Fritz Lang (polgári nevén csak „egyszerűen” Friedrich Christian Anton Lang) osztrák származású amerikai rendezővel nagyon sokat nyert a klasszikus hollywoodi filmművészet, mert emigrációja után Lang ugyanazt folytatta a tengerentúlon, amit már Németországban elkezdett. Azaz a Metropolishoz, az Éjféli vándorhoz vagy a Dr. Mabuse-hoz hasonló, filozofikus és társadalomtudatos drámákat készített, érthető módon azért adaptálódva az amerikai kultúrkörhöz (a Téboly vagy a Csak egyszer élünk című filmeket nézve legalábbis joggal lehet olyan érzése a nézőnek, hogy a hollywoodi normák miatt Langnak bőven kellett engednie a történet radikalizmusából). Pár évvel az emigráció előtt készült el klasszikusa, az M – egy város keresi a gyilkost, mely már előrevetíti a végzetes, 1933-as náci hatalomátvételt, illetve megdöbbentően frappánsan ábrázolja a weimari köztársaság gyengekezűségét, tehetetlenségét a radikalizmussal szemben.
Az M-et szokás a sötét krimiket is rendező Lang (Búcsúlevél, Éjszakai összecsapás) egyik első film noirjának tekinteni, illetve bizonyos szempontból a hatvanas-hetvenes években népszerűvé váló pszichothrillereknek / slashereknek ágyaz meg. Azonban vétek lenne Fritz Lang filmjét így beskatulyázni, főleg, hogy abszolút nem konvencionális bűnügyi filmként működik. Az M-ben ugyanis nem egy kiváló individuum, egy nyomozó vagy magándetektív kutat a gyilkos után, hanem tényleg az egész város. Az egyén itt csak mint a csoport tipikus példánya számít, amúgy az egyetlen igazi egyéniség maga a gyilkos, Hans Beckert. Az a Beckert, akinek alávalósága viszont sajnos máig ismerős (Lang műve is valós eseteken alapszik, sokan a düsseldorfi rémmel hozzák összefüggésbe az M-et, habár a rendező ezt tagadja). A gyilkos igazi „cukros bácsi”, azaz édességgel csal el ártatlan iskolásokat, és végzi ki szerencsétleneket vallomása szerint egy belső hang parancsára. „Szerencsétlenségére” azonban nemcsak a gyengekezű rendőrséggel, hanem az alvilággal is szembe kell néznie, mivel a hatalmukat és presztízsüket féltő gengszterek gyanúba keverednek, s nevüket a tettes elfogásával kívánják tisztázni, illetve a nép körében kivívott tiszteletüket helyreállítani és növelni. Éppen ezért az M testületi nyomozások története, thrillerjellegét az adja, hogy a néző izgul, vajon a hatóságiak vagy a bűnözők kapják-e el előbb a gyilkost. Látszólag persze a végeredmény ugyanaz lesz, ám Fritz Lang itt éppen a törvényes rend és a radikálisok önbíráskodásának módszereit kívánta szembeállítani, s mintegy ennek révén figyelmeztetni a társadalmat az ekkor már bőven a levegőben levő náciveszélyre.
Az M ereje egyfelől ebben a társadalomkritikus üzenetében, témájában rejlik. Már Siegfried Kracauer is kiemeli Fritz Lang művét klasszikus elemzésében (Caligaritól Hitlerig) mint a zsarnokság egyik riasztó jövendölését, s Kracuaernek mindenképp igazat kell adnunk. Azért volt fontos egyének helyett különböző társadalmi szervezetekre koncentrálni ebben a műben, mert Langot, az alkotókat a tömeglélektan érdekelte. A rendőrség itt a hivatalos, a törvény által szentesített igazságszolgáltatás képviselőjét testesíti meg, azaz a törvényes hatalmat. Ami egyszerűen képtelen kézre keríteni az egyre több áldozatot szedő gyilkost. Igaz, nem olyan markánsan, de Lang a rendőröket inkább tébláboló, elméleteket gyártó, de gyakorlati célokat elérni képtelen szervezetként írja le. Ezzel szemben azonban a merészebb, saját hírnevükért küzdő gengsztereket már sokkal kompetensebb közösségként mutatja be, mely azonban piszkos, diktatórikus módszerekkel dolgozik, illetve egyértelműen a társadalom, a kiábrándult anyukák és családok félelmeit és dühét használja ki. Ez a film legerősebb jelenetében, a föld alatti tárgyalásban csúcsosodik ki, ahol a bűnözők a felbőszült tömeg elé viszik Hans Beckertet, és meg akarják lincselni. Csupán egy ügyvédfigura száll szembe a gengszterekkel és a néppel, azt mondván, hogy a gyilkosnak is vannak jogai, főleg, ha mentálisan sérült. Azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a gengsztereket az emberi jogok nem, csak saját normáik érdeklik.
Persze az alvilág korántsem pozitív színben van feltüntetve Langnál, ám módszereik fájóan hatékonyabbak, mint a rendőrségéi. Főleg, hogy a történet is síró anyukák képével zárul, aláásva így a munkáját megkezdő bíróság tekintélyét, mely éppen Beckertet igyekszik törvényesen elítélni. „Ez már nem hozza vissza a gyermekeinket!” – skandálják a szülők, és igazuk is van. Ez egyfelől az államhatalom gyengeségére utal, másfelől pedig arra is, hogy bármilyen radikális tett, így a lincselés sem hozza már vissza azt, ami elveszett. Így a nácik híveinek is jó lett volna kijózanodnia, hiszen az újabb háború valóban nem hozta vissza Németország dicsőségét, sőt talán még mélyebbre taszította a nemzetet.
Témáján kívül az M stílusa és formai megoldásai is rendkívül érdekesek és izgalmasak. A világítástechnika mondhatni a noirokat előlegezi meg, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a német expresszionizmus alig pár éve futott le (melyhez Lang is hozzátett a Metropolisszal vagy az Éjféli vándorral), így az erős fény-árnyék kontrasztok ezen irányzat hatásának is betudható. A világítás szimbolikus ereje (például a gyilkosra sokszor vetülnek árnyéknyalábok mint rácsok) megkapja a néző figyelmét, előtérbe tolakodik. Ami némileg problémás is bizonyos helyeken, minthogy Langnak ez az első hangosfilmje. Így olykor nehéz behatárolni a „külső” (zárt stúdióban felvett) helyszíneken, hogy nappal vagy éjszaka van, legfeljebb abból következtethetünk rá, hogy az iskolának nyilván koradélután van vége.
Persze ezt a kis áldozatot miért ne lennénk hajlandók meghozni, ha nemcsak világítástechnikában, képileg, hanem hangrétegeiben is rendkívül összetett az M. Lang tudatosan használja Edvard Grieg Peer Gnyt-témáját (A hegyi király barlangjában) a tettes leitmotívumaként. A híres dallam kulcsfontosságú lesz az azt fütyörésző gyilkos azonosításában (a hangosfilmváltás éveiben, 1926-1931 között jellegzetes fogás, hogy egy vak koldus leplezi le Hans Beckertet a hangja, illetve a zene alapján). Emellett pedig korai hangosfilmhez képest magas fokú zaj- és zörejhasználatot láthatunk-hallhatunk Fritz Lang művében. A stúdiódíszlet nem is annyira realisztikus megtervezettsége miatt, hanem a hanghatások révén, az utcai életet imitáló nyüzsgés által válik élővé és hihetővé.
Tehát az M – egy város keresi a gyilkost méltán vált kikerülhetetlen filmtörténeti alapművé, melyet tapasztalataim szerint fájóan mellőznek az egyetemi filmes képzésekben (legalábbis 8 éves tanulmányaim alatt egyszer sem találkoztam az M-mel mint kötelező filmmel, Langtól általában a Metropolisszal és a Tébollyal megelégszenek). Pedig ez több szempontból is nagyon tanulságos alkotás. Egyfelől kultúrtörténetileg fontos munka, hiszen fiktív eszközökkel, de németes pontossággal dokumentálja a hanyatló weimari köztársaság végnapjait, illetve a német társadalomra vetülő náci árny növekedését. Másfelől pedig technikailag és filmnyelvileg is iskolapéldája a korai hanghasználatnak. S nem utolsósorban egy remek Fritz Lang-film a később szintén Hollywoodba emigráló karakterszínész, a magyar származású Peter Lorre (A máltai sólyom) félelmetes(en jó) alakításával, mely nélkül talán a Téboly vagy a Búcsúlevél sem lenne olyan, amilyennek megismertük.
