Végre egy élvezhető amerikai horror, gondolták sokan, amikor szédelegve kijöttek a moziból. Se szeri, se száma a hol hízelkedőbb, hol óvatosabb, de mindenképpen pozitív kritikáknak, melyek egekbe emelték Fede Alvarez (bizony, neki "köszönhetjük" a Gonosz halott remake-jét is) Vaksötétjét. Kétségtelen, hogy a film, melynek eredeti címe (Don't Breathe) egyébként sokkal talányosabb és épp ezért hatásosabb, megérdemli az elismerő jelzőket: nemcsak sallangmentes, letisztult és meglepően (jólesően) érzelemmentes, hanem hatástechnikai szempontból is lehengerlően profi - voltaképpen úgy szánkázik a néző idegein, akár az ördög a templomi orgonán. Csak egy "baj" van vele: az égvilágon semmit sem reformál meg a kortárs horror szcénán. Hogy miért? Mert nem horror, hanem thriller.

Pedig tényleg nagyon kellene az egyre szűkülő műfajspektrumú amerikai filmgyártásnak egy csúcshorror. Egy csúcshorror, amire büszkén, jóllakott vigyorral lehetne mutogatni, mint amolyan tankönyvi példára, mondván: "Na látjátok, mi még mindig tudunk ilyet!" Mert hát valljuk be, amíg eminens műfajpéldányként olyan képzeletszegény fércművekre szokás hivatkozni, mint a Ház az erdő mélyén vagy a Valami követ, addig tényleg elég nagy a baj. Persze bizonyos szempontból megértem a szakmát és az ítészeket. Könnyű átcímkézni egy éjsötét, borús hangulatú thrillert horrorrá, csak hát ettől az almából még nem lesz körte. Mindazonáltal az eset nagyszerűen kidomborítja a kortárs amerikai horror fő rákfenéjét: jelesül azt, hogy nem igazán van kortárs amerikai horror. Van helyette azonban egy ütős és csiszolatlanságában is rendkívül szórakoztató domestic thriller. Na, ez a Vaksötét. (Spoilerveszély!)

Három kallódó fiatal - két srác és egy lány - úgy próbál meg kitörni a félig-meddig szellemtanyává amortizálódott Detroitból, hogy tehetős emberek lakásait fosztják ki, és a meglovasított értékeket átpasszolják egy orgazdának. Egyikőjük hirtelen rábukkan egy igazán nagy zsákmány lehetőségére, mely után mindannyian új életet kezdhetnének: egy Irakot megjárt, vak veterán (Stephen Lang), aki lánya halála óta remeteéletet él, milliókat őrizget a széfjében. A triumvirátus merészen megrohamozza a házat, abban a hiszemben, hogy a tulajdonos úgysem zavar sok vizet. A világtalan katonatiszt reflexei azonban tökéletesen működnek, és nem zavartatja magát: rögtön hidegre teszi a csapat legóvatlanabb tagját, a másik kettőnek pedig menekülnie kell az életéért. Persze csapdába esnek a félhomályos külvárosi házban, kiszolgáltatva nemcsak a házigazda, de a tulajdonában lévő véreb haragjának is.

Kifejezetten jó nézni ezt a filmet annak ellenére, hogy nem pumpál friss vért sem a domestic thriller műfajába, de még a szkriptje sem lehetne forgatókönyvírás-kurzusok tananyaga. Azonban - és ez a lényeg - a legfőbb vonatkozásokban a Vaksötét kíméletlenül profi. Az írók, Alvarez és Rodo Sayagues nem bíbelődnek hosszadalmas felvezetéssel; rögtön a mélyvízbe dobják nemcsak a nézőt, de főhőseiket is, s szinte feleszmélni sincs időnk, máris ketyeg az inváziós thriller időzített bombája. Eleinte talán sutaságnak tűnik, ám a megtekintés folyamán erénnyé kovácsolódik, hogy egyetlen karakter sem érdemli ki a nézői azonosulás kegyét. (Végül is, ha belegondolunk, az életben sem csak széplelkekkel és vérben úszó szemű pszichopatákkal találkozhatunk.) Sőt, a főhősnő Rocky-n (Jane Levy) kívül nincsenek is mívesen kidolgozva a hősök, de ez egyáltalán nem is baj. Inkább örvendetes, hogy a hasonszőrű filmek obligát szerelmi szála elmarad, és émelyítően aranyoskodó vagy épp giccsbe forduló jelenetekkel sem fárasztják a nézőt. És ha már a hősöknél tartunk, külön piros pont jár azért, hogy az írók végül az életben maradt páros galamblelkű férfitagját veszejtik el, a pénzéhes kislányt pedig van merszük életben hagyni. Apró megfontolásnak tűnik, de ez voltaképpen a viharvert klisék remek kijátszása.
Szintén az írópáros nagyszerű arányérzékét dicséri, hogy a szűk másfél órás játékidő minden egyes másodpercét kitöltik. Annyi feszültséggel, hajmeresztő fordulattal és stílusossággal szolgálnak, amennyit sokszor jóval hosszabb filmek sem tartalmaznak. Patikamérlegen adagolják a magas hatásfokú suspense-t, az izgalmak és megnyugvások amplitúdója remek, és az összképen csak egy-két bumfordi sokkeffektus ront. A Vaksötét legnagyobb és legélvezetesebb feszültséggóca kétségkívül az alagsori kergetőzés. Ekkor derül fény a vak katonatiszt nyomasztó titkára: hosszú ideje fogva tartja pincéjében azt a fiatal nőt, aki hajdanán halálra gázolta a lányát. Sőt, gyermeket is nemzett szerencsétlen rabjának.

A csavar persze roppant ütős, a felismerés úgy csattan a néző tarkóján, akár egy kalapács, ám - és ez remek példa a film szkriptjének kétarcúságára - pont ehhez kapcsolódik a Vaksötét talán legnagyobb "plothole"-ja: a hatóságoknak azonnal rá kellett volna jönniük, hogy az elrabolt (nem mellesleg dúsgazdag) túszt a bosszúszomjas, lánya haláláért elégtételt követelő apa tartja fogságban. Zavaró ügyetlenség továbbá, hogy a betörők a film elején több lövést is leadnak a lakásban, abban bízva, hogy a vak férfi úgysem hallja meg; az is bosszantó azonban, amikor Rocky és az életben maradt fiú valamiféle irracionális könyörületesség jegyében megbilincselve sorsára hagyja az antagonistát, aki könnyűszerrel kiszabadul és agyonlövi a Rocky-t védelmező srácot. De említhetnénk a végkifejletet is, mely egyébként az egyetlen, igazán horrorba hajló momentuma a filmnek, mivelhogy a műfajban kedvelt "cliffhanger-effektushoz" folyamodik azáltal, hogy a gonosz újjáéledését sugallja.
Azonban hibái ellenére is figyelemreméltó dolgozat a Vaksötét, bár stiláris tekintetben nem mutat semmi újat. Detroit szellemvárosa nagyszabású és borzadályos díszletévé emelkedhetett volna a filmnek, ha az alkotók kicsit jobban kihasználják az ebben rejlő potenciált. Tudjuk persze, egy domestic thriller esetében ez nem egyszerű, mégis, a sötét, de kissé sematikus éjszakai képek némi hiányérzetet szülnek. Jane Levy azonban szép és érzékeny, Stephen Lang pedig rendkívül nyugtalanító jelenség az antagonista szerepében; mondhatni az elmúlt esztendők egyik legemlékezetesebb gonosza, aki csak megfordult az amerikai gyöngyvásznon. Érdemes belepillantani rezzenéstelen tekintetébe. Na meg a filmbe is.