Amerikai Plán

"Tudom, mi vagy te. Az örök otthon."

Terminator: Genisys

2015. augusztus 13. 13:33 - Tenebra

Mikor a Terminator (vagy bárgyú magyar címén: A halálosztó) 1984-ben kijött, nem tűnt többnek egy tipikus, bár jól megcsinált akciófilmnél, ám mára folytatásával együtt klasszikussá vált. Sőt sokan a második részt, az Ítélet napját tartják igazán ütős filmnek, az elsőt pedig pusztán technikai demonstrációnak. Mindkettő annak a James Cameronnak a nevéhez fűződik, aki később még több, történetében nem túl eredeti, de technikailag nagyon is magas színvonalú filmekkel ajándékozta meg a blockbusterre vágyókat (Titanic, Avatar). S bár a Terminatorok sem magasröptű sztorijaikról voltak híresek (a második rész „mondanivalós”, hidegháború-ellenes története persze jóval bonyolultabb, mint az első B-filmes thrillernarratívája), ám Cameron szerencsére a kategóriához képest igen is izgalmas, egyedi tartalommal töltötte fel a technikailag elsőrangú akciómozikat. Érdekes módon, ahogy kikerült a Terminator-márkanév a rendező kezei közül, úgy kezdett egyre meredekebb zuhanásba a harmadik és negyedik részekkel a franchise színvonala, melyek fiaskóit a kétezres évek végén futó sorozat valamelyest korrigálta, de az eredeti klasszikusokhoz nem tudott az sem felnőni. Lássuk, a már előzetese alapján is egy X-kategóriás paródiának tűnő ötödik rész, a Terminator Genisys hogyan teljesített!

A Terminatorok számomra nagyon sokat jelentettek olyan szempontból, hogy ezeken nőttem fel, mint sok, a nyolcvanas években született egyén. Habár kicsit más sorrendben láttam a klasszikus filmeket, mint amilyenben kellett volna. Azaz a második volt meg előbb, kb. 1993 környékén, aztán pedig, ráadásul nem is magyar adón (hanem talán a német RTL-en vagy SAT1-en) néztem meg az első részt pár évvel később. Tisztán emlékszem, hogy kisgyerekként a második tetszett jobban, mert hát naiv kisfiúként az intenzív, egyszerű érzelmek magukkal ragadtak, és az Ítélet napját körbelengő melankolikus pátosz, illetve a bús happy endje talán még könnyeket is csalt akkor a szemembe. Ezután valahogy a nyersebb, szimplább, embertelenebb első rész első látásra nem is annyira tetszett. Sőt feltűnt, mennyivel „fapadosabb” az egész, a T-1000 hiányzott, és akkor Kyle-t sem éreztem méltó pozitív hősnek, hiszen egy gyenge kis csontos embert összeroppant az öklével a T-800 / 101.

Aztán persze idővel minden megváltozott, nagyon gyökeresen. Számomra az újranézések alkalmával felértékelődött az első rész, és mára nyilvánvalóan az a kedvencem szikár brutalitásával, hamisítatlan nyolcvanas évekbeli hangulatával és rémálomszerű, „tech noir” atmoszférájával. Michael Biehn karakterét meg igen is nagyon jónak tartom, mert pont attól lesz igazán kemény a film, hogy egy (illetve Sarah megmentése után két) törékeny embernek kell felvennie a küzdelmet a „halálosztó” bérgyilkos, a tűzfegyverekkel gyakorlatilag elpusztíthatatlan cyborggal. Sokkal hihetőbbnek tartom, hogy egy ilyen gépet megépítenek majd idővel (sőt már létezik is igaz, nincs saját tudata – egyelőre), mintsem, hogy egy „folyékony fém”, ami bármivé átalakulhat, rója Los Angeles utcáit. Ráadásul időközben ráébredtem, hogy a második rész „üzenete” didaktikus és erőltetett, mert a Terminator 2 amolyan „sur-akciófilmként” (Bazin „sur-western kifejezése után szabadon) szégyelli, hogy elődje „csak” egy nagyon jó akció-thriller volt. S az sem állt, áll jól túl neki, hogy Arnold Schwarzeneggert pozitív szerepbe helyezi, habár a sima moziverzióban ízlésesen oldották meg a „robot” humanizálását (a rendezői változattól mindenkit óvva intenék, a moziban vetített kópiákból kivágott jelenetek nem véletlenül estek a vágóolló áldozatául). S persze azért nagyon jó akciófilm, sőt melodráma a második rész is, a vége továbbra is megkapó, és melankóliája is nagyon a helyén van. Csak éppen az első rész brutalitását nem képes megismételni.

Ám ezzel vége is a Terminatornak sajnos. Mert a 3. és 4. részek egyszerűen nem igazi Terminatorok, de talán még a Sarah Connor Chronicles című széria sem tekinthető annak. Bár ez utóbbi mérföldekkel jobb, kiforrottabb, intelligensebb – talán ezért sem szerették túlzottan a nézők, így sajnos pont a legizgalmasabb fordulatnál elkaszálták a sorozatot, ezért már soha nem tudhatjuk meg, sikerül-e elpusztítania Johnnak és Sarahnak a Skynetet a jövőben.

A 3. és 4. rész viszont kétségtelen fiaskó. Habár még a 4., a Megváltás sem olyan bődületesen rossz, mint a Gépek lázadása volt (melyet egyébként Andy Vajna jegyez mint producer), hiszen egészen jó posztapokaliptikus világot ábrázol, a sztorija legalább nincs túlbonyolítva és összecsapva, illetve fordulata megfelelően meghökkentő. Azonban még így is csak közepes film, mert Christian Bale hiteltelen John Connorként, s nagyon hiányzik a filmből az a megszokott, jól működő dramaturgia, miszerint két, markáns Terminator harcol egymással. A jövőbeli akciózás valahogy nem illett már ebbe a szériába. Persze, inkább ez, mint a harmadik rész paródiába hajló, logikátlanságoktól buzogó, átgondolatlan és buta története, melynek maximum a vége értékelhető valamennyire, az előtte levő bő 110 perc arcpirítóan rossz, főleg, hogy a karakterek is harmatgyengék (hiába erőlködik Nick Stahl és Claire Danes is).

„[A Terminator 5] nagy tisztelettel viszonyult az első két filmhez. Aztán hirtelen hatalmasat csavar rajtuk. S így egy utazásban lesz részem. Úgy érzem, a franchise új erőre kapott, mintha egyfajta reneszánsz lenne folyamatban.” – nyilatkozta James Cameron a Genisys megtekintése után. Érdekes, hogy ő és Arnold Schwarzenegger is mennyire negatívan szóltak a 3. és 4. részről, holott sajnos a Terminator 5 leginkább a Gépek lázadását idézi bárgyú poénjaival, logikátlanságokkal teli, túlcsavart és ostoba sztorijával. Így talán még inkább igaz erre az epizódra, hogy önmaga paródiájává válik, melyet Arnie vissza-visszatérő, unott egysorosai és műmosolya csak tovább fokoz.

A Genysis története egyszerűen csapnivaló. Christopher Nolan sztorijaira szoktuk volt mondani, hogy túlbonyolítottak, de Nolan végső soron képes a káoszból rendet csinálni, és összerántja valamivé a szálakat. A Terminator legújabb részében azonban csak a kuszaság marad meg. Az egész feleslegesen van túlcsavarva. Az első rész pont azért nagyszerű, mert egyszerű, egyenes vonalú. Két markáns figura, oldal áll szemben egymással, és e két pólus küzdelme határozza meg a történetet. Itt viszont tele van a sztori időugrásokkal, felesleges fordulatokkal, túlontúl sok ellenséggel. Hiszen először 2030 körül járunk, mikor John és az ellenállás átveszi a vezetést, felfedezi az időgépet – avagy annak a momentumnak leszünk szemtanúi, amiről az első részben Kyle Reese csak beszél (eleddig egyébként az ütősre sikerült első jelenettel még működik is a film, csak utána kezd meredek lejtmenetbe). Majd visszatérünk 1984-be, tulajdonképpen a Terminator 1-gyel vágják össze az 5. szereplőit (megjegyzem, elég suta módon – ráadásul a legnagyobbnak szánt fordulatot, hogy Schwarzi megverekszik akkori önmagával, már a trailer is ellőtte), aztán ismét ugrunk 2017-be, de azért egy flashbackben még visszatérünk 1973-ba is. És Skynet helyett már Genisys van, ami végülis nem is újdonság, hanem a Skynet álcázva. S lesz itt ellenségnek T-101, T-1000, T-3000 és T-5000 is. Annyiféle, irreálisabbnál irreálisabb ellenfél és harc dől a néző arcába, hogy a Terminator 5 tényleg átfordul saját maga paródiájába. A legröhejesebb jelenet talán már az említett küzdelem, melyben Arnold Schwarzenegger öregkori, filmbeli énje „belép” a Terminator 1 egyik első jelenetébe, mikor a csövesektől elveszi a ruhájukat (legalább akkor már megtarthatták volna az egész epizódot – ezek a „műpunkok” már megjelenésükben is rendkívül cikinek hatnak az autentikus, „korhű” nyolcvanas évekbeli eredetihez képest). Nincs rá jobb szó, minthogy nevetséges és szánalmas, ahogy az első rész főgonoszát, és magát az első részt is egy lövéssel leterítik (a digitalizált Schwarzi 1984-es változata úgy rohan neki a 2015-ösnek, mint egy idétlen rajzfilmfigura a Cartoon Network valamelyik komédiasorozatában). Szimbolikus ez az aktus, mert a Terminator 5 – akár a Sarah Connort istápoló T-800 az első rész T-101 modelljét – szépen kivégzi a Terminator-szériát egy jól irányzott „lövéssel”.

Persze nem ússzuk meg ennyivel, mert a logikai gikszerek, az összecsapott, túlpörgetett cselekmény mellé jár sok giccses flashback és epizód (Kyle fiatalkorából mind visszatekintésekből, mind a férfi gyermekkori énjével való találkozás alkalmával sajnos bőven kapunk ízelítőt), melyek mind ismerősek azért valahonnan. Igen, a készítők érezhetően a Terminator-sorozat, a Sarah Connor Chronicles fordulatait és motívumait lopták el. Csak éppen ott nem 2017-be, hanem 2007-be utaznak egy összetákolt időgép segítségével (szintén egy autópálya kellős közepére érkezve meg), s ott is egy infantilis és naiv figura testesíti meg a Skynetet (csak abban nem Genisys, hanem Turk a neve), és ugyanúgy feltűnik a gép mint szülő- / szeretőpótlék (hiszen Sarah Connor itt „papá”-nak nevezi a T-800-at, aki valóban bizarr módon apjává vált az évek során). Csak éppen mindez itt hatásvadász és fapados, mivel nincs, nem is lehet jól kidolgozva (a sorozat 31 rész alatt azért sikeresen kidomborította ezeket a motívumokat, tematikákat – egy két órás buta akciófilm kevés ehhez).

Emellett pedig még a karakterek sem túl jól kidolgozottak, és akkor egészen finoman fogalmaztunk. A főszerepet ezúttal ismét Kyle Reese és Sarah Connor kapják, sőt Kyle lesz a történet narrátora, így gondolhatnánk, legalább az ő figurájára nagyobb hangsúlyt fektetnek. Azonban az említett sablonos visszatekintéseken kívül, és pár nagyon mélynek és drámainak szánt, valójából maníros monológon túl Kyle rendkívül sótlan, színtelen-szagtalan szereplő. Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy az őt alakító bizonyos Jai Courtney-nak az Én, Frankenstein és a rosszemlékű Drágább, mint az életed szerepelnek a filmográfiájában – s ezzel szerintem mindent elmondtam róla. Avagy röviden: csapnivaló antiszínész.

A legmeglepőbb számomra az Emilia Clark által alakított Sarah Connor volt. Ironikus, hogy immár két Trónok harca-sztár is belebújt Sarah bőrébe, azonban eddig csak Lena Headey volt képes nemcsak Linda Hamilton nyomába érni, de pozitív értelemben megújítani a figurát. Emiliáról bevallom, eddig nem tűnt fel, micsoda tehetségtelen színésznő, mert Daenerysként, a sárkányok úrnőjeként a sorozatban meglehetősen tetszett. Bár már ott is szembeszökő volt, hogy mint a Jon Snowt alakító antitálentum, mindig, minden jelenetben ugyanolyan arcot vágott. Itt viszont kárára megpróbál gesztikulálni, játszani – ám ez a játék erőlködéssé válik. S mondani sem kell, ez a kis babaarcú, kislányos Emilia Clark abszolút hiteltelen a militarista, keménykötésű harcossá váló Sarah Connor szerepében. Rendben, Linda Hamilton is egy mimózaként kezdte az első Terminatorban, de a színésznőnek a vonásai már árulkodtak arról, hogy benne van valami, ami kompetenssé teszi a túlélésre. Persze nem azt mondom, hogy Emilia Clark nem tudott volna kihozni valamit ebből a figurából, ha lenne tehetsége. De sajnos mind a karakter, mind a „színésznő” rendkívül rosszak.

A harmadik főszereplő Arnold Schwarzenegger volt, aki mintegy húzónévként eddig mindig jelen volt a széria darabjaiban, habár a 3. és 4. részbeli jelenlétét inkább felednénk (a harmadikban saját karikatúrát „alkotott”, a negyedikben pedig csak digitális formában, nagyon maníros, röpke „szerep” erejéig láthatjuk, minthogy akkoriban éppen Kaliforniában „osztott igazságot” az ex-kormányzó úr). Sőt ironikus módon a kétezres évekbeli sorozat megmutatta, hogy Schwarzi nélkül is van Terminator, és még talán jobb is így. Itt sajnos Arnold csak ront a helyzeten, mert ismét csak bohóckodik, mint a Gépek lázadásában. Az említett összecsapáson túl számos arcpirítóan gyenge, bárgyú jelenet kötődik hozzá, melyeket a készítők valószínűleg humoros momentumoknak szántak. Ilyen az, amikor a film vége felé becsapódik egy rendőrautóba, és csak a szélvédőből kikandikáló Arnie-fejet láthatjuk, mely annyit mond komoly arccal, hogy „Ki-fe-lé” (ezzel is megidézve az első két részt, melyekben rendszerint elhangzik ez a tőmondat autórablásokkor). Mintha csak egy Tapsi hapsi epizódot néznénk. Ráadásul itt az eredetileg bérgyilkosnak tervezett gépet szerető nagypapává szelídítették.

Talán nem meglepő módon ismét a „gazember” a legértékelhetőbb karakter, s egyben az őt alakító Jason Clarke nyújtja még a legjobb teljesítményt (bár nyilván színészóriásnak őt sem neveznénk többek között a Majmok bolygója: Forradalomból álló filmográfiájára tekintve). Habár ezt a legnagyobb fordulatot is rég lelőtték a film előzetesei, ám mégis meghökkentő, hogy John Connor ezúttal az ellenség oldalán áll. Nem önszántából persze, mert a T-5000-ként manifesztálódott Skynet alakítja át a legmodernebb T-3000-es gyilkossá. Igaz, ez a konstrukció már tényleg színtiszta fantasy, és nem is túl komolyan vehető (nemcsak „folyékony fém”, de még teleportálni is tud). Azonban köpönyegforgató sablongonoszként még a legélvezhetőbb, legérdekesebb figura a Terminator 5-ből. Persze azért hangsúlyozni kell, ez még mindig távol van a közepestől is, de legalább van benne valami félelmetes. Hiszen „csak” az eddig Messiásként beállított, a Terminator-mítosz központi karaktere válik Antikrisztussá, perverz módon fordítva visszájára saját, a szériában sokszor ismételt mondását, hogy „a jövő nem végleges”. Márpedig, ha a jövő nem végleges, akkor a múlt sincs biztonságban, így akár még Sarahból vagy Kyle-ból is lehet őrült gyilkológép. Sőt az emberi ellenállás az emberi faj elpusztításává transzformálható, mivel a gépek egyre tökéletesebb reprodukciói lesznek az embereknek. Így akár a felszabadító háború Apokalipszissé válhat. S valószínűleg válik is, mert a film stáblistája közepén feltűnő jelenet, és a hírek is azt ígérik, hogy 2017 után még jön két Terminator-film.

Sajnos. Sajnos, mert a Genisys fiaskója nem sok jót ígér. Arnold Schwarzeneggeren, az első két rész sztárján látszik legjobban, hogy efölött a széria fölött ebben a formában eljárt az idő. Miként Schwarziból, az ereje teljében levő, felfújt testépítőből és ünnepelt akciósztárból mára lötyögő karú, ráncos öregember lett, akire már nemcsak szerepei, de rossz emlékű kormányzósága miatt is emlékszünk, úgy az egykor szikár, brutális és drámai Terminator-sorozatból is nevetséges és túlpörgetett látványpornófilm vált. Mindaz, ami ebben az ötödik részben történik, leginkább stílusosan a székrekedéssel küzdő beteg erőlködéséhez hasonlít, minthogy a bugyuta, erőltetett és felesleges fordulatokkal teletűzdelt, túlzsúfolt sztoritól kezdve az olcsó és bárgyú poénokon át a rossz színészekig és karakterekig minden csak az egykori klasszikusok árnyéka, sőt meggyalázása. Ha mindez egy Mel Brooks-paródia lenne csupán, nyugodtan nevethetnénk rajta, azonban így inkább felháborító, főleg annak fényében, hogy az ígéretes 2009 környékén futó sorozatot elkaszálták. Folytatták volna inkább azt ehelyett az olcsó CGI-butaság helyett. „I’ll be back” – hangzik a Terminator 1 egysorosa a félelmetes Arnold Schwarzenegger által alakított T-101-től, mielőtt berombolna a rendőrségre, és a túlvilágra küldene harminc rendőrt csupán azért, hogy küldetését teljesítse. Reméljük, Schwarzinak a Terminatorral kapcsolatban nincs több küldetése, mert ha tovább alázza magát, még egykori kultikussá vált szerepét is elfelejtjük. S reméljük, ha a széria vissza is tér még két filmmel, legalább a középkategória alsó határát  megütik ezek, és nem lesznek olyan kínosak, mint a Terminator: Genisys.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://amerikaiplan.blog.hu/api/trackback/id/tr157703480

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Aldric 2015.08.13. 17:01:57

Nekem fizikai fájdalmat okozott, hogy a történet már imitálni sem akarta a belső koherenciát. A sorozatot viszont nagyon szeretem. Bár dicsérted, de szerintem még annál is jobb, mint, amit írsz. :)

Tenebra 2015.08.13. 21:06:29

@Aldric: Ami itt megy, az a megtagadás tagadásának a megtagadása. :D

Amúgy a sorozat valóban jó volt, viszont én nem tudtam elmenni pár logikátlan bugyutasága mellett, és volt néhány unalmas rész benne. De amit a második évad második felében műveltek, az tényleg zseniális. Kár, hogy addig ült a cselekmény kicsit, és sok nézőt vesztettek emiatt, mert nem mindenki olyan türelmes és kitartó, mint mi. :D

Alec Cawthorne 2015.10.26. 18:31:55

Ez a film paródiaként még akár a tisztes középszer kategóriáját is gyarapíthatná, így viszont, hogy (elvileg) teljesen komolyan gondolták, egy igazi lélektelen, száz százalékig lebutított, látványcentrikus mítoszgyalázás lett belőle. Gusztustalanul Coelho-kompatibilisre fazonírozott dialógusok, egyéniségtelen látványvilág, és valóban teljesen inkoherens történet, amely hülyét csinál az időutazás "logikájából". Schwarzenegger pedig már nagyon, de nagyon elfáradt, és állandó manírjai (pl. a redundáns vigyora vagy a többször ismétlődő "Még nem vagyok elhasznált" tételmondat) is olyanok, mintha szántszándékkal parodisztikus célokat szolgálnának. Alan Taylor életfogytiglani börtönbüntetést érdemel, ezért is, meg a szintén botrányosan ocsmány Thor 2-ért is. Lehet, hogy a közeljövőben újranézem az első és a második részt (ehhez képest amúgy még a harmadik is zseniális), csak hogy még az emlékét is kitöröljem magamból ennek a förtelmes ízlés- és stílusterrornak.
süti beállítások módosítása