Nemrég mutatták be a filmszínházak Stephen King Az című kultregényének első moziadaptációját, ennek kapcsán pedig újra a figyelem középpontjába került a bohócmaskarát öltő földönkívüli monstrum története, aki a csatornából felemelkedve élvezettel fogyasztja a gyermekhúst. Az általam túlságosan sosem kedvelt King legjobb és talán legszövevényesebb lektűrjéről van szó, egy vaskos, több mint ezer oldalt számláló, vad hömpölygésű, zilált, szövevényes szerkezetű magnum opusról, melynek filmre konvertálása kockázatos vállalkozás. A regény fanatikus rajongói részéről nem egy támadás érte mind az eredeti 1990-es, mind pedig a modernizált, közelmúltban bemutatott, nagyobb tőkéből forgatott, színes-szélesvásznú feldolgozást. E kényeskedés azonban valóságtól elrugaszkodott és megalapozatlan, hiszen egy ilyen monumentális, gazdag rétegzettségű históriát eleve képtelenség száz százalékig tárgyhű módon kivitelezni a filmnyelv eszközeivel.

Mindkét feldolgozás alkotói saját, különutas stratégiát követtek tehát és igyekeztek a maguk szájíze, gondolkodásmódja felé hajlítani az alapanyagot. Az első, a nyolcvanas évek alkonyán készült televíziós átirat non plus ultráját - a formátum esztétikai korlátaiból adódóan - nem az éjsötét, kőkemény, bőr alá kúszó horror jelentette. Tommy Lee Wallace rendező inkább csak sejtetni engedte a rettenetet, és az igazán kényes momentumokról elfordította kameráját, óvatosan, korhatármentesen szcenírozva a démoni Pennywise kegyetlenkedéseit. Épp ez a mértékletesség emelte nemesen konzervatív, visszafogott kulthorrorrá az Az első feldolgozását, na meg persze Tim Curry kolosszális játéka, melyről mindenki - beleértve a film megrögzött ellendrukkereit is - szuperlatívuszokban beszél. A film decens horrorként és klasszikus drámaként egyaránt olajozottan működött, és még ha a produkció néha Hallmarkot megszégyenítő mélységekbe is zuhant - ami főként a kisképernyő szűkös lehetőségeiből fakad, részben a kissé harmatosan játszó színészek sara -, a direktor mindig kinavigálta a kátyúból.

Andrés Muschietti friss verziója sokkal komorabb, sötétebb színekbe öltözteti a jól ismert történetet. A kor követelményeivel összhangban az erőszakábrázolás explicitebb - ez már rögtön a nyitányon tetten érhető -, a nyelvezet vulgárisabb, a gyermekek kálváriája pedig sokkal inkább húsbavágó. Muschietti éjfekete víziójához képest Lee Wallace negyedszázaddal korábbi dolgozata vidámparki dévajkodásnak tetszhet, ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az új adaptáció minden téren képes volna elődje fölé magasodni.
A két adaptáció más és más szálakkal kötődik az eredeti regényhez. A '90-es verzió például lojális marad a king-i szerkezethez: szintén időfelbontásban regéli el az eseményeket. A két fő idősík (1957-58, illetve 1985) keresztbe-kasul szövik egymást az eredeti alkotásban, és Lee Wallace művében is. A film a jelenben indul, Pennywise visszatértével - a bestia egy bicikliző kislánnyal végez a nyitányban -, majd flashback-ek révén tárul fel a Vesztesek Klubjának, a hét egykori gyermeknek keserű múltja. A regényben nem visszaemlékezések tudósítanak az ötvenes évekbeli történésekről, hanem egyszerűen egymás mellett fut a két történetszál, de a '90-es film időkezelése még mindig sokkal inkább nevezhető eredethűnek (még úgy is, hogy a tévéfilm második része már szinte teljes egészében a jelenkorban játszódik, míg a regényben King sokkal inkább széttöredezi az idősíkokat, jelent és múltat szinte végig egymás mellett görgeti az elbeszélés), mint az új verzióé, melyben Muschietti kiegyenesíti az eredetileg egymásba kuszálódó idővonalakat. A most mozikba került első felvonás teljes egészében a gyermekkorra fókuszál, a későbbiekre csak a klub lánytagjának, Beverly-nek egy sejtelmes dialógja utal.

Muschietti filmjének választása indokolt abból a szempontból, hogy - a tévéfilmmel ellentétben, melynek két része közel azonos időpontban került képernyőre - a második fejezetre valószínűleg éveket kell várnia a közönségnek, az állandóan egymásba játszatott idősíkokra épülő elbeszélésmód pedig megköveteli a folytonosságot. Ugyanakkor így a 2017-es műben az sikkad el, ami a regénynek és az első filmnek is erőssége: a felnőtt hősök életére örökösen árnyékot vetett a szörnyű múlt, mely a számos visszaemlékezés, illetve az idősíkok szimultaneitása miatt végig rendkívül elevennek tetszett.
Az Az kortárs adaptációjának ütőkártyája viszont, hogy visszaköszön benne King eredeti regényének nyomasztó, sárfekete világképe. Amit az eredeti feldolgozás (a szűkösebb költségvetésből, a korszellemből, a televíziós preferenciákból adódóan) elmismásolt, azt a friss átirat megvalósítja. Gondolok itt olyan momentumokra, mint Georgie halála (mely jelenet az eredetiben is remek, az új verzióban viszont még iszonyúan sokkoló is, hiszen frontálisan látjuk a megrázó gyilkosságot), a gyerekeket érő sérelmek "korhatáros" szcenírozása (a legjobb példa: a jelenetben, amikor Bent elkapja Bowers és bandája, az első feldolgozásban csak megpróbálják megkéselni, az új filmben viszont, a regényhez hűen, Bowers metszést ejt a hasán), a Neibolt utcai kísértetházban zajló összecsapás (amely teljesen ki is maradt az eredeti filmből), az apa-gyermek viszony felnőtt közönségre szabott ábrázolása (Bev és apja incesztust sejtető kapcsolata vagy Bowers apagyilkossága), és akkor még nem is szóltunk a nyelvezetről, mely a '90-es tévéváltozatban gyermekbarát módon szalonképes, az új verzióban viszont majdnem annyira obszcén, mint King regényében.

Ez az eredethűség az új Az előnyére válik, azonban - a látszat ellenére - egyáltalán nem állja meg a helyét, hogy Muschietti filmje lojálisabb lenne az alapanyaghoz, mint Tommy Lee Wallace hajdani munkája. Igaz ugyan, hogy az új mozi bizonyos motívumokat, melyek a regényben is szerepeltek, látványosan kidomborít; például a "bullyzást" vagy egy-egy karakter hátterét (gondolok itt Stan Bar-micvójára vagy Ben könyvszeretetére), de néhol újra is színezi a king-i árnyalatokat. Mike előtörténete például teljesen más az új filmben, mint a regényben (eredetileg ugyanis nem végzett tűzvész a szüleivel, és a bohóc egy hatalmas madár alakjában jelenik meg neki), és az is különbség, hogy ezúttal Ben, és nem Mike az, aki afféle botcsinálta detektívként nyomozni kezd Pennywise múltja után. Ugyanakkor Muschietti verziója kihúz néhány szenzációs jelenetet, melyet Tommy Lee Wallace átemelt a regényből. Gondolok itt arra az emlékezetes mozzanatra, amikor a gyerekek egy helytörténeti könyvet lapozgatnak, és az egyik fotó "megelevenedik", s Pennywise kiszól hozzájuk belőle. (Ez talán a '90-es verzió leghátborzongatóbb jelenete.) Továbbá a bohóccal való leszámolás is teljesen más az új adaptációban. A korábbi tévéfilm e tekintetben hűségesebb a könyvhöz, mivel az ifjú hősök Stan anyjának ezüst fülbevalóit használják az ördögi teremtmény likvidálásához - hasonlatosan a regényhez, ahol is ezüst parittyákat vetnek be. E folklorisztikus motívum jól illet mind a regényhez, mind a filmhez. A kortárs változatban ehhez képest kissé harmatosabb a végjáték: a gyerekek együttes erővel, különféle ütőszerszámokkal felvértezve verik szét a szörnyet, aki végül elmenekül.
Számos érvet lehetne felsorakoztatni pro és kontra azzal kapcsolatban, hogy jó-e, hogy egyik adaptáció sem követi száz százalékos hűséggel a regény cselekményét. Mindenképpen imponáló, hogy sem az 1990-es, sem pedig a 2017-es változat nem fordít nagy gondot Pennywise - pontosabban Az - eredetmítoszának felvázolására. Mégpedig azért, mert King eredetijének is talán ez a leggyengébb láncszeme. Az eredeti sztori szerint Az az univerzum egy távoli szegletéből származik, melyet King csak Markoverzum néven emleget, s melyet egy Teknősbékaként megnevezett (!) entitás okádott ki (!) magából évmilliókkal ezelőtt. Az innen került - egy meteorbecsapódás következtében - a Földre még az emberi élet kialakulása előtt. Ezután, előre megérezve, hogy később majd megjelenik az ember a világban, hibernálta magát, és néhány száz évvel ezelőtt ébredt fel először. Ezután kezdte el parazita életmódját: nagyjából egy emberöltőnyi téli álom után felébred, és megkezdi körülbelül egyéves "táplálkozási időszakát" (zsákmányait főleg védtelen gyermekek jelentik). Talán ebből a rövid leírásból is kitűnik, hogy King valószínűleg tekintélyes adag kokaint fogyaszthatott, amikor kipattant a fejéből Az eredetének históriája. Ráadásul a regényben a gyerekek egy ősi indián rituálé örvén jönnek rá minderre, ami szintén eléggé elvetemült megoldás.

Szerencsére a filmekben csupán annyi derül ki a gonosz múltjáról, hogy régóta tizedeli a poros kisváros, Derry lakosságát, és hogy néhány évtizedenként újra és újra felbukkan. A regényben ráadásul kiderül, hogy Az nőnemű (!). A filmek ezt a badarságot is elhagyják. (Az valódi alakját egyébként sem a könyvben, sem a filmekben nem mutatják meg. A regény szerint a szörnyeteg igazi külsejének látványa felfoghatatlan az emberi szemnek. A könyvben és a '90-es filmben a végjáték alkalmával hatalmas pókként jelenik meg, de ez sem az igazi külseje, csak - állítólag-  közel áll ahhoz.) A regényben King nem távoli, titokzatos monstrumként ábrázolja Pennywise-t, hanem nem átall behatolni a sátán pszichéjébe. Pennywise belső monológjaiból pedig kiviláglik, hogy az első, 1958-as kudarca után, mikor is életében először legyőzték, ő maga is fél a Vesztesek Klubjától. King ezáltal kissé demitizálja a karaktert, aki, tudván, hogy képes félelmet és haragot is érezni más élőlények iránt, már nem is annyira ijesztő és nem is annyira mindenek felett álló, istenszerű entitás. Bár mindkét filmben elhangzik utalás arra, hogy maga a bohóc is tart a gyerekektől, de nagy különbség, hogy mindezt csak a Vesztesek Klubja tagjai állítják, és valójában semmi sem indokolja ennek a feltevésnek a létjogosultságát.
És ha már Pennywise-nál tartunk, elkerülhetetlen, hogy össze ne hasonlítsuk Curry és Bill Skarsgård emberevő bohócát. Számomra az előbbi az "igazi" mozgóképes Pennywise: egy cinikus mosolyú, kissé "bácsis", viaszfehérre meszelt arcú mókamester, aki csak ritkán villantja meg hegyes fogait, akkor viszont megfagy körülötte a levegő. Tim Curry alakítása parádés. Egyszerre vicces, hátborzongató és talányos - és még borzalmas rémtettei ellenére is érzünk iránta némi szimpátiát. A 2017-es Pennywise "pszichopatás" dizájnolása már eleve kizárja, hogy rendelkezzen azzal a kettősséggel (látszólagos jovialitás és mögötte rejlő bestiális sötétség), mellyel Curry antagonistája. Skarsgård fenevadja meg sem kísérli eljátszani a bizalomgerjesztő és vidám bohócot a gyerekeknek, ő már a nyitányban - Georgie meggyilkolásának jelenetében - kivillantja foga fehérjét (szó szerint). "Cserébe" viszont néhány szcénában - kiváltképp a kísértetházban játszódó összecsapás alkalmával - sokkal hátborzongatóbb, zsigeribb borzongásélményt kínáló figura, mint elődje. Mégis, ha mérlegre kellene helyeznem a két karakterváltozatot, klasszikus megjelenése és jótékony sejtelmessége okán Tim Curry Pennywise-portréját hoznám ki győztesnek, persze nem utolsósorban a színész fantasztikus játéka miatt.

Sok mindenről lehetne még beszélni. Például arról, hogy milyen kár, hogy mindkét adaptáció kihagyta a könyv legsikamlósabb és leginkább tabutörő jelenetét, melyben Beverly - hogy megacélozza a lanyhuló csapatszellemet - szexuális kapcsolatot létesít az összes fiúval; na persze sosem fog olyan hollywoodi stúdiógurut vagy producert hátán hordani a Föld, aki megreszkírozna egy ilyen dobást (mindig is imádtam az amerikai filmek prüdériáját: belezést, csonkolást, mészárlást nem átallanak expliciten láttatni, de a szexualitás ábrázolása tekintetében középkori inkvizítorokat megszégyenítően kőkorszaki a gondolkodásuk). Vagy arról, hasznára válik-e az új változatnak, hogy a gyermekkori sztorit az ötvenes évek alkonyáról a nyolcvanas évekbe helyezte. Szerintem nem, mivel nincs igazi funkciója e görcsös aktualizálásnak, bár kétségtelen, hogy az alkotók ügyes érzékkel szörföznek a nyolcvanas évek iránti egyre duzzadó nosztalgia (ld. még Stranger Things) hullámain, de nekem mint az ötvenes évek szerelmesének ez sovány vigasz. (A tévéfilm épp a jellegzetes ötvenes évekbeli kormiliőt festette fel pazarul.) Ugyanakkor az új verzió felnövéstörténete kidolgozottabb és átélhetőbb. Ráadásul Muschietti nagyszerűen állítja párhuzamba Az terrorját a fiatalok kamaszkori kálváriájával, így a friss opus remekül visszatükrözi azt a vulgárpszichologizáló olvasatot is, mely szerint a csatorna mélyéből felemelkedő rém voltaképpen a gyermekkori vágyak, félelmek és bizonytalanságok egyfajta tudatalatti manifesztációja. Akárhogy is, a maga módján mindkét adaptáció élvezetes, szórakoztató és tökéletesen alkalmasak a regényfanok igényeinek kielégítésére is. Nekem mindkettő a szívemhez nőtt, sőt ezúttal kivételt tettem és King eredeti lektűrjét is megvásároltam, hogy végre elejétől a végéig kiolvashassam. Persze nem együltő helyemben.