komolyabb negatívumként azt tudom felróni, hogy a film valójában ötletszinten reked. Reisz csak diagnosztizál bizonyos kortüneteket, de nem mutat fel alternatívákat, s egyes részletkérdésekkel sem foglalkozik mélyebben. Így aztán filmünk kissé nyomasztó tanulsággal zárul: az eseményeket nem lehet - és talán nem is szabad - megváltoztatni. (Ezt is jelképezi a főszereplő, Áron futásirányának hirtelen megváltozása a záróképen.) A "mindenbe törődjünk bele, úgy ahogy van" summázata véleményem szerint idegenül hat egy illyesfajta ironikus, fesztelen mozi végkövetkeztetéseként. A virgonc formai játékosságból is lehetett volna kicsit kevesebb. Ne legyünk azonban telhetetlenek: e témában a Moszkva tér óta nem láthattunk hasonlóan friss szellemiségű és szórakoztató mozit. És hogy miért kellett erre ennyi évet várni? Hát ez tényleg nagyon furcsa. És szinte megmagyarázhatatlan.