„Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek” – szól a szállóigévé vált híres mondat, melyet Neil Armstrongnak tulajdonítanak, akit hivatalosan az első, Holdra lépő emberként tart számon a történelem. Jóllehet, ezzel kapcsolatban számos összeesküvés-elmélet látott napvilágot, melyek nem puszta rosszindulat termékei, hanem az akkori, ötvenes-hatvanas évektől folyó hidegháborús űrverseny kapcsán támasztott jogos kételyek. Hiszen nem kisebb volt a tét, minthogy kié lesz a dicsőség, melyik nagyhatalom fogja elsőként meghódítani a világűrt, illetve ki fog rálépni egy idegen égitestre. Így nyilvánvalóan csábító volt, hogy a technológiai hátrányokat a szemben álló szuperhatalmak a tömegmédia eszközeivel kompenzálják.

„A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben.” – mondta egykoron az űrutazás egyik atyjának is tartott tudós, Konsztantyin Ciolkovszkij, aki ezzel megfogalmazta a hidegháború legfontosabb tétjét is. S a rettegett szovjet ellenfél bizonyos értelemben meg is nyerte az ötvenes évek hidegháborúját, melynek megkoronázása Jurij Gagarin 1961-es „űrkerülése” volt. Persze mi ez ahhoz képest, hogy egy ember – legalábbis fotók és videók alapján – a Holdon járt, ám a szovjetek áttörése talán még Armstrongénál is nagyobb jelentőségű, hiszen Gagarin nemcsak sikeresen kijutott az űrbe, de vissza is tudott térni onnan. Úgy, hogy előtte a tudósoknak, a hatalomnak és a reménybeli kozmonautáknak csak elméleti feltevéseik voltak arról a szélsőséges tesztek után, miként is fog viselkedni az emberi szervezet kis gravitációs környezetben, 8000 m/s közeli sebességen, több száz kilométer magasan. Ennek a küzdelemnek állít emléket Pavel Parkomenko nagyszabású orosz életrajzi filmje, a magyar mozikban október 20-tól látható Gagarin: első az űrben, mely sajnos a rendkívüli teljesítmény és a méltán híres címszereplő megörökítésén túl teljesen érdektelen melodrámai giccs.

Farkas Bertalan, magyar űrhajós

Nem arról van szó amúgy, hogy Jurij Gagarinnal kapcsolatban ne léteznének összeesküvés-elméletek, sőt. Egyfelől magát az 1961. április 12-ei történelmi pillanatot is sokan megrendezettnek vélik, vagy legalábbis úgy tartják, Gagarin valójából csak egy szerepet játszott, az igazi hős egy bizonyos Grigorij Gigojevics Nyeljubov volt, aki kevésbé felelt meg a szovjet emberideálnak, így a hatalom nem őt, hanem a tipikus orosz arcberendezésű Jurij Gagarint akarta mutogatni. Másfelől viszont – s a kozmonauta ezen életszakaszáról már hallgat a film – a tragikusan hirtelen elhunyt űrhajós halálával kapcsolatban találgatnak sokat, mely máig tisztázatlan körülmények között történt, elvileg egy repülőbalesetben. Ám sokan arra gondolnak, hogy Gagarint maga a szovjet vezetőség távolította el, mások szerint az őrnagy egy sikertelen Holdra szállási kísérletben már rég meghalt, a vadászrepülő balesetet csak megrendezte a hatalom. S léteznek találgatások arról is, hogy valamilyen rejtélyes betegség vitte el, melyet az űrutazás közben szerzett (például a kozmikus sugárzástól).

Természetesen konteókról van szó, és csupán azért említem ezeket, hogy az elméletek által is érzékelhetővé váljék, milyen fontos, nagy emberről van szó, akinek teljesítményét az amerikaiak felülkerekedése talán egy kicsit alul is értékelte. A hidegháborút 1989-ben az amerikaiak nyerték, ám eddigi ismereteink szerint Jurij Gagarin volt a legelső ember, aki épségben vissza is tért az űrből, illetve a Föld körüli pályáról a sikeres felszállást követően. Persze a Föld körüli pálya nem a Hold vagy a Mars, de előtte csak sikertelen kísérletek és a Lajkának nevezett kutya utazása léteztek. Gagarin pedig tényleg hatalmas teljesítményt vitt véghez, mivel a felkészülés során szélsőséges körülmények (a földitől eltérő nyomás, gravitáció, sebesség, hőmérséklet stb.) közt kellett helyt állnia, és egy hosszú rostálás során választották ki, természetesen politikai-ideológiai célokat is szem előtt tartva. S az, hogy túlélte, visszatért a Földre, szintén a csodával határos, minthogy még a mai technikai apparátussal a háttérben is állítólag 50-60% az esély a sikeres földet érésre, a kezdetekkor pedig el tudjuk képzelni, mennyi lehetett ennek valószínűsége. Azaz sok múlott a szerencsén is a fizikai kondíción és a technikai felkészültségen túl. Főleg, hogy politikai okokból természetesen siettették a dolgokat, ezért sok hiba esett a számításokban – a hidegháborús versengésnek e téren is voltak áldozatai.

Szóval erről a jelentős eseményről, illetve hősről készült 2013-ban egy orosz életrajzi dráma Gagarin: első az űrben címmel, mely a kortárs orosz megafilmek közé sorolható. Az oroszok ugyanis próbálkoznak, természetesen nem a kétezres évektől kezdve, hiszen a Moszfilm Stúdiót „szovjet Hollywood”-nak is nevezték, mely a Szovjetunió legtöbb jelentős produkciójának, többek között háborús filmjeinek adott otthont. A 2013-as Sztálingrád és a jövőre érkező Zasitnyiki (Őrzők) című, a Bosszúállókat vagy az X-Ment idéző szuperhősfilm folytatják az orosz hollywoodiánus szuperprodukciók trendjét. Ebbe a sorba helyezhető el a Gagarin is, melyet a Pannonia Entertainment hozott el idén az 1961-es űrutazás 55. évfordulója alkalmából a magyar nézőknek is. S ez amiatt mindenképp jó, hogy orosz filmeket viszonylag ritkán láthatunk moziban (az említett Sztálingrádot sem mutatták be még itthon, és az utóbbi évekből a Ködben vagy a Leviatán ugorhatnak még be, melyeket a magyar nagyérdemű is megtekinthetett). Ám Pavel Parkomenko (eredetileg díszlettervező volt például a remek Alekszej Balabanov néhány filmjében, s a Gagarin az első rendezése), illetve a forgatókönyvírók, Oleg Kapanecs és Andrej Dimitrjev sajnos nem voltak képesek ezt az izgalmas történelmi eseményt izgalmas történetté formálni.

Az elsődleges problémák a Gagarinnal, hogy az alkotók rossz döntéseket hoztak, és emiatt egy olyan sztori született, ami kísértetiesen emlékeztet a politikai hatalom által rendelt szocreál filmekre. Azaz a film készítői Jurij Gagarin életének első felét dolgozták fel, s párhuzamosan vágták össze ezeket a jeleneteket az űrutazással. Így a flashback-szerkezetre felépített életrajzi film tipikus szovjet hősköltemény benyomását kelti: a második világháború alatt a gonosz nácik által sanyargatott Jurka a nép gyermeke, vidéki munkás-paraszt családból származik (apja asztalos, édesanyja háztartásbeli és TSZ-alkalmazott). A mesés orosz tájból és faluból emelkedik ki a kiváló intelligenciával megáldott, sportos, erős, magabiztos Jurij, hogy valóra váltsa természetesen gyermekkora óta dédelgetett álmát, s meghódítsa az égboltot és a csillagokat.

Nagy kár, hogy a film – érthető okokból, hisz Gagarint mitikus hérosszá avatja – egy szót sem szól a szovjet hős utóéletéről: arról, hogy valószínűleg nem tudott mit kezdeni a sikerrel, hogy házassága tönkrement, hogy alkoholproblémákkal küzdött, s arról sem, hogy 1968-ban, mindössze 34 évesen egy vadászgép-balesetben elhunyt az ünnepelt kozmonauta. Pedig ez a sztori sokkal nagyobb drámai potenciállal bírt. Ha megnézzük Baltasar Kormákur pár évvel ezelőtt bemutatott Dermesztő mélység című filmjét, megértjük, miért lett volna szükség legalább a hazatérés utáni pár év bemutatására. Kormákur ugyanúgy egy valódi túlélő hős hihetetlen sztoriját meséli el, mint Pavel Parkomenko, azonban az izlandi rendezőnél nagyon fontos, hogy ez a történet mit vált ki a társadalomból, illetve az emberek reakciója hogyan formálja a hős életét. Avagy Kormákurnál nem a Gulli nevű termetes túlélő dicsérte a fontos, hanem valamilyen okból dolgozta fel Baltasar Kormákur ezt az igaz történetet.

A Gagarinban viszont semmi ilyesmi nincs. Az alkotók színtiszta szocreál és hollywoodi klisékkel dolgoznak, a hatásvadászat a mű fő célja. Így az igazi drámára semmi esély sincs, mivel nemcsak a valós eseményeket ismerjük, hanem a sematizmus miatt a történelem mögött rejlő potenciális drámát is. A Gagarinban csak és kizárólag melodráma van, mely kiszámítható, a sztori pedig a netről, dokumentumfilmekből kiválóan megismerhető.

De a rossz értelemben vett melodrámai giccsel aztán nem fukarkodnak a film készítői. Van itt minden: patetikus dialógusok, didaktikus monológok, rendkívül modoros és erőltetett viccelődés, suta szerelmi jelenetek stb. A legröhejesebbre talán a Jurij Gagarin családi életét bemutató epizódok sikerültek, akár a gyermekévekre, akár kozmonauta apaságára gondolunk. A kis Jurka édesanyját a csillagokról kérdezi, szülője pedig azt válaszolja, hogy azok a kisgyerekek világító lelkei. A szakiskolába készülő tinédzser Gagarin mikor apja elé áll, hogy a városba megy tanulni, az édesapa Oravecz Nórát megszégyenítő üres és giccses filozófiai fejtegetésbe kezd az életről és az ácsmesterségről gyártva hasonlatokat. S az édesapai szerepet ellátó Gagarin és gyermeke közt egyszerűen nem érezzük az apa-lánya kapcsolatot, pedig az alkotók a zenével, képekkel, modoros színészi játékkal mindent elkövetnek, hogy magas fordulatszámon pörögjön az (ál)dráma.

Mert Pavel Parkomenko művében csak áldráma, melodráma van, mint írtam. Ez pedig annak is köszönhető, hogy sem a rendező, sem a vágó nem ért a drámai szerkesztéshez, a feszültségteremtéshez. A Gagarinban a Vosztok felszállása, illetve a „nagy napra” készülés jelenetei viszonylag izgalmasak, de a Föld körül tett 108 perces „séta” (valójából 8000 m/s-os süvítés – mely egyébként frappáns módon a játékidő időtartamát is jelöli) vagy a visszatekintések formailag is elég sótlanra, átlagosra sikeredtek.

A drámaiatlanság pedig a kiszámíthatóság, a suta szerkesztésmód és az unalmas tényismertetés mellett pedig abból is következik, hogy a film szocreál hősként mutatja be Jurij Gagarint. Clint Eastwood két, közelmúltbeli művének összehasonlításából láthatóvá válik, mit kellett volna követnie a Gagarin alkotóinak is karakterábrázolást tekintve. Eastwood 2015-ös Amerikai mesterlövészében a háborús hős Chris Kyle-t dicsőíti az idős rendező, habár ügyetlenül megpróbálja kicsit árnyalni a figurát, de érezhetően nem meri túlságosan összetett jellemnek ábrázolni, így kvázi feddhetetlen héroszt formál a kétes ügyleteiről híres afganisztáni / iraki veteránból. Ezzel szemben a nemrég bemutatott Sully-val Clint Eastwood betalált, mivel a pilótahős egy kritikus életszakaszát vitte vászonra, mikor kérdésessé vált, hogy a címszereplő helyesen cselekedett vagy sem a 2009-es repülőbalesetben. Chris Kyle unalmas, egydimenziós, szinte hibátlan hős volt, aki maximum a Pentagon elé való szobornak, de nem filmes, drámai karakternek. Sully viszont bárki lehetne, aki addig profi módon teljesítette munkája nagy részét, ám egyszer került krízishelyzetbe életében, és akkor tönkre akarták tenni, megkérdőjeleztették önmagával is saját identitását.

Nos, Jurij Gagarin a Chris Klye-féle csapatba tartozik a Gagarinban. Pavel Parkomenko és csapata feddhetetlen, vicces, céltudatos legendának ábrázolták a szovjet űrhajóst – annak, akivé az újságok, a szovjet propaganda és nem utolsó sorban a népnyelv és a történelmi emlékezet is tette. Ám mindannyian ismerjük ezt a sztorit, sokkal inkább érdekelt volna minket az, hogy ez a legenda, ez a reprezentáció milyen embert rejtett maga mögött.

Pavel Parkomenko műve egy Gagarin-szobor tehát, amilyet például Moszkvában is láthatunk. Ez a szobor azonban mindennek tetejébe nemcsak unalmasan tökéletes, hanem küllemében sem valami megnyerő, sőt. Utalok itt a CGI-ra, mellyel kénytelen élni a film, hiszen azt a ziccert azért már nem akarták kihagyni az alkotók, hogy megmutassák a látványos felszállást és a 108 perces (a tényleges játékidőből amúgy kb. 5-10 percet lefedő) Földkerülést. Persze az amerikai blockbusterek legtöbb darabjában sem tökéletesek a számítógépes effektusok, de a Gagarinban kifejezetten nevetséges például a rakéta műanyaghatású modellje, textúrája. Ám a legfájóbb, hogy az elvileg lélegzetelállító Föld űrképéből alig vehető ki valami, annyira gyenge minőségű a CGI. A központ és Gagarin párbeszédeiből derül csak ki, hogy éppen Amerika felett járunk, és a városok is inkább tűnnek felülnézetből vulkánkitörésnek, mintsem milliónyi szentjánosbogárnak, ahogy azt a valódi űrfelvételeken is láthatjuk.

Hogy ne csak szapuljam Pavel Parkomenko életrajzi filmjét, felhozhatom a mű (viszonylagos) hitelességét. A sajtóvetítés után nagy örömünkre megjelent a Moszkvától nem messze levő, űrkutatókat tömörítő Csillagváros néhány lakójával (többek között Jurij Gagarin riválisával és barátjával, German Tyitovval) élete során többször találkozó Farkas Bertalan, aki bár nem látta még a filmet, de anekdotái megerősítették, hogy a Vosztok-űrprogram pontosan úgy zajlott, ahogy a Gagarinban láthatjuk. S ebből a szempontból tényleg szinte dokumentarista pontosságú Parkomenkóék alkotása, minthogy részletesen bemutatja a kemény kiképzést, illetve a kiválasztási folyamatot. Mint azt Farkas Bertalan elmondta, a reménybeli kozmonauták szó szerint az életüket adták azért, hogy kijussanak a világűrbe, mivel veszélyes kísérletekben vettek részt a szelekció során. Például egyik jelenetben láthatjuk, amint egy, a kabint modellező szűk, igen meleg helységben, kevés levegővel kell minél több ideig bírnia a katonáknak. Farkas beszámolója szerint még maga Gagarin sem teljesített kiemelkedően mindegyik teszten, kiválasztását az „összhatás”-nak köszönhette (azaz statisztikailag, a vizsgálatok összességét nézve volt kiemelkedő a kozmonauta).

Ám a Gagarin: első az űrben nem dokumentumfilmként, hanem játékfilmként kellene, hogy működjön. Sőt manapság a dokuk is drámaiak, úgy konstruálják őket, mint egy thrillert vagy drámát (lásd a Citizenfourt). A Kreml Film stúdió alkotása azonban elvérzik drámaként, és egy tipikus propagandafilm benyomását kelti, melyben nincsenek igazi karakterek, csak típusfigurák, nincsenek konfliktusok csak álkonfliktusok, így a feszültségnek nyoma sincs, a néző semmilyen szempontból nem tud kötődni sem a sztorihoz, sem a hősökhöz. Nem azt mondom, hogy bele kellett volna keverni egy orosz állami pénzből készült szuperprodukcióba jeleneteket a borostás, lezüllött, részeges Gagarinról, aki már csak árnyéka a propagandagépezet által teremtett képének – az egy másik film lett volna. Azonban Pavel Parkomenko műve olyan, mint egy szobor, melyről eszünkbe jut a történelmi személy, megemlékezünk róla, majd tovább megyünk. A különbség csak annyi, hogy egy átlagos emlékműnél legfeljebb néhány percet időzünk el, azonban a Gagarin 108 percet vesz el életünkből, mely idő alatt a címszereplő egy egész bolygót megkerült.

Jurij Gagarin emlékműve Moszkvában