Még a koromsötét ötvenes években is készültek olyan magyar filmek, melyek nemcsak a sematizmus szorító ölelését kerülték el, de sikeresen gazdagították a műfaji palettát nyugati mintázatú zsánerek bizonyos elemeinek értő adaptálásával. Ezen filmek egyik tankönyvi példája Gertler Viktor Gázolása. Persze eleve problematikus műfajiságról beszélni a magyar filmművészet szocialista időszakában, hiszen amaz tulajdonképpen gyanús ("tűrt") kategóriává silányodott, melyet a művelődéspolitika már csak ideológiai okokból is igyekezett partvonalra szorítani. Célja nem lehetett többé a szimpla szórakoztatás, kötelezően valamiféle társadalmi üzenetet is artikulálnia kellett. (A hatvanas években pedig, ahogy az európai modernizmus hullámverése Magyarországot is elérte, a műfaji filmek még inkább leértékelődtek.) Gertler mozija már csak azért is ritka kincse a Rákosi-korszak alkonyának, mert egyrészt kifejezetten szórakoztató és izgalmas darab, másrészt a bűnügyi filmek és a melodráma legnemesebb hagyományait sűríti egy jó működő műfaji formációba.

Meglepő, de a Gázolás virtigli film noirként indul. Adva van egy becsületes jogász, a közlekedési bíróság fiatal reménysége, Csanádi András (Darvas Iván), aki halálosan beleszeret a bájos és talpraesett, ám kétes hírű férfiakkal parolázó Zenthe Juditba (Ferrari Violetta). Néhány reményteli randevú után a nő kétségbeesetten bevallja udvarlójának, hogy elgázolt egy idős asszonyt. Csanádit nagyon felkavarja a hír. Judit természetesen ártatlannak vallja magát, mi több, kérlelni kezdi a férfit, hogy vállalja el az ügy tárgyalását, s valamiként húzza ki őt a csávából. Csanádi hamarosan kutyaszorítóban találja magát. Szakmai becsületét és tomboló érzelmeit kell mérlegre helyeznie. A tárgyalás előtt igyekszik fényt deríteni az ügy minden apró mozzanatára, de felfedezései nem nyugtatják meg a nő ártatlanságával kapcsolatosan, sőt, épp ellenkezőleg. Csak még több kételyt érlelnek Csanádi szívében. Ennek ellenére érzelmei nem látszanak apadni, még mindig őrülten, szinte fanatikusan imádja a nőt.

Azonban a film háromötödénél váratlanul éles logikai váltás történik. Mintha Gertler megijedne a választott műfaji alakzattól. Szakít a film noir-sémával, és nagyszabású tárgyalótermi drámává formálja a történetet. Csanádi dilemmája hirtelen veszít jelentőségéből, s a két főhős konfliktusát a bűnügy rekonstruálásának feszültsége váltja fel. Ekkor már nem az a Gázolás tétje, hogy vajon Csanádi hű marad-e hivatásához, avagy a nő kedvéért korrumpálódik-e, hanem hogy Judit bűnös-e vagy ártatlan. Tágul a fókusz is: a korábbiaknál sokkal nagyobb szerepet kapnak a mellékhősök, akik tanúként - egyik vagy másik oldalon felsorakozva - a társadalom egy-egy jellemző rétegét képviselik. Voltaképpen a Gázolás utolsó csaknem negyven percében az alkotók széles társadalmi tablót vázolnak fel, melyhez képest a bűnügyi szál szinte már el is vékonyodik.
Épp ezért nevezheti joggal "társadalmi melodrámának" a Gázolást Gelencsér Gábor filmesztéta. A meghatározás nemcsak találónak tűnik (hogy esetünkben miért nem pontos, arról mindjárt), de általánosságban véve kellően provokatív is, hiszen a klasszikus melodrámában a hősöket általában nem vezérlik magasztos társadalmi célok, épp ellenkezőleg, inkább a magánszféra csigaházába húzódnak, és saját boldogságuk elnyerésén munkálkodnak. A Gázolás esetében persze más a helyzet. A kötél, amelyen Csanádinak táncolnia kell, a társadalmi kötelesség és a személyes boldogságvágy között feszül. Ennek ellenére mégis úgy látom, a melodrámai vonások nem elég erőteljesek ahhoz, hogy épp ezt a címkét ragasszuk a Gázolásra. Akkor beszélhetnénk valódi melodrámáról, ha a második részben is Csanádi dilemmája alkotná a film konfliktusmagját. (Hitchcock rendkívül hasonló témájú és stílusú '40-es évekbeli filmje, a Paradine-ügy egyébként jobban kibontotta a bűnös nő és a makulátlan jogász szerelmi drámáját.) Ha a Judithoz fűződő ambivalens viszonya teljes ívet kapna a forgatókönyvben, és főleg ha a nő elítélése bármiféle lelki törést okozna a főhős számára. Ám épp ennek ellenkezője történik.

"Ez a perc is emlék lesz egyszer" - hallhatjuk abban a nótában, mely Csanádi és Judit éttermi randevúját festi alá. Pontosan így ér véget a két ember ígéretesen induló románca. Az asszony végül valóban emlékké, absztrakcióvá szelídül Csanádi számára, aki úgy bólint rá a Juditot elmarasztaló ítéletre, hogy előtte még csak egyetlen személyes, tárgyalótermen kívüli találkozást sem kezdeményez szerelmével. Ebből is látszik, hogy a melodrámai (vagy egyáltalán: az érzelmi) dimenzió mennyire elcsökevényesedik, ahogy közeledik a zárlat. Ekkor már nem kérdéses, hogy a szerelmesek egymásra találnak-e; tudjuk, hogy nem fognak. Sokkal inkább Judit karakterének árnyalására helyeződik a hangsúly, és persze az igazi tét itt immáron az, hogy a bűnös asszony lelepleződik-e a nyilvánosság előtt, és megkapja-e méltó büntetését. Tehát a film végére (második felére) abszolút kiteljesedik a társadalmi perspektíva, a melodrámai viszont nem. Ezért nem tartom teljesen pontosnak a "társadalmi melodráma" megjelölést.

Az persze - ismerve a kor viszonyait - egyáltalán nem meglepő, hogy a filmnek egyértelmű és pozitív társadalmi üzenettel kellett végződnie. Gertler is behódolt a felülről ránehezedő ideológiai kényszernek, és ezért botorság volna hibáztatni. Jól mutatja a társadalmi mondanivaló fontosságát, hogy az utolsó képek már nem is a főhősökre koncentrálnak. Csanádi felettese és mentora, Pálházi Jenő elégedetten hallgatja, amint az ifjú tanítvány kihirdeti a Juditot elmarasztaló ítéletet, majd kihátrál a teremből, cigarettával kínálja Judit összetört barátnőjét, Beát, aztán egy régi ismerősével kezd el csevegni. Elénk tárul a bíróság méltóságot sugárzó, boltíves folyosója, melyet eddig csupán részleteiben láthattunk, s ez a látvány most az eddigieknél is erősebben sugallja: az igazságosság és a jog erői diadalt arattak a bűn és a jellemgyengeség felett, és ez a film legfontosabb tanulsága. Nyilvánvaló, hogy valami ilyesféle konklúzióval kellett végződnie a Gázolásnak. Hiszen a magánélet kusza viszonyai végső soron másodlagosak, a lényeg, hogy világos legyen: a szocialista államgépezet és igazságszolgáltatás szerkezetében egyetlen csavar sem lazulhat meg, pláne nem pattanhat ki a helyéről.
Persze a szájbarágós fogalmazásmód vajmi keveset von le a film értékéből. Én mégis inkább a játékidő első háromötödét tartom színvonalasabbnak. Ekkor kerül a Gázolás a film noir vonzáskörzetébe. Sokrétű motívumlánc öleli át a cselekménynek ezt a szakaszát. A noirt idézik a rendkívül jellegzetes, sötét, olykor erősen kontrasztos képek, melyek végighúzódnak az első bő egy órán. Sőt, a legtöbb jelenet az éjszaka leple alatt játszódik: e napszak az első cselekményperiódusban végig meghatározó marad. A zuhogó eső képe hasonlóan fontos, ráadásul mindig központi helyen szerepel. Főként az első jelenet említhető itt - mely már jó előre amolyan mentális útikalauzként szolgál a későbbi események megértéséhez -, valamint a Csanádi flashbackje utáni szcéna, mely időben röviddel az első előtt játszódik. Az esőmotívum mindig a nő, Judit karakteréhez kötődik, nemcsak azért, mert őt jellemzi, hanem azért is, mert (és persze ez is jelzésértékű) van, hogy akkor ered el az eső, amikor Judit belép a történetbe. (Például amikor a nő otthonában keresi fel Csanádit.) Az eső kettős jelentésű szimbólum: egyrészt Judit obskúrus személyiségét nyomatékosítja. ("Egyre nagyobb a köd körülötted! Ez az utolsó alkalom, hogy őszinte légy!" - mondja Csanádi a nőnek utolsó találkozásukkor, midőn az esőben áznak.) Másrészt a megtisztulás ígéretét hordozza a fiatal bíró számára, aki Juditnak köszönhetően első ízben élheti át az őszinte, igaz szerelmet, és ettől voltaképpen még jobb emberré is válik a film végére. (Hiszen mérlegel, lemond a szerelemről, és az erkölcs és az igazságosság univerzális értékei mellett teszi le voksát.) Azonban az eső, ha úgy tetszik, időjárási anomália is a Gázolásban, hiszen a történet karácsony idején, illetve újév környékén játszódik, amikor hagyományosan nem esik olyan mértékű csapadék, mint amilyen a filmben Budapest utcáira zúdul. Mindennek jelentése: az idő nemcsak szubjektíve Csanádi számára zökkent ki (erről mindjárt), hanem szorosabban véve, természeti-meteorológiai értelemben is.

Ha már itt tartunk: az elveszettség hamisítatlanul film noiros ősélményét a szövevényes időfelbontás teszi teljessé. Az első jelenet két szempontból is érdekes. Egyrészt egy nagyon lényeges mozzanatot mutat be (a szerelmesek elválását), melyet többé nem is látunk, másrészt amolyan "kicsinyítő tükörként" (vagy mentális iránytűként) is funkcionál, hiszen előre leleplezi, miről is fog szólni a történet. Mit is látunk? Csanádi és Judit szenvedélyesen ölelkezik és csókolózik egy taxi hátsó ülésén. A kocsi lassan döcög Pest külvárosában, amikor a békésen fütyörésző taxisofőr kis híján elgázol egy, az autó elég szaladó lányt. A sofőr rákiabál a védtelen teremtésre, s erre a szerelmesek is összerezzennek, majd folytatják a csókolózást, végül Judit kiszáll a taxiból, és a két ember útjai elválnak. Ugyanerről fog szólni a film is: a szenvedélyes szerelemről, melyet felkavar egy közúti baleset, s mely lassan, de biztosan a románc felbomlásához vezet.

De térjünk is vissza az időfelbontáshoz. Amint már említettem, az első jelenetet sosem látjuk többé. Csanádi a kórházba siet, ahol Judit idős áldozatát ápolják, majd mentorához, Pálházihoz, akinek elbeszéli Judit történetét és személyes tragédiáját. Innentől flashback ágyazódik az elbeszélésbe, mely majdnem az első periódus végéig tart. Ekkor visszatérünk az első jelenethez, pontosabban annak közvetlen előzményeihez. Csanádi és Judit végső veszekedése, majd kibékülése tárul elénk, s még azt is látjuk, ahogy egymást ölelve utaznak a taxiban, de az elválást többé nem mutatja a kamera. Azonban ezen a ponton az áldozatnál történt látogatás egyes képei visszaidéződnek, szinte álomszerűen. Ez a Gázolás talán leginkább "film noiros" pontja, mert a kétségbeesés és az elbizonytalanodás drámáját, a Csanádiban keltett végletes érzéseket remekül - intenzív, sűrített stílusban - tükrözi. Az élményt talán a következő, a taxijelenet során elhangzó narráció összegzi legjobban: "Fogtam a vállát, és a nedves kabáton át éreztem, hogy milyen forró a bőre. Hiszek neki, és kételkedem benne. Halálosan szeretem, és irtózatosan gyűlölöm." De a cselekményvezetés a továbbiak során sem lesz teljesen lineáris. A tárgyalási procedúra szakasza alatt is egymás után sorjáznak az egyes szereplők flashbackjei, melyek megint csak megbillentik a kényelmes befogadói pozíciót, és szinte a végsőkig árnyalják a még mindig homályba burkolózó bűnesetet. Túlzás nélkül állítható, hogy Gertler bonyolult és sokszálú időkezelése még az amerikai film noirok között is szinte párját ritkítaná. (Nem is említve, hogy Csanádi számtalan esetben narrálja is a képeket.)
Ennek ellenére mégsem nevezhetjük film noirnak a Gázolást (amiképpen melodrámaként sem definiálhatjuk.) A film első háromötöde után nemcsak a melodráma-, de a film noir-narratíva is törést szenved. A Gázolás olyan klasszikus noirok cselekménysémáját idézi meg, mint a Kettős kárigény, A postás mindig kétszer csenget vagy az Angyalarc: az erkölcsi integritását vesztett férfihős a pókasszony hálójába kerül, s annak hatására olyan bűncselekményt követ el, melyre önmagától nem lenne képes. Nos, annyi bizonyos, hogy Csanádi vergődik is a pókasszony, Judit hálójában, de végül nem csábul bűnre: nem korrumpálódik, nem fizeti le a bíróság tagjait, nem mond le a tények objektív mérlegelésének kötelességéről. Éppen ezért nem teljesedik ki a film noir-tematika sem, és nem kerekedik bukástörténetté a Gázolás. Másrészt Judit ugyan erkölcstelen és számító asszony (érdekes, hogy a nő sofőrként dolgozik, miközben az amerikai film noirokban hagyományosan a kétes erkölcsű férfihősöknek jut ez a foglalkozás), de - és ez is különbség a fekete szériához képest - nem életkörülményei javulását (az anyagi gyarapodást, a férjtől, egy gyűlölt családtagtól való megszabadulást stb.) várja a férfi áldozatától, hanem csupán a börtön elkerüléséért küzd. Ezért is gyöngébb, és bizonyos értelemben még szánandóbb is, mint az amerikai film noir veszedelmes femme fatale-jai. (Még akkor is, ha a flashbackek fényt derítenek arra, hogy Judit voltaképpen egy férfiak egész seregével kacérkodó, könnyelmű, kurvaszerű szépség. Sőt: ahogy Kelecsényi László kiváló írásában rávilágít: a nő tulajdonképpen az előző kor, a polgári világ képviselője a '45 utáni világba jól beilleszkedett, rendszerhű Csanádival szemben.)

Meglátásom szerint helyesebb inkább film noir- és melodráma-elemekkel fűszerezett krimiként tekinteni a Gázolásra. Hiszen Csanádi - habár nem hivatásos nyomozóról van szó, bár nem is áll olyan távol ettől a státustól - kezdettől fogva a zavaros bűneset felgöngyölítésén munkálkodik. A cselekmény tekintélyes hányadában egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy bíró, sokkal inkább úgy, mint egy detektív: kikérdez tanúkat, megkeres és faggatni kezd érintetteket (például Judit egykori férjét, akit az asszony kiforgatott tekintélyes vagyonából, és nincstelen proletárrá züllesztett), bizonyítékokat gyűjt, és még a tárgyalás folyamán is az eljárási procedúrától független, előzetes tudására támaszkodik. (Például abban a jelenetben, amikor a Rátonyi által alakított színész tudtán kívül leleplezi Judit egyik korábbi hazugságát.) Kis túlzással akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy Csanádi feladata végig a bűnügy felderítése, csak a második játékrészben ezt a munkát már a bírói pulpitus mögül végzi.
Annak ellenére, hogy végül egyik ígéretes műfaji tematikát sem teljesíti ki, Gertler Viktor 1955-ös mozija nemcsak lebilincselő, feszült és torokszorító bűnügyi opus, telis-tele kiváló színészi alakításokkal (Darvas és Ferrari Violetta játéka pazar, különösen előbbié, és Somogyvári Rudolf, Sulyok Mária, Szirtes Ádám vagy a már említett Rátonyi kisebb szerepeikben is ragyogóak), de egyúttal remekül működő műfajelegy. Olyan varázsfőzet, melyben a megszokott, jellegzetesen magyar ízeket tökéletesen egészíti ki a sejtelmes nyugati egzotikum. És éppen ettől válik ellenállhatatlanná.