Elgondolkodtató dilemma: vajon a tévé nőtt óriássá, vagy - ahogy Norma Desmond mondja az Alkony sugárútban - a mozgóképek lettek kisebbek? Akárhogy is, annyi bizonyos (tudom, e megállapítás közhelyszámba megy), hogy az aprólékosan kidolgozott, igényes, mély emberi történeteket az álomgyár helyett már jó ideje a televízió szállítja a nagyérdemű publikumnak. Attól persze mindenkit óva intenék, hogy "a tévé", illetve "a sorozatok aranykoráról" beszéljünk, hiszen - nem kendőzhetjük el - az ötlettelenség rég felütötte a fejét ebben a szcénában is. Ugyan a kisképernyő továbbra is számos remek szériával szolgál nekünk, de látnunk kell azt is, hogy a kínálatot már elöntötte a reboot-ok, adaptációk, remake-ek, spin-offok baljóslatú áradata. Legendás, hajdanvolt mozifranchise-ok kilúgozott, a 21. század elvárásaihoz mérten felturbózott átirataival (Bates Motel, Hannibal) ugyanúgy találkozhatunk, mint a hollywoodi fősodort is meghatározó szuperhősvonulattal (Daredevil, Flash, Gotham stb.), s akkor még nem is beszéltünk letűnt sorozatklasszikusok mítoszgyalázással felérő újragondolásairól (Dallas). E kártékony jelenségek ellenére én mégis pozitívnak látom a mérleget.

Pozitívnak, mivel egyre inkább úgy tűnik, hogy nem csak színvonalasan megírt és eljátszott, komoly kreatív befektetéssel készített sorozatokat kapunk, hanem egyenesen olyan szériákat, melyek jellegzetesen nagyjátékfilmes koncepciót és felépítést vonzanak magukhoz. A legnívósabb kortárs tévéprodukciók már nem elégszenek meg az epizodikusság izgalmával. A végtelenül hömpölygő, széles távlatok nélkül, hosszú esztendőkig előre masírozó maratoni opusok egzotikuma lassacskán elvész. Helyüket nagyfilmesre "fazonírozott" társaik veszik át. Meglátásom szerint jelenleg azok a szériák bírnak komoly, drámai átütő erővel, melyek egyértelmű célorientált elbeszélésmódot szorgalmaznak. Idejekorán világossá teszik a néző számára, hogy egyetlen, jól körvonalazott főkonfliktusra (karakterdrámára) fókuszálnak. Ez a konfliktus válik az egész koncepció belső magjává, erre fűzik fel egyenként, értő műgonddal az egyes epizódokat.

A legjobb példa erre a jelenségre a Breaking Bad, mely voltaképpen nem szól másról, mint egy középosztálybeli férfi bűnre csábulásáról, s ennek a hős jellemére, illetve környezetére gyakorolt utóhatásairól. A sorozat tere és ideje is egyértelműen lehatárolt: tudjuk, hogy Walter White mikrokozmoszában mozgunk, nincs módunk kilépni onnan, s tudjuk azt is, hogy a cselekmény menthetetlenül véget ér, midőn a főhős alvilági karrierje  (így vagy úgy, de) befejeződik. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a Breaking Bad egyetlen, maratoni hosszúságúra duzzasztott modern gengszterfilm. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a sorozat szellemi atyja, Vince Gilligan már előre kidolgozta a sorozat teljes történetét, a karakterdráma ívét (annak esetleges tovább szövögetését így eleve kizárva), éppen úgy, mintha egy eposzi hosszúságú mozi forgatókönyvét alkotta volna meg.

Jellegzetesen egyedi, zárt belső világ jellemzi az olyan sorozatokat is, mint a True Detective vagy a Fargo, azzal a fontos különbséggel, hogy ezek a produkciók az antológiaformát preferálják. Egy-egy szezonjuk egy-egy (nagyfilmes kaliberű és komplexitású) történetet ölel fel, s a kép forgószínpadszerűen változik. Minden évadnak saját karakterisztikája, belső dinamikája, hős- és konflikusábrázolási konvenciói vannak. Azaz: mindegyik egy saját jogán létező, élő-lélegző műegész. Csak épp nem vászonra, hanem kisképernyőre "optimalizálva". Az egyes évadok közötti ingadozások, hangsúlyeltolódások néhol egészen drámaiak lehetnek. Jó példa erre a True Detective, melynek két eddigi szériája között szinte áthidalhatatlan különbségeket állapítottak meg a szemfüles kritikusok. Mind a közeg, mind a főhősök száma, mind pedig a közelítésmód radikálisan megváltozott a második évadra - miként nincs két egyforma bűnügyi thriller, úgy nincs két egyforma antológiadarab sem. 

Különösen érdekes eset a Fargoé, mely már címében is a Coen-fivérek kultuszfilmjére hivatkozik, s a beavatatlan néző joggal várhatná, hogy az alkotók a moziverzió "lebutított", "hígított" adaptációját kínálják majd neki. Nos, nem erről van szó: a Fargo csupán tárgyi miliőjét és cselekménymotívumait tekintve emlékeztet nagyjátékfilmes "elődjére". A Coen-mozi nem más, mint távoli ihletforrás, mellyel kifejezetten nagyvonalúan bánnak az írók. Olybá tűnik, mintha a széria a nagyfilmes verzió torz tükre volna: felsejlenek benne az eredeti Fargo vonásai, ám e vonások szokatlanul homályosak, barázdáltak, érdesek, hol fakóbbak, hol élénkebbek; egyszerre kétségbeejtően és egzotikusan ismeretlenek. Úgy érezzük, ezúttal is, szűk húsz esztendő után ismét egy Fargo-mozihoz van szerencsénk: újra a kisvárosi önzés, s az emberi gyarlóság legmélyebb bugyraiba ereszkedünk alá. Ismét kíméletlen és fullánkos iróniájú erőszakhimnusz pereg a szemeink előtt. Ismét egész sorsok teljesednek be, roppannak össze, futnak zátonyra. Többrétegű hősökkel találkozunk: teljes tragédiájuk megrajzolva. Tökéletesen széles a kép, nem hiányzik semmi. Virtigli moziélmény, "dobozba csomagolva". 

Éppen a Wayward Pines című sorozatot nézem, melyet - mivel könyvadaptációról beszélünk - eleve nem tervezhettek eposzi hosszúságúra, s most, hogy az első évad véget is ért, az (állítólagosan) nyitott befejezés ellenére kétséges, hogy valaha is zöld utat kap a második szezon. Ám ez nem is érdekes. A Wayward Pines igazán nem mindennapi élményt kínál. A felsorolt szériákhoz hasonlóan ez a produkció is határainak egzakt érzékeltetésére törekszik: egyetlen kisváros, egyetlen rejtély, egyetlen megrendítő akadály, egyetlen fal (szó szerint és képletesen értve is), melyet szinte lehetetlen áttörni. Ennyi a recept. És működik. Úgy érezzük, ott ülünk a moziban. A komplexitás, a nívós, egyszerre izgalmas és gondolatébresztő cselekménybonyolítás immár nem Hollywood privilégiuma, hanem egyre inkább a televíziós produkciók kiváltsága lesz, míg az álomgyárnak lassan megmaradnak a tetemes összeget felemésztő látványpornói, és más semmi. (Azt hiszem, azt már felesleges is említenem, hogy manapság A-listás amerikai színészek egymást taposva rohannak aláírni egy-egy sorozatszerepre.) A bevezetőmben felvázolt dilemmámra pedig, azt hiszem, már tudom is a választ. A tévé is óriássá nőtt, s a mozi is gyermekké zsugorodott.