Mi sem ékesebb bizonyítéka a kortárs Hollywood hanyatlásának, mint a nagy múltú és mindig nagy pénzekkel kecsegtető folytatásipar látványos elkorcsosodása. Hajdanán, ha egy mozinak újabb felvonása készült, akkor amaz - az esetek többségében - az előd hangnemének, erényeinek, "bájának" konzerválására, esetleg fokozására, vagy (igen, néha ilyen is előfordult) további kikristályosítására törekedett. E folytatásoknak megvolt az a (nehezen túlbecsülhető) pozitívumuk, hogy nemcsak az alapfilm logóját, "márkáját" vitték tovább, akár egy lobogó fáklyát, hanem annak egész szellemiségét megpróbálták átörökíteni, kiteljesíteni. (Ez természetesen még a rossz folytatásfilmekre is igaz volt.) A mai Hollywood ezzel szemben nem azért gyárt folytatásokat, nem azért "rebootol" veretes franchise-okat, mert azok sajátos arculatára óhajt alapozni (esetleg kissé felfrissíteni, a mai kor igényeihez szabni), hanem épp ellenkezőleg: a mai folytatások az eredeti mozinak csupán a logóját tartják meg. Ahelyett, hogy továbblendítenék az adott mítoszt a 21. század második évtizedébe, ivartalanítják azt.
Vessünk egy röpke pillantást a Die Hard-sorozatra, különös tekintettel annak utolsó két darabjára! (Azt hiszem, afelől nem lehet kétség, hogy az eredeti trilógia viszonylag egységes stílusú és tónusú szériát alkotott: egyenletes színvonalú, "prémium" minőségű akciófilmek voltak, a zsáner krémjébe tartoztak.) A negyedik epizód már kirítt a filmfolyamból: sokkal sótlanabb, jellegtelenebb és lelketlenebb volt, mint elődei, a tarkopasz Bruce Willis szinte csupán némely jobban sikerült egysorosában villantotta fel a régi, az eredeti McClane-t, a fabulát és a tárgyi miliőt is megveszekedetten modernizálta a direktor (a féltehetségű, nem épp gránitszilárdságú egyéniségéről elhíresült Len Wiseman iparos), szinte egyetlen, folyamatos, eszement túlzásokkal tarkított akciójelenetté degradálva az egész opuszt. Már ez a rész is biztonsági játékot űzött: McClane-ből egy kotnyeleskedő-zsémbes, de voltaképpen átlagos akcióhőst gyúrt, aki teljesen átlagos konfliktusokkal kényszerül szembenézni (a jellegtelenség csimborasszóját megtestesítő főgonoszról most szó se essék); lő, robbant, bunyózik, és a tőle tökéletesen idegen, jéghideg tapintású high tech miliőben megmenti a világot, mint egy konform kiscserkész.
Ne legyünk azonban telhetetlenek: utólag, az ötödik felvonás prizmáján keresztül szemlélve a negyedik Die Hard valóságos mesterműnek tetszik. (Mindent elárul a filmről, hogy a gyalázatosan tehetségtelen, a Max Payne-ért is felelős John Moore-t ültették a direktori székbe.) Ez az epizód már tényleg a hollywoodi mítoszivartalanítás tankönyvi példája. McClane-ből, ha lehet, még azt a csöppnyi karizmát és egzotikumot is kiszivattyúzták, amivel a negyedik filmben még bírt. Unott, aszalódó kuglifeje semmi jót sem ígér. Bruce Willis "alakítása" sem. Szebb napokat is látott színészünk úgy pislog bele a kamerába, illetve partnerei arcába szomorú, táskás-vizenyős szemeivel, mintha azt kérdezné: "Gyerekek, jól van, ugráljuk még egy kicsit, de mikor mehetek lecsekkolni, hogy utaltatok-e már ma?" Meggyőződésem, hogy ha partnerei arcára, valamint a díszletekre a stábtagok dollárjeleket pingáltak volna, a színészünk tekintetét homályba burkoló fátyolfelhők engedelmesen repedezni kezdtek volna.
Pedig nem az ellendrukker beszél belőlem: a legendás trilógiát a mai napig imádom (néhány héttel ezelőtt néztem újra az első részt, s mondanom sem kell, ezúttal is kolosszális élményben részesített), de ez az émelyítően családbarát, műanyag, bárgyú akciókavalkád nem Die Hard-film. Ez egy mérnöki precizitással megtervezett, kétórás tűzijáték, robotpilótára kapcsolt színészekkel, és olyan álkonfliktusokkal, mint hogy "Sajnálom, hogy nem voltam jó apád". Természetesen más legendás filmfolyamokat is elérte a sterilizáció átka. Spielberg negyedik Indiana Jones-filmje konformista és gyermeklelkű blődli, amit csak a szentlélek és Harrison Ford - egyre fogyatkozó - kalandhősi kisugárzása tart egyben. Shia LaBeouf jelenléte már eleve Disney-kompatibilis hangulatot kínál, de a konfliktusok is súlytalanok, a rejtély is tökéletesen érdektelen, és még egy olyan, egyébként kitűnő színésznő is felsül dominaszerű, röhejes antagonistaként, mint Cate Blanchett.
Sajnos a Terminátor-szériának sem jutott kegyesebb sors osztályrészül. Az első két rész máig lúdbőröztető hatású mestermű, műfajuk koronázatlan királyai, a harmadik már csak szomorúan kullog utánuk (bár mellette szól, hogy ez az enervált kísérlet még megpróbálta újjáéleszteni a virtigli Terminátor-szellemiséget, ám e vállalkozásában elbukott), a negyedik már csak egy izzadságszagú posztapokaliptikus zagyvalék, az ötödik viszont egészen más ligában játszik, hölgyeim és uraim. Az ötödik a korhadt agyú, könyékig a konformizmus mocsarába süppedt, ronggyá kokainozott álomgyári mágusok mindenféle szégyenérzet nélküli, hitvány gátlástalanságának mintapéldája. Ilyet eddig még nem nagyon láthattunk. Nem láthattunk, mert ezt eddig még senki nem merte meglépni. A Terminátor: Genisys lop. Ezzel még nem lenne semmi baj, csakhogy saját magától lop. Ha a Terminátor-franchise eddig az alkonyi félhomályban bandukolt előre, akkor Alan Taylor, a Thor 2-ért (tudják, ismerik annak a filmnek a szellemiségét; ilyen mondatok hangzottak el benne: "Ez az elem már az univerzum születése előtt is létezett!") is felelős, dilettáns díszbérenc bevezette a szériát abba a bizonyos "nagy, sötétlő erdőbe", amiből nincs kiút.
A Terminátor ötödik része megrabolja önmagát, megrabolja a saját franchise-át, hogy ebből a kétes értékű építőanyagból hazug katedrálist harácsoljon össze, ami azonban szétpukkan, mint egy buborék. A Terminátor ötödik része, habár összegyúrja a nagy klasszikusok történetelemeit, szintén csupán logójában, címében Terminátor-film. Megint csupán annyi a dolgunk, hogy lecsússzunk a tomboló akciójelenetek és színpompás látványorgiák hosszú csúszdáján, hogy amikor földet érjünk, szinte már rögtön el is feledhessük az "élményt". Alan Taylor és stábja hazudik nekünk. Azt hazudják, hogy ennek a történetnek tétje van, hogy itt és most tényleg feltámad hamvaiból a sorozat, miközben csupán a jelenlegi álomgyár perspektívájából "hangolják újra" az egészet, beszennyezve, besározva a klasszikus eredeti darabok emlékét. Őszintén furcsállom, hogy - a jogos fanyalgások mellett - bizonyos rétegeknek kifejezetten tetszett a film. Rendkívül elszomorító és tünetértékű jelenség. Úgy látszik, még mindig van lejjebb, még mindig lehet ennél kínosabbat, hülyébbet és szánalmasabbat lenyomni a néző torkán.
Kenneth Branagh sem a régi már. Tavaly megnéztem a Jack Ryan: Árnyékügynök című filmet, és sajnálattal nyugtáztam, hogy ez már nem az a Jack Ryan, aki a '90-es években több ízben is látogatást tett a filmszínházakban. A Vadászat a Vörös Októberre, a Férfias játékok vagy a Végveszélyben Jack Ryan-je valódi feszültséget és izgalmat kínált a publikumnak. A bájgúnár Chris Pine Jack Ryan-je nem egyéb, mint üresfejű izomtibor, aki szmokingban feszítve sem tűnik agyafúrt és rendíthetetlen kormányügynöknek, hanem inkább látszik megszeppent kondiedzőnek, aki épp pár huszonéves lányt készül becserkészni egy kis "közös gyakorlatra". Az, hogy Kenneth Branagh asszisztált rendezőként ehhez a fröccsöntött bugyutasághoz, még siralmasabbá teszi az összképet.
De ha már Chris Pine: emberünknek délceg kiállásával és vakítóan fehér hollywoodi konzummosolyával még egy dicső múltú franchise-t sikerült leráncigálnia a silányságba. Természetesen a Star Trek új mozifolyamáról beszélek, amivel J.J. Abrams (Jar Jar Abrams) szimpla hektikus akciómarhasággá alázta a hajdan kiváló sorozatot, mely korábban minden volt, csak felszínes nem. Ha kellett, tudott elvont és művészi lenni (Star Trek: The Motion Picture, 1979), tudott izgalmas bolygóközi drámává formálódni (Khan haragja, 1982), családbarát, de szórakoztató és bájosan szellemes kalandfilmmé (Hazatérés, 1986), vagy gyönyörű és izgalmas "shakespeare-i" odüsszeiává (A nem ismert tartomány, 1991). Ugyanakkor még kevésbé sikerült darabjai is ragaszkodtak a Star Trek-spiritusz megtartásához. Abrams filmjében viszont szinte csak lőnek és harcolnak, rétegzettségre, karakterformálásra, esetleg mélyebb gondolatiságra nincs idő, nincs igény. Abrams kiűzte a franchise-ból azt, ami esszenciális ismertetőjegye volt: a komplexitást.
A frissen bemutatott Jurassic Worldnek sincs semmi köze a Jurassic Park-szériához, eltekintve attól, hogy ugyanabban a fiktív univerzumban játszódik. Azonban ez a film csupán egy ügyetlen és sablonos szörnythriller, egy tökéletesen kilúgozott hollywoodi iparosmunka, ami esetleg csupán kontúrjaiban, bizonyos motívumaiban emlékeztet valami másra. (Meg persze logójában, de ezt párszor már említettük.) Arról, hogy Batmant, Pókembert, Supermant hányszor "rebootolták" már, szinte statisztikát vezetni sem érdemes. (Annyi azonban bizonyos, hogy a denevérember legkínosabb mozis újragondolását kénytelen elszenvedni a közeljövőben.) Az mindenesetre megmosolyogtató, hogy a Pókembert Hollywood tizenöt éven belül már harmadszor "rebootolja", s eddig mindkét kísérlete vegytiszta gagyizmusba fulladt. (Az olyan kísérletekre, mint a 2011-es Conan, a barbár, inkább ki sem térek, mert ezek esetében már az eredeti is kínos volt.)
A példák sorát szinte a végtelenségig lehetne folytatni. Hollywood előtt egyetlen elérendő cél lebeg: a profitmaximalizálás. Korunk álomgyári döntnökei, stúdiómoguljai, marketingszakemberei úgy látják, hogy egy filmet (egy terméket) akkor lehet jól eladni, ha az uniformizált képi világgal és mondanivalóval bír; ha a tizenkét éves gyerekek szellemi szintjén nem haladja meg, nem akar stimulálni, gondolatokat generálni, mélyebb, ösztönző intellektuális kapcsolatot kialakítani nézőjével; ha kellően családbarát, s csupán általános témákat és kérdéseket boncolgat, ha nem reflexív; ha a karaktereknek nincs igazi egyéniségük (történetük), ha a történeteknek nincs igazi karakterük; ha a hősök távoli, fantasztikus világokból érkeznek, s így nincs közvetlen közük a jelenhez, a mához. Minden olyan koncepció, ami ezt a békés, konformista status quo-t bolygatni merészeli, üzleti szempontból veszélyes lehet, ezért rögvest el kell vetni. Ami esetleg megmozgatja a néző képzeletét, s talán még a vetítés után is vele marad, az gyanús, gyűlölendő és üldözendő.
A mai Hollywood - ahogy a folytatásfilmeket - a nézőt is szellemi kasztrációnak veti alá. Ezért épült ki ez az uniformizált világ, ezért nem készülnek tisztességes hollywoodi presztízsfilmek, ezért kell folyamatosan a tíz, nyolc, hatéves gyermekek szellemi színvonalához igazítanunk elvárásainkat, igényeinket. Hollywood azt kísérli meg elhitetni velünk, hogy ha egy szórakoztató filmnek (tömegfilmnek) igazi karakterisztikái vannak, az rossz dolog. A kreativitás indexre került eme abszurd ízlésfasizmus keretein belül. Az álomgyár behatol álmainkba, és csendőri agresszióval zúzza szét azokat. Hollywood gyáva, ízléstelen, végletesen konformista játékot űz velünk, mi pedig egyelőre még nem adjuk jelét annak, hogy elegünk volt belőle. Pedig azokat a franchise-okat kárhoztatják lassú halálra, melyekért évekkel, évtizedekkel ezelőtt őszintén rajongtunk. Ha ez sem szítja fel bennünk az elégedetlenség szellemét, akkor semmi.
Önöknek mi a véleményük mindezen jelenségekről? Elégedettek a mai hollywoodi folytatásfilmekkel? Közönyösek e trenddel szemben, esetleg nem is kísérik figyelemmel a "rebootok" és folytatások dömpingjét, vagy talán frusztrálónak tartják a jelenséget? Írják meg bátran kommentben, őszintén kíváncsi vagyok rá!
