Úgy kellene mostanság Hollywoodnak egy klasszicista vonalvezetésű hitchcockiánus thriller, akár egy falat kenyér. Hiszen az álomgyár szorgos forgatókönyvírói immáron hosszú évtizedek óta Csipkerózsika-álmukat alusszák: rég elfelejtették, milyen feszültségkezelést és dramaturgiai tempót kíván e műfaj. Szkriptjeiket robotpilóta üzemmódban írják; mérhetetlenül szövevényes és erősen akcióorientált cselekményeikben nyoma sincs az eredetiségnek, az így kiváltott gyér hatást pedig agyonszűrt képekbe csomagolt flashbackekkel és rángatózó kamerával próbálják fokozni, mintha ezek a kifejezőeszközök egyáltalán nem számítottak volna elcsépeltnek az elmúlt tizenöt évben. Egyszóval: a thrillerműfajt napjainkban (is) kóros ötlethiány sújtja, mégis makacsul dacol az elmúlással. Hitchcock viszont nem viszonyítási pont többé: manapság senki sem akar az általa kitaposott ösvényen haladni. Utolsó "tanítványa" talán Andrew Davis (A szökevény, Tökéletes gyilkosság) volt.

Látnunk kell továbbá azt is, hogy a thriller "szuverenitása" mostanában látványos erjedésnek indult. Persze a thriller mindig is előszeretettel fuzionált más alakzatokkal, de az elmúlt esztendők kirajzoltak egy riasztó trendet: az egyes filmekben egyre ritkábban tölti be a domináns műfaj kitüntetett szerepét, inkább csak egy színes zsánerkoktél összetevőjeként - sokszor más hagyományoknak alárendelődve - jelenik meg. Mind David Fincher (Gone Girl), mind Dan Gilroy (Éjjeli féreg) maró médiaszatírában oldották fel a thriller formanyelvét. Ben Affleck "feel good" mozivá (Argo), Danny Boyle fékevesztett akciófilmmé (Transz), Scott Frank (Sírok között) mostohaapa-gyermek viszonyt is erősen tematizáló drámává, Denis Villeneuve (Sicario) már-már pszichedelikus hangulatfilmmé fejlesztette a thriller-alapanyagot. Európa sem őrzi a veretes thrillerhagyományt: az öreg kontinensről kikerülő munkák (Suszter, Szabó, Baka, Kém; Halálos mélység; Az üldözött) rendkívül lelassított, párbeszédcentrikus cselekményükkel amortizálják a műfajt. Lassan időszerű lenne széles körben alkalmazni a "soft thriller" kategóriáját. És sajnos Tate Taylor friss produkciója, A lány a vonaton is ebbe a "kategóriába" sorolandó, ráadásul annak is alsó fertályához tartozik.

Miért is kellett ez a hosszas exkurzió és miért is emlegettem a hitchcocki hagyományokat? Mert A lány a vonaton egyrészt tökéletesen beleillik a fentiekben felvázolt tendenciába, másrészt a film valóban úgy indul, mintha mégis visszanyúlna a hitchcocki örökséghez, ám aztán eldobja magától ezt a lehetőséget és a mai közhelyes tucatfilmek közé simul. Rachel (Emily Blunt) alkoholistává züllött, elvált asszony, aki a vonatablakon keresztül gyakran kémleli egykori kertvárosi házát, melyben most ex-férje és annak újdonsült neje lakik kisgyermekükkel. A szerelmespár szomszédságában úgyszintén fiatal, s látszólag boldog házasok laknak, akik Rachel képzeletében az ideális pár megtestesítői.

Azonban az álmodozásnak váratlan fordulat vet véget: az ismeretlen fiatalasszony eltűnik, s pár nappal később a rendőrség holtan találja. Egyik gyanúsítottjuk épp Rachel, aki gyakran gyalogosan is megfordul a környéken, hogy veszekedjen egy ízeset volt férjével és annak újdonsült arájával. Ráadásul a gyilkosság éjszakáján is épp feléjük vette az irányt, hogy néhány jól irányzott ökölcsapással jobblétre szenderíthesse az asszonykát, aki megrabolta álmait, s ellopta boldogságát. Kísérlete nem járt ugyan sikerrel, de az eseményeket a tömény szesz kimarta emlékezetéből, így fogalma sincs, megölt-e valaki mást akkor éjjel. Hősnőnk tehát arra kényszerül, hogy "kezébe vegye az ügyet", és ha sikerrel jár, talán alkoholizmusából is kigyógyul, ahogy az már lenni szokott.

Kecsegtetően indul A lány a vonaton. Már a címet olvasván is egy kiváló Hitchcock-klasszikusra, a Londoni randevúra (The Lady Vanishes) asszociál a filmtörténetben kicsit járatosabb néző, a voyeurizmus tematizálása pedig a Mester érett korszakának egyik gyöngyszemét, a Hátsó ablakot idézi emlékezetünkbe. Mégis nagyot koppan, aki eme ígéretes előjelek miatt igazi, veretes thrillert vár. A lány a vonaton ugyanis csak felvillantja a voyeurizmus motívumát, nem kezd vele semmi érdemlegeset. Rachel nem marad sokáig passzív szemlélő, hamar betör az általa megfigyelt emberek életterébe, és bár történik egy bűneset (a távolról csodált nőt, Megant brutálisan meggyilkolják), ráadásul a rendőrség is gyanúsítani kezdi hősnőnket, de csak úgy ímmel-ámmal: kikérdezgetik, szúrós szemmel, fürkésző tekintettel kémlelik, aztán békén hagyják. A bűnügyi motívumok partvonalra szorulnak és valódi nyomozásnarratíva sincs. A lány a vonaton valójában egy álmosító és sekélyes vádirat a családon belüli erőszak egyik kevéssé kitárgyalt formája, a lelki terror ellen. Innentől spoilerek következnek.
Az öt fontosabb szereplő (Rachel, ex-férje és annak új neje, valamint a Hipwell-házaspár) múltja flashbackek formájában tárul a néző elé, melyek meg-megakasztják a lineáris elbeszélést. Mindez jó ötletnek tűnik, hiszen a töredezett forma nagyszerűen rímel az alkoholista, emlékezetkiesésben szenvedő, kába Rachel valóságpercepciójára. Csakhogy mindaz, amit a flashbackek felfednek előttünk, olcsó, klisés és érdektelen. Ráadásul ellentmondások is terhelik. Megismerjük például a titokzatos Megan múltját, láthatjuk, amint kikezd a pszichiáterével. Azonban az egész történetszál tökéletesen funkciótlan, legfeljebb annyiban építi a cselekményt, hogy a melegszívű lélekturkászt néhány percig vörös heringként használja a forgatókönyvíró, ráterelve Megan meggyilkolásának gyanúját, ám ez sem tart sokáig. Ráadásul a szkript arra sem ad választ, hogy a Rachel által ismeretlenül is istenített, kívül-belül tökéletesnek tűnő Megan miért is csalja több fickóval a férjét. Megan titkokkal terhelt múltja persze elénk tárul: hajdan egy kamaszkori "szerelme" teherbe ejtette, ám közös gyermekük a lány hibájából fürdőkádba fulladt. Hihetetlenül ócska, szentimentális, a legharmatosabb lektűrök színvonalát is alulmúló fordulatok kergetik tehát egymást. Megan karaktere olyasfajta rejtély, akit a néző a végefőcím pergése közben sem fog megérteni (bár a szerepet alakító Haley Bennett formás idomait legalább több ízben is megcsodálhatjuk), de a legjobb csak most következik.

Rachel nem izzadságos nyomozómunka árán döbben rá az igazságra, hanem egyszerűen összetalálkozik ex-férje hajdani főnökével, akitől megtudja, hogy Tom (Justin Theroux) valójában még nagyobb gazember, mint amilyennek eddig hitte. Nemcsak falta a nőket a háta mögött, de alkoholizmusa miatt - emlékezetvesztését kihasználva - még hamis bűntudatot is ébresztett benne, ezzel hosszú esztendőkre megnyomorítva a lelkét. Mondanom sem kell, ezután megkapjuk a jól megérdemelt flashback-et, mely felvázolja Tom és Megan titkos, szenvedélyes kapcsolatát, és láthatjuk azt is, amint a nők kihasználásából sportot űző férfi brutálisan meggyilkolja a lányt és eltemeti egy erdei út mellett. Azt sem kell talán ecsetelnem, hogy ez a fordulat mennyire előkészítetlen, gyönge lábakon álló és közhelyes.
Nem olvastam Paula Hawkins regény eredetijét - és azt hiszem, nem is fogom -, így arról nem nyilatkozhatok, hogy a film mennyire forráshű, annyi azonban bizonyos, hogy Tate Taylor rendező nem akarta izgalmas és agytekervényeket megmozgató bűnügyi filmes élményben részesíteni a nézőt, ehelyett inkább feminista alapon nyugvó ideológiai tanmesével kívánt táplálni bennünket. Nem tagadom, hogy a lelki terror mozgóképes tematizálásának létjogosultsága van, de Taylor bölcsebben tette volna, ha a témához megfelelő formát választ. Mert a bűnügyi filmes forma ezúttal tényleg csupán üres váz, semmi egyéb. Ha tényleg ennyire fontosnak tartja ezt a témát, igazán forgathatott volna belőle egy szociális problémafilmet vagy intim párkapcsolati drámát, ahogy tette azt nemrég Maïwenn Le Besco is.

Továbbá szintén problematikus A lány a vonaton rendkívül leegyszerűsített, enyhén feminista nézőpontú világképe. Ugyanis filmünkben a női karakterek mind-mind a gonosz, elvetemült, az ellenkező nemet tárgyként kezelő, szexcentrikus férfiak áldozatai, szinte szeplőtelen lelkületűek (kivéve Megant, aki két férfival is csalja a társát, ráadásul, miként említettem, valójában nem derül ki, miért is teszi, és miért teng túl benne a szexuális vágy), míg a teremtés koronái, hogy, hogy nem, agresszív, lelketlen vadállatok. (A talányos szerepű pszichiátert leszámítva.) Persze mindez nagyon szép, és hűen szolgálja a pszeudo-feminista Hollywood által támasztott igényeket, de nem feltétlenül felel meg a valóságnak. (Remélem, feminista olvasóim nem fognak ádáz kommenthadjáratot indítani ezért a megjegyzésemért, de például köztudomású, hogy a lelki terror áldozatai sok esetben nem a nők, hanem a férfiak!)  De ne legyünk igazságtalanok a filmmel: a nyitány és a befejezés egyaránt remek és hangulatos, a kíváncsi tekintetű férfinézők pedig nem kevés női meztelenséggel találkozhatnak (hát igen, valójában ennyire feminista ez a film), ráadásul a címszereplőt alakító Emily Blunt valósággal sziporkázik. Nem mintha mindez sokat javítana A lány a vonaton siralmas színvonalán.

A thriller továbbra sem óhajt feltámadni tetszhalott állapotából. Igazán kár. Gyere vissza, Hitchcock mester!