A rendezőként frissen bemutatkozott Dan Gilroy forgatókönyvírói pályája során nem csillogtatott kimagasló erényeket (olyan harmatos munkák fűződtek a nevéhez, mint a Szabad préda, a Pénz beszél, vagy a Vasököl), így hát jól tette, hogy a direktori székben is kipróbálta magát. Első filmje, az Éjjeli féreg egyenesen egy gyakorlott és biztos stílusú rendező keze nyomáról árulkodik. Jóllehet sem szüzsé-, sem formai szinten nem mondható igazán eredeti munkának, Gilroy alkotása mégis üde színfolt a jelenlegi filmkínálatban.
Az Éjjeli féreg főszereplője, Lou Bloom (beszélő név, hiszen a „bloom” ige „virágzást” jelent, a történet pedig hősünk felemelkedését és sikeres karriertörténetét beszéli el) mind fizikai megjelenését, mind személyiségét tekintve olyan akkurátusan kidolgozott karakter, mellyel ritkán találkozunk manapság. Egy beesett arcú, szikár, görnyedt hátú éjszakai ragadozó, aki ég a bizonyítási vágytól, szomjúhozza a sikert, és mivel érzelmei egyáltalán nincsenek, kitűnően boldogul egy olyan szórakoztatóipari szegmens szolgálatában, mint a bűnügyi híradó, ahol csak a meghökkentés és a kedélyborzolás mértéke számít. Lou pedig tökéletesen érzéketlen „vámpír”; éjszakai féregként lopózik különböző szerencsétlenségek színhelyére, hogy kamerája csókolózhasson a borzadállyal, hogy kiszívhassa áldozatai utolsó csepp vérét is. Különösen veszélyes, modern „intellektuális bűnöző”, aki fizikailag ugyan gyenge, ám retorikája és meggyőző ereje félelmetes.
Sokan hasonlítják Bloom karakterét a Taxisofőr főhőséhez, ám szembetűnő különbség, hogy Scorsese filmje elsősorban átfogó korrajzot is magába foglaló elidegenedéstörténet volt, míg Gilroy munkája sokkal inkább arról szól, hogy miként képes egy autodidakta, önismereti tréningek konyhabölcsességein felnevelkedett nagyvárosi pszichopata magához vonzani a sikert és a hírnevet azáltal, hogy olyan foglalkozást választ, melynek szolgálatában alkalma nyílik kiélni perverzióit és profitálni abból, hogy nincs lelke. Az Éjjeli féreg tehát a mostanság divatos „negatív karriertörténetek” közé tartozik, azaz a zárlatban nem átallja révbe juttatni antihősét. Mindez egyfelől az „amerikai álom” fullánkos kritikája, ugyanakkor filmünk a modern, huszonegyedik századi híradózás bulvár felé hajló, szenzációhajhász formáját is éles – bár szatirikus felhangokkal is megtűzdelt - bírálattal illeti.
A néző néha nem tudja, megrökönyödjön-e vagy nevessen: az a rajongás és áhítat ugyanis, amivel Bloom és a híradószerkesztők az explicit brutalitáshoz és az emberi kiszolgáltatottsághoz viszonyulnak, néhol már-már mosolyra ingerlő. (E tekintetben Rene Russo minden egyes vérbő felvételtől eksztázisba eső szerkesztője ragyogó karikatúra-portré.) Az Éjjeli féreg persze nem mond semmi újat mediatizált világunkról, ám vitathatatlan erénye, hogy hitelesen képes egyszerre borzongatónak és nevetségesnek láttatni Bloom hivatását. E komplex látásmódja okán pedig olyan, szintén a média erkölcstelen oldalát, elaljasító hatását górcső alá vevő klasszikusokkal is párhuzamba állítható, mint A nagy karnevál, A siker édes illata, a Hálózat, A komédia királya, vagy akár a nemrégiben a filmszínházak műsorára került Holtodiglan.
Gilroy mindemellett ügyesen fokozza a feszültséget, a tempó kellemesen lassú, mégsem akadozó, nem tarkítják ritmusbeli egyenetlenségek, és az utolsó szekvenciákat leszámítva még az akcióorientált beszédmód sem jellemző a filmre.Az éjszakai képek hangulatosak, néhány ötletes kompozícióval is találkozhatunk, a különböző balesetek szcenírozása pedig kellően tapintatos. Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlítenünk a címszereplő Jake Gyllenhaal kitűnő alakítását is. A színész az elmúlt néhány évben csalhatatlan érzékkel választja ki magának a legkecsegtetőbb bűnügyi filmes főszerepeket: Az utolsó műszak és a Fogságban után ezúttal is hihetetlen otthonossággal mozog a nyomasztó, vigasztalan thrillerszerű miliőben. Örvendetes volna, ha sikerszériája nem akadna meg - az elsőfilmes Gilroyé pedig végre megindulna.