Volt már egy írás az HBO Westworld című sorozatáról itt a blogon, a pilot epizód után, óvatosan bizakodó hangon. Ez a mostani, visszatekintő poszt inkább a negatív tapasztalatokról fog szólni, annak ellenére is, hogy nem szeretném mindenestül letagadni a sorozat bizonyos érdemeit. Kezdjük tehát a dicsérettel: az atmoszférateremtésért ötös jár, a zene, már csak a felidézett klasszikusok miatt is, fülbemászó. A látvány bizony lenyűgöző és a kommentelők körében burjánzó elméletek alapján okkal gondolhatjuk, hogy a készítőknek sikerült megragadniuk a nézők képzeletét.
Mi több, önmagában az a tény, hogy egy sorozat, amely bonyolult időstruktúrákkal dolgozik, ahol újra és újra hosszú perceket szánnak sokszor meglehetősen absztrakt problémákat boncolgató dialógusokra, ekkora népszerűségre tudott szert tenni, azt mutatja, hogy nem lehetetlen vállalkozás intellektuális igényességre építeni egy populáris kulturális terméket. Mindezt készséggel elismerem és becsülendőnek is tartom. Innentől viszont kénytelen leszek áttérni a kritikai részre és előre szólok, hogy ne olvasson tovább senki, aki nem akar spoilerbe botlani.
Mi is a baj a Westworld első évadával?
1. Ez a sorozat is sok tekintetben a Lost közeli rokona: teremt egy mikrovilágot, saját játékszabályokkal, ahol a történetnek többé-kevésbé semmilyen kapcsolódása sincs ahhoz, amit mi valóságnak tekintünk, s így nincs semmilyen korlátja annak, mit kell nézőként lehetségesnek, hihetőnek, értelmesnek, elfogadhatónak tartanunk. Nincs az a blőd baromság, ami ne férne bele, ha megfelelően van előadva. A hangsúly így egészen áttolódik a feszültségkeltés legprimérebb eszközeire: folyamatos titokfejtés folyik, folyton félrevezető információkat adagolnak nekünk, nagy leleplezések vannak, a látványos képek és a hatásvadászan összeválogatott zene, a nagy egymásra nézések, a meztelenség, a szexualitás, a brutalitás átesztétizált ábrázolása, a sokatmondó, elvont beszélgetések stb. mind-mind így működnek. Mondhatni, az agyunk limbikus rendszerét veszik célba, nem a prefrontális kérget. Így aztán az efféle sorozat, mivel ennyire magára zárt, ezért nagyjából az iskolás kirándulások éjszakai ijesztgetéseivel állítható párhuzamba. Nincs mögöttük tartalom, van viszont hatás. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha közben nem egy borzasztóan mélyértelmű sorozatnak adná el magát a Westworld, ahol egyrészt a múltban történtek felfejtése, másrészt az intelligens élet kritériumainak filozófiai problémáin való gondolkodás állnak a középpontban. Nem várnám el persze, hogy a Westworld filozófiai mű legyen. Miért is tenném? De mivel a történet úgy tesz, mintha elgondolkodtatna, nem érzem méltánytalan elvárásnak, hogy egy kicsivel több munkát tegyenek bele a készítők és legyen legalább valami veleje a sorozatnak. Gondolkodtatás és szórakoztatás valójában nem állnak kizáró ellentétben egymással. De, sajnos, ez a sorozat, akárcsak a Lost, az olcsóbbik utat választja. Csak úgy tesz, mintha akarna valamit mondani, de aztán mégse...
2. Ami a mondanivalót jelenti, a Westworld bizonyos értelemben Jonathan Nolan előző sorozata, a Person of Interest folytatása. Az izgalmas krimi és akciójelenetek közé ágyazva ott is súlyos etikai kérdésekről folytak sokatmondó beszélgetések, amelyek ott is főként akörül forogtak, hogy szükség van-e a mesterséges intelligencia fölötti kontrollra, a haladásnak lehet-e korlátokat szabni, s hol húzódik a határ a mesterséges és az élő értelem között. Abban az értelemben is folytatásnak tekinthető a Westworld, hogy míg a Person of Interest fokozatosan eltolódott az egész világot felforgató, emberfeletti lények (két, az egészet világot behálózó AI) mitikus küzdelmei felé, s közben fokozatosan vesztette el története kapcsolódását a mi világunkhoz, s lett egyre bombasztikusabb és hiteltelenebb, addig a Westworld már eleve a mi világunkon kívül, egy elzárt térben, egy mikrokozmoszban játszódik, ahol többé-kevésbé lecsupaszítva küzdenek egymással és absztrakt fogalmi konstrukciókkal emberi ésszel nehezen belátható motivációjú és gigászi erejű szereplők. Mert tegyük a szívünkre a kezünket: ki érzi rendben lévőnek, ha csak a saját hétköznapi világunkra gondolnánk, hogy a Westworldöt alapító két figura, Arnold és Ford is ugyanolyan színpadias gesztussal, egy-egy tömeggyilkosság keretében, saját teremtényeikkel öletik meg magukat? Germán vagy görög mitológiát olvasva szemünk se rebbenne persze, ha egy ilyen történettel találkoznánk. Vagy ott van a fekete ruhás férfi, akit Ed Harris is alakít és aki egy életet szentel annak, hogy Westworldben kalandozzon és megtalálja azt a pillanatot, amikor mindez már nem lesz többé illúzió, hanem életre-halálra menő játék. És aki az erre való várakozással töltött évtizedeket arra fecsérli, hogy az egyébként érző lény mesterséges embereket válogatott kegyetlenséggel kínozza halálra, férfiakat, nőket, gyerekeket, s azt a mesterséges lényt, akibe először beleszeretett, évtizedekig rendszeresen megerőszakolja. Az ő hiperbolikusságában is egyszerre visszataszító és nevetséges története persze egy mitologikus világban elmegy, elvégre Prométheusznak meg harminc éven át (az eredeti terv ugye harmincezer év volt) folyton újranőtt a mája, hogy egy sas mindig újra kiehesse belőle, miközben ő a Kaukázus szikláihoz volt láncolva. Lehet persze modern mítoszteremtőként felfogni a Westworldöt, csak sajnos nem biztos, hogy az idő a készítők ambícióit fogja igazolni. Nekünk, nézőknek, okkal lehetnek kételyeink.
3. A mondanivaló súlyosságából szerintem sokat levon, hogy az öntudatra ébredés szimbólumául választott útvesztő, amelyen keresztül az ember önmagához juthat el, egy elég szerencsétlen elképzelés arról, kik is vagyunk valójában. A gondolat, hogy elsősorban önmagunkra kell rátalálnunk odabent magunkban, arra az illúzióra épül, amit filozófusok kartéziánus színháznak neveznek és amelyik szerint létezik egy központi magja a tudatosságunknak, ahol minden, a világról szóló információ összefut és ahol minden döntésünk megszületik. (A név onnan jön, hogy mintegy színházi nézőként képzeli el öntudatunkat, aki életünket, a körülöttünk lévő világot figyeli és értékeli.) A sorozat alapötlete tehát egy teljes tévedés: sem az nem magától értetődő, hogy ha valaki szabadon dönteni tudó lény, az kartéziánus színházként tekintsen saját tudatosságára, sem az, hogy aki így tekint magára, az ilyen lény lesz rögtön. Lehet persze azt mondani, hogy a Westworldnek egyáltalán nem kötelező eredeti filozófiai gondolatokkal előállnia, s ezzel nincs is vitám, de azért az talán elvárható lenne, hogy vagy kicsit kisebb legyen az arca a készítőinek vagy egy kicsit szofisztikáltabb történettel álljanak elő. (Az Inside out című 2015-ös animáció például sokkal realisztikusabb emberképpel dolgozva tudott bájosan szórakoztató és teljesen elborult történetet elmesélni. 
4. A legsúlyosabb hibája a sorozatnak különben a gyermeteg dramaturgia. 9 részen keresztül főként nehezen kibogozható, zavaros utalásokat kapunk. Az ellentmondások, apró utalások azt sejtetik, hogy itt egy több idősíkon futó történet van, de közben rettentően vontatottan halad előre a cselekmény, nehezen megkedvelhető, kifejezetten eltávolítva ábrázolt hősök vannak van egy elképesztő részletgazdagsággal bemutatott világba helyezve, rengeteg szerteszét futó történetszállal, mellékfigurával. Folyton mondogatják, hogy ennek az egésznek valami köze van valami útvesztőhöz, de ahogy más helyütt is olvastam, ez a nézők nagyon nagy részét nem igazán nyűgözte le, inkább bosszantó mellékszálnak érezték és nem tudom őket ezért elítélni. Ezek után pedig következik egy dupla hosszúságú, kínosan magyarázkodós záróepizód, ahol pár szálat elvarrnak és mindannyiunk kellemetlen meglepetésére kiderül, hogy a történetben az útvesztőnek központi szerepe akart lenni. Nyilván a készítők nagyon meg voltak elégedve magukkal, hogy teremtettek egy sorozatot, amelynek nem csak a színtere, de a cselekménye is útvesztőszerűen volt felépítve, de azt kell mondanom, hogy a jelek szerint vannak szellemes ötletek, amelyekért igazán kár, ha megvalósítják őket. Mostanra ugyanis egyértelmű, hogy az első 9 részben bemutatott legtöbb dolog igazából csak az útvesztő részeként érdekes, nem önmagában, ugyanez igaz a mellékszereplőkre. Ha egy kicsit kevésbé szerelmesek ebbe az ötletükbe a készítők, sokkal olcsóbb és sokkal kevésbé unalmas epizódokat is csinálhattak volna. Vagy fordítva: ha már ennyi időt és energiát rászántak a részletekre, igazán lehetett volna azoknak valami funkciója is. Még kellemetlenebb hatása ennek a felépítésnek, hogy a gonosz fekete ruhás ember és a naiv, rokonszenves William története úgy ér össze, hogy William átváltozását és a fekete ruhás gonoszságát igazából nem mutatják be rendesen, hanem ehelyett hosszú percekig magyarázzák nekünk. A döntés persze érthető: kevésbé lett volna bombasztikus a fokozatos jellemfejlődés, így viszont a sztori sokat veszít a plasztikusságából és drámaiságából. A drámát feláldozták egy bűvésztrükkért. Őszintén mondom, hogy szerintem nem érte meg.
Mindezen dolgok miatt én összességében azt gondolom, hogy a Westworld - ha jóindulatú akarok lenni - egy kissé túlvállalta magát, illetve, hogy olcsón akarta megúszni az általa vállalt túlságosan nagyszabású melót - ha kissé cinikusabban közelítem meg a dolgot. Kár. Igazán kár.
