Jeges veríték fut végig a néző hátán, mire legördül a film végefőcíme. Tagjai reszketnek a borzongástól. Joggal konstatálhatja, hogy ilyen az ideális horrorélmény: hideglelős, zsigerekig hatoló, kábulatszerű tapasztalat, melyet még hosszú évekig cipelsz magaddal, akár egy ólomsúlyú keresztet. Megkímél a hatásvadászat legcsekélyebb gyanújától is: nem láthatsz vészjósló szögben meglendített baltát, vérben ázó holttesteket, kigúvadt szemű démonokat, vagy egyéb fantasztikus lényeket, de még blikkfangos komputertechnikával sem szédít. Ellenkezőleg: a képzeletedet mozgatja meg, az elméddel karambolozik. Az ismeretlentől, a láthatatlantól való félelmedet gerjeszti emésztő lángcsóvává. Ilyen a jó horror. Ilyen az igazi, míves horror. Ilyen Robert Wise 1963-ban készített mesterműve, A ház hideg szíve.
Kalandos út vezetett odáig, míg végre révbe érkezett a produkció. Robert Wise rendezőt szerződés kötötte az MGM-hez, melynek értelmében tartozott egy filmmel a stúdiónak. Előállt hát A ház hideg szíve ötletével - a film alapjául szolgáló regény, Shirley Jackson The Haunted on Hill House című műve nagy hatást gyakorolt rá -, ám a stúdió "csupán" egymillió dollárt volt hajlandó áldozni a projektre. Wise kevesellte az összeget, úgyhogy inkább az MGM londoni fiókjánál kopogtatott, ahol is nagyvonalúan megtoldották még százezerrel az eredeti büdzsét. (A rendező a United Artists irányába is tapogatózott, ám hosszas, kínos csönd után elutasították.) Nelson Gidding - akivel Wise már az 1958-as Élni akarok! című filmben is kollaborált - hat hónapon keresztül írta a forgatókönyvet, ám a gondos munka meghozta gyümölcsét.
Jackson eredeti regényéhez képest Wise kissé eltolta a fókuszt, ugyanis a kísértethistória egyik központi motívumává emelte a főhősnő, Eleanor (Julie Harris) lassú, de megállíthatatlan sodródását a téboly felé. Eleanor egy másik nő, Theodora (Claire Bloom) társaságában bekapcsolódik egy paranormális jelenségeket kutató nyomozócsoport munkájába. Útjuk egy titokzatos és ódon New England-i kúriához vezeti őket, melyet gyaníthatóan kísértetek uralnak. Az erre utaló jelek lassacskán szaporodni kezdenek, és ahogy a csoportot egyre szorítja a kastély gyilkos ölelése, úgy hasad apró szilánkokra Eleanor tudata. A ház hideg szíve tehát ragyogóan ötvözi a mentális horrort a veretes kísértet-történetekkel. Már a sejtelmes és kimért narráció megalapozza a film hideglelős atmoszféráját. A főhősnő számára eleinte kitörési lehetőségnek tűnik a furcsa kísérlethez való asszisztálás, ám a titokzatos kúria, akár egy ártó szellem, befészkeli magát Eleanor tudatába, hogy halálra gyötörje. 
A történetben voltaképpen nem is a kísértetek testesítik meg a gonoszt, hanem maga a kastély. Klausztrofób belső tereivel, labirintusszerű folyosóival, kevély tükreivel magányba fojtja a betolakodókat. Tehetetlenül hánykolódnak benne, akár Jónás a cethal gyomrában. A ház lassan önálló entitássá nő - a film végén már egyértelmű, hogy a lázálom igazi középpontja. Könyörtelen karmesterként, láthatatlan kezekkel irányítja a szívében keringő átkozottak meg-megújuló sikoly-koncertjeit. Bravúros megoldás, hogy az alkotók csupán rémületes hanghatásokkal érzékeltetik a nem evilági erők jelenlétét. A suttogások, kacajok, kiáltások és zörejek ördögi melódiája mégis sokkal inkább vérfagyasztó, mintha egy sötét lepelbe bújt, kocsonyás kezű lidérc üldözné a hősöket. A kamera nem masírozik be a rettenet sűrűjébe, nem társít arcot az iszonyathoz, hanem csak diszkréten sejtet - kifinomult eszközkészlettel. Wise az álomszerűség megteremtéséhez torzító nagylátószögű optikát alkalmazott. Annak érdekében, hogy a ház folyosói kellően irracionális hatást keltsenek, a direktor egy olyan kamerát kért a Panavision elnökétől, Bob Gottschalktól, amely még fejlesztés alatt állt, ezért fennállt a veszélye, hogy a kelleténél nagyobb mértékben torzítja a képet. Wise-nak azonban épp ilyenre volt szüksége. A rendezőnek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, miszerint ő maga kívánja a nagymértékű képtorzítást, és emiatt nem fog reklamálni a Panavisionnél. Így is történt.
Egyébiránt pedig invenciózus kameramunka, szokatlan plánszervezés és dinamikus mozgások fémjelzik a technikai stáb páratlan hozzáértését. Maga Wise ragaszkodott ahhoz, hogy a film ne színes nyersanyagra forogjon, és kiváló döntést hozott. A direktor vágóként maga is bábáskodott a fekete-fehér kép előnyeit talán leginkább kihasználó amerikai klasszikus, az Aranypolgár megteremtésénél, később pedig saját filmjeibe is sikerrel ültette át a Wellestől és Gregg Tolandtől tanult sötét, expresszív képalkotási stílust. Ezúttal sem történt ez másként: Davis Boulton operatőr szerencsére a helyzet magaslatán állt. Intenzív, sötét képei mindennél beszédesebben artikulálják a horror velejét jelentő határhelyzet-élményt. Arról nem is szólva, hogy Eleanor meghasadt tudatát is ragyogóan szimbolizálják. Nem véletlen, hogy a '60-as évek olyan - többnyire gótikus beütésű - angolszász horrorfilmjei, mint a Lelkek karneválja, az Elátkozottak faluja vagy épp Az ártatlanok, kivétel nélkül fekete-fehérben forogtak. (A Lelkek karneváljának létezik egy "utószínezett" verziója is, még talán az internet homályos zugaiban is kering - ha javasolhatom, mindenki kerülje el!) Wise és stábja némely, a ház körüli külső felvételnél infravörös képeket is alkalmazott, melyek mesterségesen fokozták a fekete-fehér kontrasztot.
Színészileg is remek a produkció, Julie Harris mély átéléssel alakítja a főszerepet. A néző egy idő után valósággal rákényszerül, hogy együtt éljen és lélegezzen vele. Harris nehéz természete egyébként kissé megbonyolította a forgatást. A színésznő egyrészt depresszióval küszködött, másfelől igyekezett távolságot tartani partnereitől, hogy civilben is "hasonlítson" a többiektől elhúzódó, magának való karakteréhez. A többi színész is derekasan helytáll. Az arcokra kiülő dermedt döbbenet különösen realisztikus (ennek az is lehet az oka, hogy bizonyos jelenetekben a színészeknek felvételről lejátszották a kísértethangokat, akik így sokkal hitelesebben tudtak reagálni azokra.) Megjelenése idején A ház hideg szíve nem termelt magas bevételt, viszont a kritika többnyire kegyesen fogadta. Az azóta eltelt évtizedekben egyre kedvezőbben alakult a recepciója, mára pedig szinte konszenzuálisan minden ítész és rajongó a legnagyobb horrorfilmek közé sorolja. Én pedig egyenesen a legnagyobbnak tartom.
Ezzel persze nem vagyok egyedül. Hogy csak egy nevet említsek, Martin Scorsese is osztja ezt a vélekedésemet.
