Az ötvenes évek sur-westernjei óvatos, de állhatatos támadást indítottak a műfaj kissé megkövesedett világképe ellen. Egyrészt elkezdték felszámolni a hivatásos hős és a közösség viszonyát par excellence meghatározó konszenzust, másrészt felkaroltak olyan társadalmi kérdéseket is, melyek a western konzervatív, a világot "jókra" és "rosszakra" osztó szemléletétől távol álltak. Ezen kérdések egyike volt az ártatlanság vélelme, illetőleg az, hogy a bűnösség fogalma miként rögzül a társadalomban, s milyen előítéleteket, tévhiteket szül. Néhány darab olyan hősöket léptetett fel, akiket a közösség ártatlanul vádol meg valamilyen bűncselekmény elkövetésével, azaz "boszorkányüldözés" áldozatává válnak. A társadalom reakcióideje persze az esetek többségében túl nagy, és hibájukat már nincs módjuk korrigálni. Az ilyen tematikájú filmek iskolapéldája a - még a negyvenes években készült - The Ox-Bow Incident (1943) vagy a The Bravados (1958), de ebbe a sorba illeszkedik Kertész Mihály kissé elfeledett, ám a maga nemében figyelemreméltó B-westernje, a The Hangman (1959) is.
Robert Taylor alakítja Mackenzie Bovard rendőrbíró-helyettest, akit a népnyelv csak "Hangmanként" ismer, ugyanis az általa felkutatott és bíróság elé citált bűnözők általában bitófán végzik. Legújabb megbízatása elszólítja otthonából: nyomára akad ugyanis egy haramiának, Johnny Bishopnak, aki korábban részt vett egy gyilkossággal végződő rablásban, mostanra azonban eltemette magában a múltat és új életet kezdett egy kisvárosban, melynek megbecsült tagja. Bovard felkeresi prédája hajdani barátnőjét, Selah Jennison-t (Tina Louise), és tekintélyes pénzjutalmat ígér neki, amennyiben segít beazonosítani Bishopot. Az akció azonban nem megy olyan simán, mint ahogy Bovard eltervezte, sőt menet közben egyre több kétség merül fel Bishop bűnösségét illetően.
Szinte érthetetlen, miért övezi ilyen vak közöny a szakirodalomban Kertész gondolatébresztő B-moziját. Igaz ugyan, hogy a maga korában a The Hangman visszhangtalan maradt, s sem a rendezőnek, sem a főszereplőknek nem hozott kiugró sikert (sőt Tina Louise, akit a magyar közönség a Dallasban ismert meg, mint Jockey Ewing titkárnőjét, Julie-t, a film után belefásult akadozó tengerentúli karrierjébe, s Olaszországba "menekült"). Meglátásom szerint mindez két okra vezethető vissza. Egyrészt a The Hangman kissé kései kommentárja a mccarthyzmusnak, mivel az antikommunista boszorkányüldözés az ötvenes évek alkonyára gyakorlatilag elenyészett, és a karrierje végén járó, idős Kertész már nem tudott (vagy nem akart) ebben az értelemben "korszerű" filmet forgatni. A másik ok: a The Hangmanben feltűnően csekély a tájképek és a külső felvételek száma, valamint fekete-fehér nyersanyagra forgott, ami ebben a korban már szokatlan eljárásnak, erős stilizációnak számított.
Valójában a képi világ úgy is értelmezhető, mint Bovard valóságpercepciója: a "deputy marshal" feketének és fehérnek látja a világot. Számára csak nemes és alantas létezik, átmenet nincs, és az igazság működéséről is meglehetősen leegyszerűsített nézeteket vall: ha egy gyanúsítottat a tények bűnösnek láttatnak, osztályrésze csak egy jó erős kötélhurok lehet. Bovard a negyvenes-ötvenes évek neurotikussá váló hősei közül való: múltjában sötét titok lappang, máig feldolgozatlan trauma, mely a megszállott önbíráskodás irányába sodorta. E tekintetben a The Hangman olyan filmeknek is rokona, mint például A coloradói férfi (1948), a Showdown at Boot Hill (1958), a már említett The Bravados (1958) vagy a Lawman (1971), ám míg a felsorolt filmekben a neurotikus főhős végig aktív szerepet játszik, és fegyverrel próbál érvényt szerezni az igazának, addig a The Hangman megmarad lecsupaszított pszichológiai westernnek. A zárlatban Bishop, akit Bovard végül a helyi börtönbe záratott, sikeresen megszökik, és a főhős, habár újra elkezdhetné üldözni, inkább passzivizálódik, s végleg letesz a gyanúsított kézre kerítéséről.
Kertész alkotása tehát úgy ábrázolja a bukást, hogy az antihős nemcsak eszmeileg, de "fizikailag" is megbukik, mivel Bishop ártatlanságának tudata cselekvésképtelenségre kárhoztatja. Persze joggal mondhatnánk, hogy ez nem is túl nagy trouvaille, hiszen a már említett Lawman végkifejlete sokkal rendhagyóbb, mivel a Burt Lancaster által alakított fejvadász nemcsak a bűnöst, hanem annak családtagjait is hidegvérrel lemészárolja. Mi több, egészen a végefőcímig reflektálatlan marad, azaz nem eszmél rá arra, amire Bovard: hogy egész "hivatása" csupán értelmetlen öldöklések egymásutánja, hogy ténykedése súlyos anomália a civilizálódó Nyugaton.
Ámde egyrészt a Lawmanben Lee J. Cobb fia valóban bűnös (míg Bishop ártatlan), másrészt valljuk be, a westernben kevés olyan protagonistát láthattunk, aki tudatosan lemondott volna a fegyveres konfrontációról (és ezzel a rá háruló társadalmi szerepről), mi több, önként belátta volna eszméinek tarthatatlanságát és megvált volna hivatalos funkciójától is. Márpedig a The Hangmanben ez a helyzet. (A Showdown at Boot Hill sémája kissé hasonló, azzal a jelentős különbséggel, hogy abban a filmben Charles Bronson karaktere előbb likvidálja a valóban bűnös gazembert, s csak akkor dönt fegyvere szögre akasztása mellett, amikor a feldühödött tömeg gyűlöletkampányt indít ellene és többször megpróbálják meglincselni.)
Az, hogy Kertész szinte teljesen kivonja az akciót filmjéből, természetesen hidegháborús konnotációban is értelmezhető. Az ötvenes évek második felében, a hatvanas évek küszöbén a Szovjetunió pillanatnyi előnyre tett szert a hidegháborús versengésben, legalábbis ami a fegyverkezést és az űrkutatást illeti. Ez az a korszak - a híres J. F. Dulles külügyminiszterségének utolsó szakasza - melyben egyértelművé vált, hogy "a feltartóztatás doktrínája" csupán propagandisztikus eszközökben testet öltő elképzelés, mely mögött az Egyesült Államok részéről nincs igazi hajlandóság a Szovjetunió elleni fegyveres beavatkozásra. (Ezt az egyébként addig is mindenki által realitásnak vélt "status quo"-t egyébként éppen az USA-nak az 1956-os magyar forradalom idején tanúsított tétlensége erősítette meg.) Ebben a korszakban fogant a pacifista húrokat pengető The Hangman is, melyben a fegyveres erőszak szintén inkább csupán a dialógusok szintjén jelenik meg, és a tipikus amerikai hős a film végén belátja, hogy a vérontás nem célravezető. Kertész munkája tehát egy olyan Amerika képét festette meg, melyben a konzervatív ideológia (akárcsak Eisenhower elnöki időszakában) már nem tettekben, inkább csak szavakban nyilvánul meg, melyben a nagyság záloga nem az elrettentés vagy a nyers erő, hanem az, hogy Amerika képes-e visszatalálni humánus gyökereihez. 
Mert Mackenzie Bovard képes rá. Nemcsak kilép az erőszak ördögi köréből, de a film végére - egy nagyszabású csavar eredményeként - mégis Bishop régi barátnője, Shelah mellett köt ki. Ez a befejezés két okból is merésznek tekinthető. Egyfelől azért, mert Bovard és Shelah kapcsolata végig hullámzó, és leginkább professzionálisnak mondható. Másrészt Shelah és a helyi seriff között nagyjából a cselekmény felénél ígéretes baráti kapcsolat szövődik. Kertész diszkréten, de következetesen bontja ki a viszonyt, és a nézői hipotézis is azt sugallja (már viszonylag korán), hogy a nő végül a seriff oldalán fog új életet kezdeni. Az egyik utolsó jelenetben még maga Bovard is arra buzdítja Shelah-t, hogy fogadja el az érte őszintén rajongó férfi házassági ajánlatát. A zárlat azonban mindent romba dönt, hiszen Shelah váratlanul elutasítja a lánykérést, és bejelenti, hogy mégis Bovardot választja. Aki (bár a lány iránti romantikus vonzódásának nem különösebben adta jelét) kapva kap az alkalmon, és Shelah karjaiban távozik a városból. Kertész tehát páratlan erényeket csillogtat ezzel a filmjével: nemcsak bebizonyítja, hogy a látszat ellenére mégiscsak képes korszerű westernt forgatni, hanem a szerelmi melodrámába is meglepő csavarokat ágyaz. Ez pedig csak egy olyan alkotónak sikerülhet, akinek kreativitása és szituációs érzéke még hetvenen túl is csalhatatlan. És bár Kertész igazi, utolsó nagy westernjének általában a The Comancherost (1961) tartják, a The Hangman is leleményes és pazar mozi. Ne riasszon el, hogy fekete-fehérben készült, vagy hogy kevés tájképpel szolgál.
