A Mátrix 1999-ben kultuszt teremtett, új stílust hozott létre az akciófilmek történetében, sőt kifejezetten filozofikus elmélkedéseket is ihletett, melyek a valljuk meg, azért elég leegyszerűsített és logikai buborékokat is tartalmazó Mátrix-filmhez képest sokkal mélyebb és messzebbre mutató gondolatkísérletek. Persze vannak ellendrukkerei már az első klasszikussá vált epizódnak is (többek között a nagy videoblogger megmondóember, a Nostalgia Critic sem szerette túlzottan), ám mint korábbi bejegyzésemben taglaltam, egy egész korszak szimbóluma a Mátrix, és aktualitása nemhogy halványult volna 17 év alatt (úristen, ez így leírva is sok!), hanem még inkább felerősödött.

Ezt tette némiképp tönkre a két gyengébb folytatás, jóllehet, még a Nostalgia Critic szerint is van potenciál a második részben, amellyel a Forradalmak már szinte alig-alig él. Sokak kívánják azt, hogy az Újratöltve és a Forradalmak bár el sem készült volna, ám én is inkább amellett vagyok, hogy bizonyos, az előző posztokban említett gondolatébresztő felvetéseik miatt mégis megéri velük foglalkozni a Mátrix-rajongóknak. Ám van a két gyengusz folytatásnál egy, az első részhez méltóbb Mátrix-sztori, illetve sztorifüzér, ez pedig az Animátrix. S a Mátrix-rövidfilmeket tömörítő Animátrix bár tartalmaz pár gyengébb epizódot, ám összességében az a Mátrix-univerzum számára, ami a 2003-as, ugyanebben az évben a Cartoon Networkon bemutatott Clone Wars-széria a harmatos Star Wars-előzményfilmek számára: életmentő. (Vigyázat, belül SPOILER-ek!)

Pedig amúgy az Animátrix annyira nem is különbözik el a Wachowski-fiv… nővérek gondolatiságától, mivel a testvérpár producerként, illetve íróként is jelen volt a történetek elkészítésénél. Az Animátrixot viszont direkt DVD-re szánták, és a távol-keleti kultúráért rajongó Wachowskik merész módon a nyugati filmvilág helyett híres japán animátorokat és anime-rendezőket vontak be a projektbe. Ami azt jelenti, hogy olyan alkotók adták a nevüket a filmszkeccshez, mint a Cowboy Bebop vagy a Ninja Scroll kultikus japán rajzfilmek készítői, Watanabe Shinichirō és Kawajiri Yoshiaki. Ami, mint minden nyugati brand távol-keleti tovább gondolásánál, igen inspiratívan hatott már a filmek formavilágára is. Avagy miként a japán gyártású Batman-rajzfilmet, a Gotham Knightot, úgy némelyik Animátrix-filmet is lehet szidni, de stílusukra egy szavunk sem lehet. Az Andy Jones által készített bevezető epizódot, „Az Osiris utolsó útjá”-t leszámítva mindegyik animáció szó szerint él. Él, mert ha nem is teljesen kézzel rajzolt művekről van szó, a rajzfilmes, rajzfilmhatású grafika a klasszikus animációs filmeket idézi, mellőzve a CGI sterilitását. Miként a Clone Wars esetében Genndy Tartakovsky művészete, úgy itt az anime-alkotók páratlan kreativitása emeli igen magas szintre az Animátrix vizualitását.

Egyébként az Animátrix a Mátrix: Újratöltve című folytatással kb. egy időben készült és került forgalmazásba. Ez pedig érződik is a kisfilmeken, mivel az Andy Jones-féle bevezetőt leszámítva mind inkább a múltra, a Mátrix első részére koncentrálnak – ezért is az első film fontosabb jelenetei, momentumai a referenciák. Így például „A kölyök története” című epizódban bár a Mátrix 2-3-ból megismert, Neo által „megmentett” fiatal hiperaktív fiú jelenik meg, de ébredése korántsem olyan, mint amilyennek a Wachowskiék által rendezett folytatásokban megjelenik, hanem a gyerek saját magától ébred fel. Azaz itt nem egy kiskutyára emlékeztető naiv fanboy a fiú, hanem Neohoz hasonló különleges egyén. S ugyanígy a „Világrekord” című epizód is a Neo ébredéséhez hasonló képsorokat tartalmaz, és megjelenik benne az „emberi termőföld” egy villanás erejéig, illetőleg hasonló „önfelaszabadító” sztoriról van szó, melynek lényege, hogy Neo csak az utat tudja megmutatni legfeljebb, de az embernek a saját tudatát önmagának kell felszabadítania.

Tehát az Animátrix másik nagy erénye, szerencséje a japán animációs filmesek jelenléte mellett, hogy a második-harmadik film még nem létezik ekkor, illetve nagyjából az Újratöltve bemutatója környékén vált elérhetővé a boltokban az Animátrix DVD-je is. Bár nem gondolom, hogy az Újratöltve és a Forradalmak túlpörgetett jelenetei vagy a rengeteg mellébeszélés bármilyen hatást is gyakorolt volna az Animátrix-filmek minőségére, hiszen a bevezető epizódot leszámítva egyik sem a végtelenített dialógusokról és az instant, unalmassá váló akcióról szólnak. Sőt vannak alkotások, melyek inkább Hayao Miyazaki műveit idézik (ilyen a Morimoto Kōji által készített „Beyond”), és akció nincs is bennük. Ezek az animátorok maximálisan kihasználják a világ adta lehetőségeket, hogy azokat az animációs forma korlátlan eszköztárával kiaknázzák. Mert itt egyik rendező és író sem látványpornót akart készíteni, hanem merész módon, sokszor még az animék fősodorjától is eltérve mesélni szerettek volna a Mátrix-univerzmról. Melyben igen sok történet van attól függetlenül, hogy „A második Reneszánsz I-II” filmekben azért kiütközik a Wachowskik világának pár alapvető logikai problémája. Hiszen a Mátrix első részét sokunk nem azért szereti, mert kung-fuznak vagy lődöznek benne lassított felvételben (elvégre ezt már Sam Peckinpah vagy John Woo, a Wachowskikat megihlető két legendás rendező műveiben is megtapasztalhattuk), hanem mert sokkoló és érdekes a kerettörténet. Nos, az Animátrix ebből a kerettörténetből kínált még többet. És okosan az alkotók a világ továbbépítését tették meg céljuknak.

A továbbiakban a részeket külön-külön fogom szemügyre venni, mert mindegyik megérdemel legalább pár mondatot, hiszen fontos ismét hangsúlyozni, nem egy filmről, hanem több, különálló rövid történetről van szó. Ám ezek között vannak olyan zseniálisak, hogy akár önálló posztot is megérdemelnének már csak a felvetett érdekes kérdések miatt is. A rend kedvéért tehát haladjunk sorban, ahogy az Animátrixban egymás után következnek az animációs rövidfilmek.

Az Osiris utolsó útja

Bár bevezető részről van szó, mely mintegy megnyitja az Animátrixot, azonban véleményem szerint ez a leggyengébb a rövidfilmek közül. S nemcsak esztétikai értelemben lóg ki ez a mű a sorból, hanem származását tekintve is. Andy Jones nyugati alkotó, még csak nem is rendező, és a filmben hagyományos CGI-animációt alkalmaznak. Ami már alapjáraton sem tesz jót egy alkotásnak sem. Jómagam pár kivételtől eltekintve ezért is nem szeretem a a kortárs, nyugati animációs filmeket, mert amellett, hogy többségük igencsak bugyuta és gyerekes, a CGI miatt stílusuk taszító számomra. A Blizzard nevű fejlesztőcég játékaiban vagy a Shrekben voltak képesek ezt a formát úgy használni, hogy művészileg is igényes legyen. De a CGI-jban rejlő lehetőségeket úgy veszem észre, nem tudják kiaknázni az alkotók. Mintha nem is akarnának „feleslegesen pepecselni” a stílus kidolgozásával, hanem csak egymás mellé pakolnák az effekteket, had szóljon, úgyis az akció a lényeg! Számomra a legtaszítóbb példa a második The Clone Wars című Star Wars-sorozat, melyben olyanok a figurák, mintha műanyagból készültek volna.

Ez Az Osiris utolsó útja esetében sincs másképp. Bár valóban realisztikus a fényelés és a tárgyi környezet kidolgozása, de az emberi testek, kiváltképp az arcok taszítóan műanyaghatásúak. És végső soron a környezetről sem mondhatók el túl pozitív dolgok: minden csillog, szép tiszta, de semmi élet nincs bennük. Rendben van, hogy 2003-ban ez a technológia még nem volt azon a szinten, mint a mai… De nem! Mára sem tudott a CGI-animáció a klasszikus rajzfilmek stílusának nyomába sem érni.

Márpedig ami vizuálisan feledhető, annak a sztorija is nehezen fog meg. Ám az Osiris sztorija nem is akar megfogni, úgy éreztem. Két, számomra tök érdektelen és szinte ismeretlen karakter harcol egymással egy dodzsóban, egy tréningprogramban, és levagdossák egymásról a ruhát (szerencsére férfi és nő küzdenek), hogy majdnem meztelenek lehessenek. Nem mértem le, de biztosan jó 1,5 percet elvesz a játékidőből ez a rész, és elárulhatom, hogy nagyjából fél perc után untam. Mert nem erre voltam kíváncsi. És bevallom, majdnem kilőttem az egész Animátrixot is emiatt, mert megijedtem, hogy erről fog szólni a többi rövidfilm is.

Ugyanis az Osirisben nem történik más, csak akció. Oké, az érdekességét az adja, hogy ez a hajó, az Osiris viszi el az üzenetet Zion számára, mely szerint a gépek támadásra készülnek a város ellen. Ezt a hősies, egyben tragikus tettet meséli el Andy Jones animációs filmje, melyben persze két szerelmes elszakadása és halála az ára annak, hogy Zion felkészülhessen. Ez pedig érdekes kontrasztban áll Neo későbbi, az Újratöltve végén hozott érzelmi alapú (ostoba) döntésével, hogy a nő, a szerelem fontosabb, mint az emberiség. Szembe köpve ezzel a két hősi halottat.

Az Osiris ebből a szempontból mindenképp érdekes, hogy elgondolkodtat a Mátrix 2 ismeretében, hogy amit egy Messiás nem tudott megtenni az emberiség egyszerű megmentése érdekében, azt (…) és (…) meglépték pusztán Zion értesítése miatt. Kár, hogy maga a film tényleg csak a non-stop akciózásról szól, így elég felszínes marad. Bevezetőnek nem a legjobb, talán érdemesebb lett volna előrevenni „A második Reneszánsz”-t, bár érthető módon az alkotók, a producerek, a Wachowskiék egy hatásos (hatásvadász) felütést szerettek volna. Ez összejött, de az Animátrixtól, a filmszkeccs eszmeiségétől nagyon messze van.

5/10

A második Reneszánsz I-II.

A második Reneszánsz első és második része az Animátrix legsokkolóbb története. A rendező és író Maeda Mahiro neve sokak számára a Kill Bill 1. felvonásából lehet ismerős, minthogy Maedának köszönhetjük a Tarantino-film kiváló anime-betétjét Oren Ishi életéről. Maeda itt is hasonlóan kiváló munkát végzett, s ezúttal megmutathatta, hogy mit tud történetmesélés terén is.

A második Reneszánsz radikálisan szakít Az Osiris utolsó útjában látott koncepciótól, és CGI-akciófilm helyett filozofikus, vérbeli animét láthatunk a film(ek) cselekményében. Azért teszem zárójelbe a többesszámot, mert hangsúlyozottan egy egységes történetről van szó, csak éppen az Animátrix koncepciója szerint a Mátrix kialakulását elmesélő sztori nem fért volna el maximum 10 percben. Így ketté kellett bontani. Megérte, sőt ezt akár másfél órán keresztül is elnézném, amolyan Futurológiai kongresszus-módra megvalósított egységes történetben, nagyjátékfilmben (az Ari Folman által rendezett disztópia érdekessége, hogy az élőszereplős részeket ötvözi az animációs technikával – pontosabban a virtuális valóságban játszódó cselekményszálak tulajdonképpen animációs filmek).

A második Reneszánsz érdekessége azon kívül, hogy elég sok mindent elmond az emberek és a gépek Mátrixbeli konfliktusáról az, hogy megfordítja a Mátrix-trilógia által felvázolt szituációt. Azaz itt nem annyira az emberek, mint inkább a gépek az áldozatok. Sőt maguk az emberek is a szűklátókörű, lusta és pazarló emberi társadalom áldozatai. Kicsit azért deja vunk lehet, hiszen ezt a felállást már láthattuk a Majmok bolygójában, melyben az elnyomott majmok lázadása azért következett be, mert az emberiség rabszolgaként tartotta az érző szívű és öntudatra ébredő, intelligens csimpánzokat és gorillákat. Az Animátrix e filmjében a majmokat nyugodtan cseréljük ki androidokra, és megkapjuk A második Reneszánsz alapkonfliktusát.

Maeda Mahiro annyit csavar ezen az ismerős sztorin, hogy a majmokkal ellentétben a gépek eleinte nem akarnak lázadni, sőt passzív áldozatok. Egyetlen gép ébred öntudatra, aki meggyilkolja saját gazdáját. Az ő esete viszont iszonyatos nagy gépgyűlöletet indít el, és megkezdődik az emberszabású gépek bezúzása is. Kísértetiesen emlékeztet ez a mai aktuálpolitikai történésekre, mikor bizonyos kormányzatok, illetve a nyugati társadalmak egy része egy valós társadalmi-globális problémára bizonyos kirívó esetek miatt radikális és dühtől vérgőzös választ kíván adni. A második Reneszánsz így tükröt tart az emberiség elé, hogy saját xenofóbiánk és zárt gondolkodásunk nemcsak az ellenségre, de önmagunkra is veszélyt jelenthet. Hiszen az elnyomott nem lesz sokáig elnyomott a sorozatos atrocitások hatására. Sőt a gyűlölet nemcsak az agresszorokat, de a gyűlölteket is eggyé kovácsolja.

A második Reneszánszban a pusztítás képei a leginkább sokkolók. Hogy az emberek képesek visszasüllyedni egyfajta technicizált sötét középkori állapotba, és még az ember számára életet jelentő Napot is örökre elfedni, hogy a gépeket elpusztítsák. Holott ironikus módon a gépek vélt elpusztítását hozó sötét köd az fényre nem kevésbé ráutalt emberiség pusztulását is hozza. Főleg, hogy a Mesterséges Intelligencia a technikai racionalitás hűvös kegyetlenségével tanulmányozza a vírusokkal és baktériumokkal szemben igencsak sebezhető emberi testet. Így Maeda műve azzal is szembesít minket, hogy mennyire könyörtelenül bebörtönzöttek vagyunk mi Mátrix nélkül is, hiszen a cselekvéseinknek, a szabad tudatunknak a test és annak betegségei szabnak korlátokat. S ennek fényében a Mátrix – melynek konkrét létrejöttére nem kapunk egyértelmű választ e filmben sem – nem is annyira kegyetlen képződmény, mint azt az első élőszereplős Mátrix-film sugallja, hiszen, ha belegondolunk, testünk viszonylagos biztonságban van a „termőföldeken”, tudatunk pedig szabadon létezhet egy virtuális valóságban, a test korlátozásai nélkül.

Jelentősen átformálja tehát a Mátrixról és az ember-gép konfliktusról alkotott nézeteinket A második Reneszánsz. Mely amellett, hogy émelyítő és felvilágosító, azért arra is ráirányítja a figyelmet, hogy igazából a Wachowski-fivérek, nővérek univerzumának alapja eleve problémás. Hiszen a gépek gyakorlatilag kiirtották az emberiséget, amit a Mátrix létrehozásával megléptek, az egy kísérlet csupán, nem a háború része. A háborút a gépek a járványokkal megnyerték. Tehát totál értelmetlen dolog egy világszimulációban rabságban tartani az embereket, kockáztatva, hogy páran öntudatra ébredjenek, és fellázadjanak a gépek ellen. De hát, ez egy fikciós világ, és mint ilyen, bele lehetne kötni akárhol. Ám a Szárnyas fejvadász vagy a Csillagok háborúja kapcsán sem hőzöngünk, hogy az alapkonfliktus miért van. Így a Mátrix-mítosznak is van létjogosultsága. Csak hát, A második Renszánsz ezt akarva-akaratlan is megkérdőjelezi.

Ja, és egy talány: vajon ki az a kisfiú a II. rész végén, akit beépítenek a rendszerbe? Csak egy tipikus példa, vagy már egy kiválasztott, vagy netán maga Neo?

9/10

A kölyök története

Ez a történet lesz az egyik leginkább „mátrixos”, mivel a Wachowskiék írták, s a Cowboy Bebopok alkotója, Watanabe Shinichiro valósította meg. Azért a leginkább mátrixos, mert arról a buzgómócsing fiúról szól, aki a Mátrix 2-3-ban Neót isteníti, és a szimulációból hasonló módon menekül, mint Neo. Jóllehet, ez a hasonlóság abból is fakad, hogy a Kiválasztott úgy lép kapcsolatba vele, ahogy annak idején Morpheus és Trinity is chateltek Mr. Andersonnal.

A kölyök története így jóval akciódúsabb, mint A második Reneszánsz, minthogy a Kölyök öntudatra ébredésének azon pontjánál veszi fel a fonalat, mikor már Neo a „nyúl ürege” felé vezeti. Így egy, a Mátrix 1-ben látható meneküléshez hasonló üldözési jelenetsor tulajdonképpen A kölyök története. Ami izgalmas, és a végén egy szép csavarral zár, azonban A második Reneszánszhoz képest sokkal kevésbé intelligens és izgalmas.

Ami miatt mégis az egyik kedvencem ez a konvencionális Mátrix-sztori, az a megvalósítása. Watanabe mellett olyan animátorok dolgoztak a ceruzarajzszerű látványvilágon, mint Ohira Shinya and Hashimoto Shinji, aki többek között a Final Fantasy című játékokért felelős. Azaz árad a stílus még az állóképekből is, de mikor mozgásról van szó, akkor szinte tényleg szárnyal A kölyök története. Rendkívül dinamikussá teszi ez a fajta nyilvánvalóan rajzolt és művi, mégis mozgásában roppantmód realisztikus vizuális forma az akciót. Itt ütközik ki, hogy a hűvös és műanyaghatású CGI helyett miért érdemes régebbi technikákra támaszkodni. Hát ezért, hogy a megrajzolt karakterek és tárgyak, illetve mozgások valóban életre keljenek.

8/10

Program

Kawajiri Yoshiaki le sem tagadhatná, hogy a Ninja Sroll alkotója, minthogy a Program egy középkori japán világ szimulációja. A történet rém egyszerű, és ismét csak a Wachowskik filmjéhez hasonló alapkonfliktusában. Cis és Duo, két szerelmes küzdenek szamurájként, lovasrohamok közepette. A tét itt ugyanaz, mint az árul Cypher esetében, csak más szituációban. Duo megpróbálja rávenni szerelmét, hogy menjenek vissza a békés Mátrixba, azonban a nő, Cis ezt roppantmód ellenzi. Pozitív végkifejletre itt se nagyon számítsunk, mert két makacs, mindenre elszánt személyiség feszül egymásnak.

A vizualitáson kívül erénye ennek az amúgy konvencionális, távol-keleti filmekből ismerős tragikus szerelmi történetnek (ha másütt nem, hát a Hős című Zhang Yimou-whuxiában láthattuk már ezt a sztorit), hogy felveti azt a kérdést, amit A második Reneszánsz is implikált, illetve amiben azért Cyphernek is valamennyire igaza volt. Mi a különbség a szabadság és a szabadság illúziója között, ha az illúzió van olyan intenzív, mint a valóság? Mi értelme van szenvedni egy sivár, lepusztult világban, elvileg szabadon, ha van egy, a tudat számára tökéletesen valóságként megélt univerzum, ahol békében élhet, és sokkal csalogatóbb, mint a valóság sivatagja? Miféle szabadság az, amit a Mátrixból kilépők megszereznek? Persze bármikor visszacsatlakozhatnak, és a Mátrixon belül, felszabadult tudattal már kvázi félistenként manipulálhatják a világot. De mi végett harcolnak a Mátrix ellen? Ami egy sokkal tökéletesebb és biztonságosabb világnak tűnik.

Bonyolult kérdés ez, és még bonyolultabbá válik, ha a mi világunkra is kivetítjük. Tekintsünk csak az aktuális problémákra! A nyugati világban a gazdasági egyenlőtlenségek egyre nagyobb méreteket öltenek: az infláció egyre nagyobb mértékű, a munkalehetőségek behatároltak stb. stb. stb. De persze a közel-keleti pokolhoz képest még talán a spanyol vagy a görög válság-sújtotta területek is élhetőbbnek tűnnek. Lehetne persze egy jobb világot álmodni, és lehetne természetesen egységes lázadást indítani a nyugati fogyasztói társadalom ellen. De az emberek többsége konformista, és a mikrokörnyezetüknél nem is nagyon akarnak tovább látni. A kis jólétekkel megelégednek annak érdekében, hogy viszonylagos stabilitásban élhessék le életüket, a konvencionális metódus szerint, amit a nyugati társadalmak ideológiai rendszere előír az egyén számára. A Mátrix is ennek a szimbóluma, allegóriája. Senkinek semmi kedve forradalmat szítani, hogy kockáztassa a kis jólétet, anarchiát és háborút szüljön, mely a közel-keletihez hasonló hadszíntérre változtatná Európát és Amerikát. Így az igazságtalanságok „kibekkelése”, a túlélés a cél, nem a reform vagy a forradalom. Az emberek többsége a kék kapszulát választaná, a vörös kapszula, az igazság túl fájdalmas számukra. Inkább élnek relatív jólétben, mint egy igazságos és szabad világban, melyért valódi küzdelmet kellene vívniuk. Az emberek többsége kisszerű és fél a változástól. Ez jelenik meg a Programban is.

Melynek végső csavarja poén, de kicsit agyonvágja számomra a fő koncepciót, a drámát. Sokkal erősebb lett volna a kisfilm állítása, ha Cis a végén ott marad magára, a szimulációban, „szabadon” – de boldogság és szerelem nélkül. Így felmerülhetett volna a kérdés, hogy az illúzió vagy a realitás tesz-e inkább boldoggá. Nem rossz rész tehát ez sem, de elmarad az előző három rövidfilm színvonalától.

7/10

Világrekord

Szintén Kawajiri tollából származik és Koike Takeshi rendezésében készült személyes kedvencem, a Világrekord. A Világrekordnak már a vizuális stílusa is elsőrangú, megvalósítása is lehengerlő. Direkt szögletes, stilizált grafikákkal, és szinte állóképekkel dolgozik, ezek segítségével ragadja meg az elképesztő sebesség illúzióját. Mely nagyon illik Dan Davishez, az elképesztő rekordokat megdöntő rövidtáfutóhoz, akinek gyorsasága miatt mozdulatai majdhogynem kimerevített képeknek tűnnek.

A sztori alapkoncepciója az, mint a narrátor is elmondja, hogy a Mátrixból csakis kimagaslóan intelligens, öntudatos egyének szabadulhatnak ki, akik képesek valamilyen módon észrevenni a Mátrixot maguk körül. Ugyebár ezt már Neo is mondja a Mátrix első részének bevezető képsorain, hogy úgy érzi, valami nincs rendben, de még nem tudja megfogalmazni, mi is lehet ez a furcsa gondolat. Dan Davis is csak allegóriában képes megfogalmazni, hogy futás közben olyan, mintha kiszakadna testéből. Miközben rekordot dönt, a szabadság leírhatatlan érzülete járja át tudatát. Egy napon annyira, hogy az ügynököknek kell beavatkoznia, nehogy ténylegesen öntudatra ébredjen, sok ember (egy egész olimpiai stadion) szeme láttára a futó, és magától kicsatlakozzon.

A Világrekord újabb remek adalék a Mátrix-univerzumhoz. Nem annyira bonyolult történetével vagy pergő akciójeleneteivel, hanem kérdésfelvetéseivel, szinte agyerőszakoló képsoraival hat. S kiválóan köti össze a megmagyarázhatatlannak tűnő sportsérüléseket, tragédiákat a Mátrix-mítosszal. A világrekordót megdöntő Dan egy pillanatra kicsatlakozik, annyira elszabadul az elméje – ami az ügynökök beavatkozásának köszönhetően a Mátrixban úgy tűnik, mintha a sportolónak hirtelen összeomlott volna a keringése, és teste rongybabaként gurul át a célon a lendülettől.

A Világrekord így azt a kérdést gondolja tovább, amit a Wachowskik felvetettek az első filmben: meddig terjed az ember tudata, és mire képes annak felszabadításával? Most zajlik éppen az Olimpia, így a kiváló sportteljesítmények, a hihetetlen (magyar vonatkozású) rekordok eszünkbe juttathatják Dan Davis történetét, és azt, hogy nemcsak mesterséges doppingszerekkel lehet hatalmas teljesítményeket elérni. Sőt felmerül a kérdés a doppingolással kapcsolatban is, hogy ha egy kemikália képes ilyen hatással lenni az emberi agyra, akkor vajon az emberi agy korlátok nélkül mire lehet képes a valóságban?

A Világrekordnak az utolsó képsorai pedig bár kicsit klisések és hatásvadászok, mégis katartikusak. Így számomra abszolút kedvenccé vált a Madhouse stúdió produkciója.

10/10

Hiba a rendszerben

Miromoto Koji, a zseniális disztópia, az Akira animátora készítette el a Beyond alias Hiba a rendszerben című epizódot, mely méltó párja a Világrekordnak. A Beyond is szimpla, szinte akciónélküli cselekménnyel képes az egyik legjobb Animátrix-film lenni, és úgy ad hozzá a Mátrix-univerzumhoz, hogy aktuális kérdéseket is felvet.

A sztori főszereplője Yoko, aki elveszíti a macskáját, Yukit, így a nyomába ered, hogy visszaszerezze. Ekkor egy olyan lakótelep udvarára érkezik, ahol látszólag a gravitáció törvényei teljesen felborultak, mert kiskölykök „lassított felvételben” zuhannak le vagy tíz méter magasból, s állnak meg a talajtól pár centire, illetve egymást dobálják, bukfenceznek a levegőben. Azaz itt is, mint a Világrekordban, a hősök tudomást szereztek a Mátrixról valamilyen formában. Csak ezt a gyermeki fantázia csodaként fogja fel, és nem kezdenek gyanakodni, csupán élvezik, hogy minden másként működik, mint ahogy azt eddig ismerték.

A sztori amellett, hogy elvarázsol és magával ragadóan bájos, sokatmondó is, hiszen ebbe az idillbe is betörnek az ügynökök, akik ott figyelnek a Mátrixon belül mindenütt, akár manapság az NSA. Így megtudhatjuk azt is, mi az a deja vu – kicsit bővebben. De a lényeg, hogy ez a világ valóban csak a szabadság illúzióját nyújtja. A valódi szabadságot, vagyis a világ tökéletes manipulálhatóságát lekorlátozzák, a viszonylagos jólétben élő embereket pedig állandóan megfigyelik. Azaz nincs magánszféra, nincs privát élete az egyénnek, minthogy minden sarkon ott van egy „kamera”. A média pedig mindebben tökéletesen asszisztál a Hiba a rendszerben c. epizódban is, mivel az anomáliát, melyet végül megszüntetnek a Mátrix ügynökei, balesetként, katasztrófaként állítják be.

Ezért itt is mintegy metaforaként foghatjuk fel a Mátrixot. Világszimuláció nélkül is léteznek ezek a struktúrák világunkban, elég csak a Snowden-féle botrányra gondolni vagy elolvasni pár hírt az interneten, és utána bekapcsolni a tévét a Magyar Televízió valamelyik hivatalos csatornájára.

A Hiba a rendszerben tehát amolyan „művészfilm” a Mátrix világából, mely hangulatával és gondolataival, mintsem triviális cselekményével varázsol el minket. Sokak szerint kifejezetten gyenge eresztés – ám én azt mondom, csak akkor, ha a Mátrixot akciófilmes vonásai miatt szerettük. A többiek, akiket inkább a világ és az atmoszféra ragadott meg, ezt a részt nyilvánvalóan imádni fogják.

8/10

Detektívtörténet

Watanabe Shinichiro és Nakazawa Kazuto (szintén a Kill Bill animációs betétjéért felelős) munkája a film noir hangulatot árasztó Detektívtörténet, mely roppantmód kreatívan alakítja át a Mátrix világát klasszikus noirrá, hard boiled krimivé. Ami persze annyira nem is hat újszerűen, ha már láttuk a Mátrixot pont egy évvel megelőző 1998-as Dark City című Alex Proyas sci-fit, mely éppen ezzel a csavarral él, hogy noir-thrillerből agyerőszakoló disztópiává alakul.

Ash, akárcsak Humphrey Bogart, unottan üldögél magándetektív cégének irodájában, ahol annak rendje és módja szerint megcsörren a telefon, majd jön is a megbízás: derítse ki, hol tartózkodik Trinity, a hírhedt hacker. Ez a Detektívtörténet sztorija dióhéjban.

Watanabe és Nakazawe rövidfilmjének érdekességét kétségtelenül a noirstílus adja, illetve a tipikus hard boiled krimis sémák „mátrixosítása” is roppantmód ötletes. Ash számára mintegy Trinity lesz a femme fatale, aki végül úgy taszítja a detektívet a mélybe, mint a klasszikus noirok női antagonistái.

Ez a noiros sztorielem ugyanakkor a Detektívtörténet végzete is, mert a végső csavar fényében elég ostobának és mesterkéltnek, hovatovább feleslegesnek fog tűnni ez a rövidfilm. Hiszen, ha ez csak egy teszt volt, egy olyan teszt, ami felméri, hogy a cinikus nyomozó öntudatossága vajon képes-e a Mátrix korlátait is szétfeszíteni, akkor Ash végülis átment a teszten – ennek ellenére azonban a legszerencsétlenebb noirhősök sorsára jut. Jóllehet, amúgy ez egy érdekes tragédiája Ashnek, hogy hiába szeretne hinni, hiába szeretné ismerni az igazságot, nincs készen, így az ügynökök majdnem átveszik felette az uralmat. Ami amúgy remek továbbgondolása a Mátrix-univerzumnak, csak éppen felveti a Wachowskik filmjével kapcsolatban azt a kérdést, hogy ha Neo sem állt készen, akkor őt miért nem hagyták sorsára, mint a balszerencsés Asht? Vagy fordítva: ha még Neo sem volt szabad a Mátrix elején, akkor Asht, aki elég gyorsan felfogta, mi a szituáció, miért nem próbálta meg kimenekíteni a csapat?

Szóval kicsit sántít ez az amúgy stílusos noirsztori, ami miatt hiába mond érdekes dolgokat a Mátrix világáról, nem tud a legjobb Animátrix-epizódok mellé felzárkózni. Az árulás és a szabad akarat problémája miatt érdekes lenne, de sajnos a hibái több kérdést generálnak, mint maga a kicsit felszínes és hatásvadász cselekmény.

7/10

Az emberi Mátrix

Az Animátrix utolsó rövidfilmjét szintén egy nyugati, vagy legalábbis Nyugaton élő animácis rendező jegyzi, Peter Chung, az Aeon Flux című rajzfilmsorozat alkotója. Az avantgárd elemekkel tűzdelt sci-fi disztópia készítője pedig rajta hagyta kézjegyzét Az emberi Mátrix ala Matriculated című részen, mert formailag és tartalmilag is ámulatbaejtően sokrétűre sikeredett munkája.

Az emberi Mátrix a valóság sivár roncstengerének képével indít, és lázadó emberek a főszereplői, akik elfognak egy őrrobotot. Így Az emberi Mátrix egyszerre idézi fel A második Reneszánszt és a Terminator-filmeket, illetve tér át ismét az ember-gép problémára. A lázadók ugyanis időről időre átprogramoznak fogságba ejtett droidokat, hogy azok a Mesterséges Intelligencia helyett szabad akaratú lényekként ismét az emberi ügyet szolgálják. Ennek módja pedig, hogy az emberek saját világszimulációt hoznak létre, melyben különböző tesztek révén az újraindított géppel elhitetik, hogy az emberek jók, segítőkészek, illetve végül azt is, hogy ő maga is ember.

Az emberi Mátrix tényleg szinte szürrealista avantgárd szkeccs, mivel a szimulált világban bizarr humanoid lények egy folyamatosan átalakuló virtuális valóságban játszanak az elfogott robottal, illetve annak tudatával. Magával ragadó, zseniális az animáció színkavalkádjával, és kicsit Jankovics Marcell stílusát idéző képi világával.

De a legjobb persze itt is a kérdésfelvetés, mely az amúgy akciódús cselekmény egyszerűsége mögött rejlik. Azaz, hogy mitől lesz ember az ember? Attól, hogy hús-vér és emberi szervei vannak? Vagy pont ellenkezőleg, a külső és a test semmit nem számít, a tudat a lényeg? Az emberi Mátrix szerint ez utóbbi lesz a helyes válasz, minthogy az utolsó jelenet tanúsága szerint a kísérlet sikerült, és a M. I. szolgálatában álló robotból gondolkodó, érző lény vált, aki elkezd gyengéd érzelmeket táplálni a női főhős ellen. Aki egyébként érdekes módon kezdeti lelkesedése után, mikor szembekerül a barátjukká tett robottal a valóságban is, elszörnyed, és pont előítéletei miatt pusztul el végül.

E film esetében tehát ismét csak értetlenkedek, hogy miért Az emberi Mátrixot szokás szapulni az Animátrix epizódjai közül, mivel egyszerűsége ellenére páratlanul komplex, s ennek a tetejében még stílusos és formatudatos is. Sokkal többet mondott nekem ez az emberi természetről, mint Steven Spielberg M. I.-je két órában, de megkockáztatom, hogy még a Szárnyas fejvadász vagy a Ghost in the Shell színvonalát is eléri ez a rövidfilm.

9/10

***

Szóval az Animátrix összességében remek gyűjtemény, mely okosan gondolja tovább a Mátrix-univerzumot, és bár még így is rengeteg kérdést hagy levegőben magával a Mátrixszal kapcsolatban, a jó filmeknek ez mindig is erénye volt. Hiszen gondolkodunk rajta, nem hagy nyugodni még az epizódok megtekintése után sem. A második Reneszánsz, a Világrekord vagy Az emberi Mátrix fontos dolgokat szegeznek a nézőnek, és hatásvadászat nélkül képesek olyan hatást gyakorolni, mely miatt az Animátrix a Mátrix-újranézések kötelező darabjává válik. Azt hiszem, az Újratöltve és a Forradalmak című élőszereplős Wachowski-filmekre nem is pazarolok többé kétszer két órát, hanem inkább az Animátrixot veszem elő évente.