Úgy tűnik, Benjamin "Bugsy" Siegel és Virginia Hill viharos kapcsolata már a Bugsy halála utáni években is a filmesek érdeklődésének homlokterébe került. A negyvenes évek nagymenőjére, és a bűnözői körökben otthonosan mozgó hollywood-i üdvöskére ismerhetünk rá Az átkozottak nem sírnak (1950) antihőseiben. Vincent Sherman filmje egyetlen nézői azonosulásra méltó jellemet sem kínál: itt mindenki bűnös, a szereplők múltja sötét titkokat rejt, de jól érzékelhető a jellemfejlődés (hanyatlás) dinamikája.
Az átkozottak nem sírnak története egy asszonyról szól, aki mélyről indul, az alvilág királynője lesz, végül ugyanott ér véget a pályája, ahonnan kezdetét vette. Ethel Whitehead (Joan Crawford) munkásasszony tisztességes férfiak és gengszterek sokaságán gázol át, hogy Lorna Hensen Forbes néven a keleti és a nyugati parti elit legkedveltebb társasági asszonya, csaknem született femme fatale lehessen. Erős jellemű nő, aki a bűn útján ér fel a csúcsra, ám a kárhozattól - miként a Eugene O'Neill-től kölcsönzött filmcím is sugallja - senki sem mentheti meg. Amikor a keleti parti gengszterszindikátus teljhatalmú vezére, George Castelman (David Brian) - Lorna "teremtője" - a nyugati partra utazik, hogy bosszút álljon ottani helytartóján, a kaszinókat üzemeltető Nick Prentán (Steve Cochran), a meghurcolt asszonynak is menekülnie kell - vissza az elfeledettnek hitt nyomorba.
A konvencionális dramaturgia tökéletes film noir-rá avatja Sherman filmjét. Rendkívül erőteljes a nyitó képsor. Az első jelenetben sivatagi gyilkosság tanúi vagyunk, ijesztő, éjszakai felvételeket látunk. Lorna autóval menekül, hazatér a szülői házba, végül feltörnek az emlékek, és jön az elmaradhatatlan flashback, amely voltaképp felöleli az egész filmet, s csak a drámai végkifejletben ér véget. Sherman a Warner Bros. hagyományaihoz méltó, nyers, realisztikus, pörgő hard-boiled film noir-t rendezett. A dialógusok is feledhetetlenné avatják Sherman filmjét: "Imádtál a címlapokon szerepelni. A neved most átkerül a halálozási rovatba" - így hangzik a "Bugsy" Siegel-re utaló gengszterriposzt. Túlzás nélkül állíthatom, hogy Az átkozottak nem sírnak egyetlen sztárja Joan Crawford. A férfi főszereplők - talán Steve Cochran kivételével - nem élvonalbeli színészek, de ez jót is tett a filmnek: az erkölcsi függetlenségüket elveszítő férfiak között Crawford zavartalanul tündökölhetett a femme fatale-szerepben, nem akadt férfi riválisa. Bár a Virginia Hill-szerepben Crawford nem múlta felül a Mildred Pierce-ben (1945) nyújtott teljesítményét, a Sudden Fear (1952) mellett talán Az átkozottak nem sírnak-ban játszotta élete egyik legemlékezetesebb szerepét.
