Önkritikusan be kell vallanom, mikor évekkel ezelőtt láttam a The Hunger Games első részét, feledhető, túlbonyolított, harsány marhaságnak találtam. (Ezúton is elnézést kérek azon kamaszkorú ismerőseimtől, akiket esetleg megsértettem akkori véleményem őszinte hangoztatásával.) Sem a műfajt, sem magát a franchise-t nem kedveltem meg egy pillanatra sem. Azóta láttam a Beavatottat és a Maze Runnert is, és a műfajról csak még rosszabb lett a véleményem. Viszont nemrég alkalmam volt végigdarálni a The Hunger Gamest, és bár továbbra is megértek mindenkit, aki vontatottnak, hosszúnak találja a filmeket, én mégis kénytelen voltam felülvizsgálni az álláspontomat vele kapcsolatban. Egyrészt, a Büszkeség és balítélet főhősnőjével együtt én is elmondhatom a The Hunger Gamesről (csak ő persze Mr. Darcyra mondta), hogy "improves upon acquaintance", ugyanis őszinte meglepetéssel fedeztem fel, mennyivel kidolgozottabb és koherensebb a The Hunger Games világa, mint ahogy azt elsőre érzékeltem.

Másrészt, szakmai ártalomként is, felfedeztem a magam számára (amit különben oly sokan elmondtak már korábban), hogy a The Hunger Games meglepően érdekes kérdéseket tesz fel a politika működésével kapcsolatban és meglepően értelmesen igyekszik rá válaszolni. Továbbra sem gondolom persze, hogy a klasszikus politikai filozófiai munkákat ki kéne dobni és a The Hunger Gamesszel helyettesíteni, de azt igen, hogy egy politikával foglalkozó pop science kurzusnak kiváló kiindulópontja lehet. Feltéve legalábbis, hogy nem magán a kurzuson akarjuk végignézetni ezt a Háború és békét idéző terjedelmű opust, hanem feladjuk házinak.

De mi olyan érdekes a The Hunger Gamesben? A válasz előtt le kell szögeznem, hogy minden, amit mondok, kizárólag a filmekre vonatkozik. A könyveket nem ismerem és a Game of Thrones alapján simán el tudom képzelni, hogy itt is szakadék választja el a könyveket a filmektől, de persze lehet, hogy nem így van. De ez most nem is fontos. A filmek egy viszonylag koherens rendszert alkotnak és önmagukban megállnak a lábukon. Érdekes és fontos kérdés lehet a filmek és a könyvek viszonya, de nem az egyetlen releváns kérdés és nem is kell róla mindenképpen beszélni. Mindezek után térjünk vissza a kérdéshez: mi olyan érdekes a The Hunger Gamesben?
A legkevésbé érdekes vonása világának disztópikus jellege és a politika realista ábrázolása. Ez a sötét tónusú világkép manapság közhelyszámba megy a populáris kultúrában a Game of Thronestól és a House of Cardstól a Bourne-filmeken át a Nolan féle Batman-filmekig, az X-men- és az Avengers-filmekig (sőt a förtelmesen ostoba Suicide Squadig). Manapság a hősök nem ideális figurák, a konfliktusok nem jó és rossz harcáról szólnak, a döntéseknek morális veszteségekben mérhető ára van stb. Ezek mind közhelyek és ez akkor is így van, ha a The Hunger Gamesnek megvolt a maga szerepe ennek a Zeitgeistnek az uralkodóvá válásában. Ahogy a fenti példák is mutatják, kortárs popkulturális fikcióink akkor is komorakká és ebben az értelemben realisztikusakká váltak, amikor a mi valóságunkhoz hasonló világokat mutatnak és akkor is, amikor a legképtelenebb fantáziavilágokba vezetnek be bennünket. Érdekes, bár itt most nem tárgyalandó "ideológiakritikai" probléma, hogy honnan ez a sötét világlátás. Nekünk egyelőre éppen elég, hogy a The Hunger Games is egy a sokból.

Érdekes a franchise attól lesz, hogy egy meglepően átgondolt, következetes, formailag letisztult és fölösleges túlzásoktól mentes disztópiát épít ezekből az elemekből. S érdemes külön hangsúlyozni, hogy mindez annál meglepőbb, mivel első benyomásunk a filmekről alighanem éppen a harsányság. Elsőre éppen az látszik, hogy a szegények nagyon szegények; az elnyomás nagyon elnyomás; az elit képtelenül gazdag és túlfinomult. Első pillantásra a filmek, de különösen az első film középpontjában álló viadal, a névadó The Hunger Games is harsány túlzásnak tűnik. De csak elsőre.
A The Hunger Games ugyanis egy igazán jól kitalált politikai allegória, amelyre az egész sorozat felépül, mégpedig meglepő komplexitással. E komplexitást leginkább úgy lehetne jellemezni, mint folytonos perspektívaváltást a véres valóságshow allegóriájának kétféle jelentése között: az egyik jelentés machiavelliánus és a politikát hatalomtechnikai kérdésnek és a látszatok világának tartja; a másik hobbesiánus és a politikát a kollektív túlélés eszközének tekinti. A The Hunger Games mint allegória a filmek folyamán hol egyik, hol másik aspektusát mutatja be a hatalomnak, s a film éppen azért érdekes, mert nem foglal állást egyik vagy másik aspektus jelentése mellett, hanem folyton ide-oda vált köztük, s ettől feszültséget, érdeklődést generál bennünk.

Van ugyanis egy világ, Panem, ahol egy hajdani lázadás "emlékére" az uralkodó elitnek otthont adó Capitol által elnyomott tizenkét district 12-18 éves lakói közül évente 1-1 fiút és lányt kisorsolnak, hogy életre-halálra megküzdjenek egy némiképp Survivor stílusú játékban. S hogy mindez mire jó? Elsőre szórakoztatásnak és hatalomtechnikai eszköznek tűnik (ne feledjük, a világot Panemnek hívják, ami latinul egyaránt idézi fel a mindennapi eledelünkül szolgáló kenyeret és a klasszikus mondást, amely szerint a népet kenyér és cirkusz [panem et circenses] segítségével lehet lekötni és féken tartani). Snow elnök pedig mindezt azzal egészíti ki egy beszélgetésben, hogy a The Hunger Games egyfajta büntetés, amivel megalázzák a 12 district lakóit, de azért nem csak annyit tesznek, hogy évente leölnek két-két véletlenszerűen kiválasztott túszt, mert a győzelem lehetősége a félelmet a reménnyel egészíti ki. Márpedig a remény, ha kontroll alatt tartják, éppúgy az uralkodás eszközévé válhat, mint a félelem.
Mindez szépen magyarázható Machiavelliből, aki A fejedelemben egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy inkább féljék-e a fejedelmet, mint szeressék. Érdemes ebből is idézni egy részt: " Azt feleljük, egyik is, másik is szükséges lenne, de mivel nehéz e két dolgot összekapcsolni, biztonságosabb, ha tartanak tőle, mint ha szeretik, ha a kettő közül egyiknek már hiányoznia kell. Az emberekről ugyanis általában elmondhatjuk, hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők; a veszélytől visszarettennek, harácsolásra hajlamosak; ha adakozó vagy velük, lábad elé vetik magukat, életüket és vérüket kínálják, mint már fentebb mondottam, de mihelyt szorult helyzetbe kerülsz, fellázadnak ellened. [...] A fejedelemnek mindazonáltal vigyáznia kell: csak annyira féljék, hogy a szeretet hiánya gyűlöletnek ne legyen okozója, mert nagyon is rendjén van, ha félnek tőle, de mégsem gyűlölik; s ez így lesz mindaddig, míg alattvalói vagyonához és asszonyaihoz nem nyúl." Nem nehéz e gondolatot visszavonatkoztatni a The Hunger Games viszonyaira: a játék alapvetően kegyetlen, a félelemre épül, de a remény meghagyása révén, s azáltal, hogy mindezt valamiféle közösségteremtő, rituális jelentőséggel ruházza fel (mint emlékezést a mindent elpusztító polgárháború végére), nem hagyja, hogy a félelem gyűlöletbe forduljon. Legalábbis egy darabig biztosan nem. Hiszen, mint látjuk, azért a felszín alatt már jó ideje gyűlik fel a sok sérelem, s a főhősnő színreléptével a rendszer iránti gyűlölet váltja fel a félelmet és kitör a forradalom.

A The Hunger Games másik aspektusa a hobbesiánus, amennyiben a véres valóságshow-nak másik figyelemreméltó vonása, hogy legitimációs funkciója van. Ezen a ponton a franchise túllép a fent idézett hatalomtechnikai, machiavellánus problémán és bevezet egy hobbesiánus problémát: annak kérdését, hogy mi célra alapítunk politikai rendszereket? A The Hunger Games alapításünnep, egy augusztus 20-i, július 4-i ünnepségsorozat a maga nemében. Annak persze meglehetősen bizarr formája, hiszen 24 ember küzd benne életre-halálra, de a politikai funkcióját egy pillanatra sem hagyják feledni. Egyrészt, újra és újra elmondják, hogy ez az új politikai rend alapítására való emlékezés, s mint minden ilyen ünnep, közösségteremtő szerepet játszik, amikor is a közös emlékezeti aktusban való részvétel révén a közösség tagjai rituálisan megerősítik tagságukat az adott közösségben. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a fővárosban százezrek szórakoznak önfeledten a véres műsort nézve. Augusztus 20-án is tűzijátékot nézünk önfeledten, mégis mindannyian tudjuk, hogy ez az államalapítás ünnepe. Az, hogy Panemben valóságshow formáját ölti a műsor, valójában csak technikai kérdés: az emberek megismerkednek a szereplőkkel, akik bemutatkoznak, megmutatják a személyes történetüket, s így áldozatvállalásuk személyes azonosulásra ad alkalmat a nézőknek (praktikusan pedig a rokonszenves szereplők így juthatnak "szponzorokhoz"), a részvevők hősökként vannak bemutatva, a győztes jutalmat kap és így tovább.
S a nagy nézettség, ami kiterjed az alávetett districtek lakóira is, azt jelenti, hogy nagyon, nagyon sokan vonódnak be az esemény megnézésébe, ami - ne feledjük - kollektív büntetés mellett a múlt nagy polgárháborújának rituális újrajátszására szolgál. Viszonylag veszélytelen, személyesen mindössze 24 embert érintő formában újraélhetőek azok a veszélyek és borzalmak, amelyek annak idején a politikai közösség felbomlásával fenyegettek. Mindez pedig vizuálisan és érzelmileg is átélhetővé teszi azt, ami Panem létezésének saját bevallása szerinti lényege: hogy a fennálló politikai rendszer célja a rend és a béke fenntartása. Ha ugyanis Panem nem lenne, mondja ki a hivatalos ideológia a félreérthetetlenül hobbesiánus üzenetet, akkor az emberek kiirtanák egymást. A politikai közösség fennmaradásának garanciája egy mindenekfelett álló, elsöprő túlerővel bíró szuverén autoritás létezése, amely békét és rendet képes teremteni az emberek destruktív hajlamai ellenében.

A kétféle aspektus folyamatosan jelen van a filmben. Hobbesiánus az, ahogy a Capitol messze kiemelkedik a 12 district fölé és hogy saját maga szerint nem számoltatható el, hiszen minden jobb, mint a Capitol nemléte, még egy kizsákmányoló, velejéig korrupt Capitol is. Ezt a szellemet tükrözi a Capitol hadseregének neve (peacekeepers) és a Capitol szimbolikája is: a fehér szín azonosítása az uralkodó elittel, amely éppen mert a szuverén képviselője, definíció szerint jó. Machiavelliánus ugyanakkor az, ahogy Panem valójában uralkodik: az, hogy elszigetelik egymástól a districteket, az, hogy a panemi elit hazugságokkal teli propagandával egészíti ki a hatalmát, az, hogy Snow elnök a nyers erőszakhoz képest előnyben részesíti a mérget, mint kifinomultabb hatalmi eszközt stb.
Bizonyos értelemben a filmek cselekménye az aspektusváltások sorából áll össze. Először szembesülünk egy nyilvánvalóan értelmetlen és gonosz játékkal. Aztán megértjük annak magasabb, hobbesiánus logikáját (Snow nagyon értelmesen tud erről beszélni), de hamarosan átlátjuk, hogy miként működik egy magát hobbesiánusnak hazudó politikai rend valójában machiavelliánus alapon, s utasítjuk el, mert az újra feltámadó morális felháborodásunkkal azt érezzük, hogy mindez becsapás és ezért valójában az egész úgy, ahogy van, szükségtelen; és szabadság ideálja érdekében átállunk érzelmileg a lázadók oldalára. Csakhogy, fokozatosan felismerjük, hogy az ellenoldal, a District 13 vezetése sem idealista, hanem maga is machiavelliánus, s ezért eljutunk ennek elutasításához is (mikor Katniss lelövi a hatalmat megszerző Coin elnököt). Hogy aztán következzen egy végső hobbesiánus fordulat: a játékmesterből forradalmi politikussá váló Plutarch leveléből az derül ki, hogy az emberi természet romlottsága miatt aligha remélhető, hogy a film végén kialakuló demokratikus rend (amelynek megalapításában az említett levél tanúsága szerint máris éppen elég machiavellizmus van, pedig a levél még csak majdan elkövetkező eseményekről beszél) különösebben hosszú életre nem számíthat. Talán ennek tudható be a filmvégi idilli jelenet képeiből áradó komor rezignáltság és irónia is: a boldogság csak a hobbesi romlott természetű emberek társadalmából kivonulva, családalapítással, mintegy a világ nulláról való újrakezdésével remélhető.

Így jutunk el a The Hunger Games valóságshow allegóriájának harmadik vonásához: ahhoz, hogy a filmekben előrehaladva mind nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs különbség a valóságshow és a valóság között. A játék kezdettől maga is a játékokon belüli játékokról szól (pl. a szereplőknek imázst kell építeniük, hogy eladhassák magukat), a túlélés érdekében szövetségeket kell létrehozniuk a játékosok között. Ebben a tekintetben különben a játék egyszerre mélyen machiavellista, hiszen hatalomtechnikaként és látszatként mutatja be a valóságshow világát, másrészt hobbesiánus, mert pont olyannak ábrázolja a játékot, amilyen a hobbesi természeti állapot: nincs mód tartós kooperációra az emberek között, mert az emberek céljai lényegileg összeegyeztethetetlenek (hiszen csak egy túlélő maradhat). Ezt a játéklogikát töri meg Katniss, amikor két győztest kényszerít a játékmesterre az első filmben, s ezt a játéklogikát töri meg az, hogy a közönség lázadással reagál a játékban történtekre. A The Hunger Games, a valóságshow hirtelen elveszíti a rendszert legitimáló funkcióját, a ritualizált erőszak többé nem tartható korlátok között. A második rész főleg arról szól, hogy miként próbálja a rezsim visszaszorítani a valóságshow-t az eredeti korlátok közé, akár azon az áron is, hogy a győzteseket kényszeríti játékra, de végül ez a kísérlet megbukik.
Ha machiavellista módon nézzük, akkor azért, mert nem képes megtalálni az egyensúlyt a remény és félelem, a félelem és szeretet között, hiszen a rendszer már a látszatra sem adva zsarnoki. Ha hobbesiánus módon nézzük, akkor azért, mert a győztesek új harcra kényszerítése azt fejezi ki, hogy senki sincs biztonságban, holott a legitimáció alapja a rend biztosítása lenne. A két részre vágott harmadik rész pedig azt mutatja meg, hogyan válik a kiújult polgárháború egy valósággá vált valóságshow-vá. Kissé didaktikus, de mégis lenyűgöző allegória, ahogy Snow elnök a Capitolt egyetlen hatalmas, valóságos The Hunger Games játéktérré változtatja, hogy a valóságos polgárháborút győzelme esetére egy új, erős politikai üzenetként közvetíthesse mindenki felé. Snow bukása is jellemző: eltaktikázza magát és emberei végül maguktól hagyják el őt, amikor azt hiszik, hogy ellenük fordult. Mikor Capitol lakóinak gyerekei válnak célponttá egy bombázásban, a lakók úgy érzik, ez a játékszabályok megsértése (ne feledjük, eddig mindig csak a 12 district gyerekei forogtak veszélyben, az övéik soha). S mindezt betetőzi az újonnan hatalomra került Coin elnök törekvése, hogy hatalmát ne csak a nép kifejezett akaratára, de az előző rezsim legitimációs eszköztárára, a The Hunger Games folytatására alapozza. Persze azt ígéri, hogy ez átmeneti lesz és kivételes esemény, de érthető, ha Katniss nem hisz neki és inkább megöli, mielőtt valódi zsarnokká válhatna.

Nos, ezek és még egy sereg hasonló dolog miatt gondolom, hogy a The Hunger Games kifejezetten érdekes és értelmes disztópia, amit nem lenne fair az azóta a műfajban sorozatosan kitermelt agyatlan baromságokkal egy sorban említeni.