Ha meghalljuk vagy olvassuk azt a kifejezést, hogy „amerikai film”, rögtön Hollywoodra és a nyugati partra asszociálunk, pedig már a kezdetektől sem kizárólag tömegfilm volt az amerikai film. Sőt radikális kísérletek születtek Orson Welles 1934-től Hearts of Age-jétől Andy Warhol és Stan Brakhage munkáin át John Cassavetes filmjeiig. New York a nyugati parti Hollywooddal szemben mindig az avantgárdot, a formai radikalizmust képviselte, mely avantgárd filmekben ugyanúgy megnyilvánult (lásd például Kenneth Anger „klipjeit”), mint Cassavetes dokumentarista játékfilmjeiben (New York árnyai). Cassavetes olyan erővel volt képes hatni pusztán a valóság teljes tiszteletben tartásával, illetve a színészi alakítások – színész és befogadó számára egyaránt –személyes élménnyé transzformálásával, hogy követői máig alig akadnak. Jelen írás tárgya, az Egy hatás alatt álló nő az amúgy is magas színvonalat képviselő cassavetesi pálya csúcsteljesítménye.
Persze John Cassavetes, ahogy az említett Orson Welles is, közel állt a mainstreamhez. Miként Welles, úgy Cassavetes is megküzdött élete során azért, hogy filmet készíthessen. Az Aranypolgár rendezőjéhez hasonlóan mindenféle szerepet elvállalt, hogy összeszedhesse a pénzt szerzői drámáihoz (jobb alakításai közé tartozik a Rosemary gyermeke, míg például Brian De Palma Őrjöngésének főgonoszaként nyújtott „teljesítményét” jobb lenne feledni). Sőt még „jutalomképp” párszor be is jutott Hollywoodba: a Férjeket és a Minnie és Moskowitzot hollywoodi stúdió forgalmazta, részint mert ekkoriban a stúdiórendszer nyitott volt a művészfilmekre, részint pedig azért, mert Cassavetes művei sokszor melodrámai beütéssel bírnak. Persze semmiképp sem pejoratív értelemben, hanem mint Douglas Sirk vagy Vincent Minelli munkái, úgy Cassavetes alkotásai is gyakran családi konfliktusokat ábrázolnak. De ez a kiváló rendező még bűnfilmes kísérleteit (Egy kínai bukméker meggyilkolása, Gloria) is szigorúan a dokumentarizmus jegyében forgatta. Cassavetes soha nem adta fel szerzőiségét (illetve utolsó bérmunkája, az Egy kis gubanc már inkább posztmodern műfajfilm, Kettős kárigény-hommage, semmint Cassavetes-film), életművében mindig improvizációra, a színészek szabadságára, a valóság minél hitelesebb megragadására törekedett szertelen kézikamerás, direct cinemás stílusával. Az Egy hatás alatt álló nőben –melyet szintén iszonyatos kínok árán tudott csak elkészíteni, a film egyik elutasítója szerint „senki sem akar egy középkorú őrült asszonyt látni” – ugyan már korábbi alkotásaihoz képest feszesebb dramaturgiával él, azonban a műveire jellemző epizodikusságot, természetességet, ugyanakkor a realitás komplexitását kompromisszumok nélkül tartja meg, kíméletlenül rámutatva az amerikai társadalom diverzitására, és az optimista ideológia mögött feszülő konfliktusokra.
Az eredetileg színdarabnak készült Egy hatás alatt álló nő hatása is ebből a cassavetesi dokumentarizmusból ered. John Cassavetes feleségét (Gena Rowlands) és legjobb barátját, alkotótársát, Peter „Columbo” Falkot teszi meg a főszereplő házaspár (Mabel és Nick) tagjaivá, s szinte szabad kezet enged nekik a szituációk ábrázolásában. A szerző mindenféle manírt, forgatókönyvírói hatásvadászatot nélkülöz, és átengedi a lehetőséget a színészeknek. A szó szoros értelmében demokratikus filmművészet bomlik ki a befogadó előtt az Egy hatás alatt álló nőben, minthogy Rowlands és Falk ugyanolyan szerzőivé válnak ennek a családi drámának, mint Cassavetes és operatőre. Az improvizáció itt is nagy szerepet játszott a történet megalkotásában (az egyik legmerészebb jelenet, melyben Gena Rowlands az utcán várakozik gyerekeire, és láthatóan nem beavatott gyalogosokat zaklat). Ennek pedig nagy jelentősége van, hiszen ezek a színészek nemcsak mint színészek vannak jelen, hanem társadalmi típusokat jelenítenek meg, így természetességük szükségszerű eleme a filmnek. Sem Gena Rowlands, sem Peter Falk nem tipikus hollywoodi színészek, „szép emberek”. Bár Gena Rowlands-re korántsem mondanám, hogy nem szép, sőt még mindig inkább beleillik a sztenderdbe, mint az alacsony, kancsal, valóban munkáskinézetű Falk.
Mert itt John Cassavetes megtöri a fősodor sokéves gyakorlatát, miszerint a vásznon csak középosztálybeli, fehér emberek jelenhetnek meg főszerepben (emlékezzünk csak az Érik a gyümölcsre – vajon Henry Fondáról ki hitte el, hogy egy paraszt?). Itt Cassavetes a „kékgalléros” társadalmi réteg mindennapjaiba enged betekinteni. Érdekes persze látni, hogy egy ottani munkásnak olyan hatalmas háza van, mint egy magyarországi felső-középosztálybelinek, de mégis érezzük, hogy ez egy egészen más szubkultúra, mint a hollywoodi filmekben megjelenő középosztályé. Peter Falk karaktere, Nick egyszerű, durva, türelmetlen ember, aki nem tud mit kezdeni felesége betegségével. Azaz nem művelt, nem kifinomult ízlésű, filozofálgató figura, hanem egy életét reflektálatlanul, anyagi szempontok szerint élő, ideges férfi. Akinek türelmetlensége és temperamentuma nyilvánvalóan hozzájárul(t) felesége szellemi leépüléséhez. (A realizmust egyébként tovább gyarapítja a tény, hogy Gena Rowlands történetbeli édesanyját való életbeli édesanyja játssza.)
Mert a film legmegrázóbb része Mabel, azaz Gena Rowlands anya- és feleségfigurájának lerobbanása. John Cassavetes olyan érzékletesen, olyan valósághűen mutatja be a skizofrénia (mert bár nincs kimondva, de a tünetek alapján egyértelműen ebben szenved a feleség) elhatalmasodását, mintha valóban testközelből tapasztalta volna meg ennek a szörnyű kórnak a rombolását (s nem zárom ki, hogy ismerte is valamilyen családtag vagy ismerős révén). Jóllehet, a skizofrénia, az elmebetegség nem csupán önmagában álló szimptóma, hanem az Egy hatás alatt álló nőben szimbólumként, katalizátorként is működik. A skizofrénia itt ugyanis felszínre hozza, felerősíti a családdal, illetve a családi szerepkörökkel kapcsolatos konfliktusokat, alapvető és eredendő feszültséget. Persze badarság lenne pusztán erre visszavezetni Mabel és így a család krízisét, hiszen a skizofrénia bizonyítottan genetikailag örökölhető, bizonyos életszakaszokban, bizonyos behatásokra aktiválódó betegség. Ám, ahogy mondani szokás, bajban mutatkozik meg az igaz barát, társ – így a férj magatartása, a családtagok viszonya Mabelhez sok mindenre enged következtetni, számos, felszín alatt megbúvó vagy szőnyeg alá sepert konfliktus pattan ki a nő őrületének elhatalmasodásával. A szerető férjből dühöngő, neurotikus őrült válik („soha nem ütöttél meg ezelőtt” – mondja a kétségbeesett és értetlenkedő Mabel, miután egy idegen férfi előtt felpofozza őt Nick), míg a „kedves mama” házsártos és okvetetlenkedő anyóssá alakul. Senki sem tudja kezelni a fennálló, krónikussá váló helyzetet, hanem végeláthatatlan veszekedésekbe és pótcselekvésekbe menekülnek a család tagja. Beszédes az a jelenet, melyben Nick tengerpartra viszi a gyerekeket vagy party-t rendez: ordít ezekről az epizódokról a hamis idealizmus, a hamis optimizmus. Itt ez az amerikai ideológia csupán mítosz, mely ebben a filmben egyáltalán nem teljesül be, sőt hazugságként, önámításként ábrázolja Cassavetes. Az Egy hatás alatt álló nő rámutat arra, hogy ebben a kultúrkörben nem is annyira a problémák valódi megoldására, hanem gyors, látszólagos, tünetenyhítő intézkedésekre törekszenek. Ám az ilyen uralhatatlan és kiszámíthatatlan jelenséggel, mint a skizofrénia, nem tud mit kezdeni senki. Az egyetlen működőképes opció az lenne, amit mindenki szeretne, amitől mindenki viszolyog, és amit Nick sokszor hangoztat is: Mabel elzárása, azaz megszabadulás a „defektes” családanyától.
Tehát John Cassavates az Egy hatás alatt álló nővel fájdalmasan komplex remekművet alkotott, mely szenvtelen, mégis testközeli, empatikus stílusával átélhető és életszagú szituációt ábrázol a lehető legközvetlenebb és legőszintébb módon. Ezt a remek történetet pedig az utolsó, rendkívül ambivalens zárójelenet koronázza meg, melyben csupán annyi történik, hogy férj és feleség mosolyogva, nyugodtan megágyaz, miközben vidám zene szól. Azonban akár a betegség ismeretében, akár Nick és a család korábbi reakcióit tekintve tudjuk, hogy – miként Sigmund Freud és Robin Wood filmkritikus állította – „az elfojtott vissza fog térni”.
