A YouTube- és egyéb videómegosztók korában irtó fontos, hogy egy kortárs látványfilmnek ütős előzetest dobjanak össze, melyet így milliárdok nézhetnek meg világszerte, s izgulhatnak rá az aktuális megafilmre. Manapság kulcsfontosságú, hogy még a film elkészülte előtt úgynevezett teaserekkel csigázzák a nézőket, felépítve az adott potenciális blockbuster mint esemény „karrierjét”. Aztán egyre több és több részletet fednek fel a sztoriból, a karakterekről, az adott mű premierje előtt pedig szinte a filmével egyenrangú hisztériát kelt a „final trailer”, mely mintegy összegzi az eddig látott előzeteseket.
A trailermánia tehát a kortárs blockbusterek természetes velejárója lett, sokszor az előzetes sokkal jobb, mint maga a film (lásd például a 2007-es 300 esetét). Sőt sok esetben az előzetesek túlontúl nagy mennyiségű információt fednek fel az adott alkotásból, így felmerül a kérdés a mozizás után, hogy volt-e értelme megtekinteni a filmet. Gondolatébresztőnek szánt írásomban merengjünk el ezen a problémán kicsit.
Nem titkolom, a cikk ötletét a Batman Superman ellen ihlette, melyre továbbra is nagyon mérges vagyok, jóllehet, talán nem érdemelte ki kritikáimban azt az alacsony pontszámot, amit adtam Zack Snyder szuperhősfilmjének. Sőt az első fele a filmnek rendben is lenne, tartalmaz olyan jeleneteket, melyeket szívesen újranézek (!). Így kerültem közel a Batman Superman ellen trailereihez, melyek közül 1-2, ha a szemem elé került, pedig a YouTube-on 11 perces montázst raktak össze belőlük. Azaz volt legalább 4, plusz a teaserek, melyekkel Az acélember óta bombáztak minket. S tulajdonképpen ahogy néztem ezt az összeállítást, az fogalmazódott meg bennem, hogy a film, amit láttam, tulajdonképpen nem sokban különbözött ettől a 11 perctől. Igen, a dialógusok, a töltelékjelenetek, vagy a legfőbb fordulat a történet végén nincs benne, de amúgy gyakorlatilag a Batman Superman ellen nagy részét láttam ebben a 11 percben. S talán jobb film is lenne, ha a nyálas, elcseszett párbeszédek, a rossz fordulatok és a rossz jelenetek kimaradnak. Ha „Dircetor’s Cut”-ot kéne készítenem a Batman Superman ellenből, akkor én egy némafilmet készítenék, mely kb. 1,5 órás, és kizárólag a Batman Superman elleni összecsapásról szólna.
Ugyanezzel a problémával találkozok évek óta persze. S ez nem annyira a blockbusterek korához kötődik, a hatvanas-hetvenes évekből is lehet szemezgetni. Például most a Point Blank előzetese ugrik be, mely szintén sok mindent elárul a történetről. De a mai látványfilmek esetében ez mintegy az agresszív marketing velejárója, hogy egy idő után fel kell fedni lényeges elemeket a történetből. A Batman Superman ellenben például igen is fontos elem az, hogy a két titán harca csak egy látványos ürügy, figyelemelterelés, és az „igazi gonosz” majd csak később lép elő. Nos, ezt szépen ellőtték a trailerekben, pedig szerintem akármilyen gejl módon is lett megoldva, sokkal hatásosabb lett volna a vásznon látni, mint az előzetesekben.
Tehát a trailer, a marketing része, mely a film eladásának kulcsmozzanata manapság, önmaga farkába harapó kígyó. Legutóbb az X-Men: Apokalipszis és a Tarzan című, májusban, illetve júliusban érkező blockbusternek szánt alkotások előzeteseit tekintettem meg, és azon túl, hogy persze tipikus látványfilmes kliséket puffogtatnak, az tűnt fel, hogy mint a Batman Superman ellen esetében, ezek is elmesélik a filmek sztoriját. Persze bizonyára megtartanak titkokat a legfőbb fordulatokkal kapcsolatban, de például az igen gyengusznak és nevetségesnek ígérkező Tarzan esetében a trailer kronologikus sorrendben elmondja, a címszereplő hogyan került a majmok közé, milyen ellenségei lesznek, akik megzavarják a dzsungel idilljét, és tudjuk már azt is, miként fog elbánni látványos csatajelenet keretében a sablongonosz lorddal a természet bosszúálló hérosza.
Igaz, nem nagyon kell előzetes ahhoz, hogy a blockbusternek szánt Tarzan történetét ismerjük. Aki az utóbbi évtizedekben nem egy atombunkerben, vagy, hogy kapcsolódjak az ekézett trailerhez, dzsungelben, gorillák közt nőtt fel, az jól ismeri már a filmet. Avagy, ha láttuk a Majmok bolygója újrázásokat, vagy akármelyik nagyhangú szuperhőseposzt, láttuk már a Tarzant is. Csak a Majmok bolygójából ismerős lázadó Cézárt helyettesítsük be a Stellan Skarsgård fia által játszott címszereplőre, és megkapjuk a csúf, gonosz, kizsákmányoló emberi civilizáció ellen lázadó populista hős sémáját. Valószínűleg lesz benne egy szerelmi szál, melyet az előzetes is bedob, és valószínűleg lesz egy fordulat, amiben a nő és Tarzan kölcsönösen megmentik egymást a gonosz brit lordtól.
Jóllehet, én magam ilyen filmre be nem ülnék, a Majmok bolygója esetében is csak az eredeti 1968-as film, a regényalap és a számomra mérvadó emberek által írt viszonylag pozitív kritikák ösztönöztek arra, hogy moziban tekintsem meg. De azért mégis kérdés, hogy ha a sztori ennyire nem számít, hogy lassan már spoilerekkel is telerakják az előzeteseket, akkor mégis miért megyünk moziba? Könnyű persze rávágni, hogy a látványért, ami részben igaz és igazolható is. Hiszen otthon nincsen még olyan szélesvásznunk sem, mint az átlagos megaplexek termeiben, de IMAX és a 3D még továbbra is azért luxus. Igaz, 3D tévék vannak, de kétlem, hogy bárki is olyan minőségben tudná élvezni otthon az Avatart vagy a Gravitációt tévén, mint moziban.
Az már más kérdés, hogy igen kevés film tudja még manapság is kiaknázni a 3D-t. A Batman Superman ellen a legjobb példa erre, mely csak egy kiragadott, átlagos blockbuster, melyet egyáltalán nem a technológiával reklámoztak már, hanem a DC hősök konfliktusával. Persze minden szempontból átverés a film, hiszen egyfelől a két hős konfrontációja csak figyelemelterelés, másfelől pedig a 3D itt is kimerül pár vízcsepp „kicseppenéséből”, vagy egy valóban félelmetes, sokkoló momentumban. De amúgy direkt kipróbáltam, hogy 3D szemüveg nélkül is ugyanúgy nézhető lenne a film, csak néha elmosódott. Néha.
Ráadásul a Batman Superman ellen csatái 2D-ben sem túl látványosak. Az utóbbi időben egy filmért volt érdemes moziba ülni, ez pedig a Star Wars volt, mely mindenféle 3D-s parasztvakítás nélkül, főleg a sok makettnek és kaszkadőrjelenetnek köszönhetően valóban látványos, ütős, energikus összecsapásokat felvonultató alkotás. Itthon, kisképernyőn nézve koránt sincs akkora ereje a lézerkard sercenésének vagy az erőlökésnek, mint nagyvásznon. Pedig nem is a legcsúcsabb technológiával felszerelt Cinem City-ben, hanem a Corvin mozi egyik kisebb termében néztem.
A Batman Superman ellen, de akár a Bosszúállókat is említhetném, kifejezetten átlagos. Batman harcai még izgalmasak koreográfiában, de mikor Doomsday a film végén elpuffogtat néhány városromboló energialökést, ásítottam. Látványos? Egyáltalán nem, csupán színes effekthalmaz az egész. A Bosszúállókat is ezért nem szerettem, mert egyszerűen a legnagyobb összecsapásokban sincs elég erő, és annyira monumentálisak akarnak lenni, hogy a CGI meggyilkolja az egészet. Egyedül Az acélember az, amire azt mondtam, hogy na, van benne erő, de az is inkább annak köszönhető, hogy nagy effektek és robbanások helyett két dühös karakter döntött össze felhőkarcolókat, és a törmelékeket az arcomon éreztem. A túl monumentális csatáknál, mint amilyenekkel a Batman Superman ellen is tele van a végén, az a baj, hogy már nincs idő a kis részletekre, hanem gyorsan vágni kell, össze kell csapni a filmet, mert lejárt a 2,5 óra.
Tehát ironikus módon a kivétel az, ha egy látványfilm valóban látványos, izgalmas és energikus a nagyvásznon. A szabály pedig a „nagyobb, monumentálisabb, unalmasabb”, mely még csak nem is CGI, hanem a számítógépes effektek lelketlen, idegbeteg használatának köszönhető. Így akkor ismét felteszem a kérdést, hogy ha a sztorit lelövik a trailerekben, a látvány nem nagy szám, minek menjek moziba? (Még mielőtt valaki nekem szegezné a kérdést: sajtóvetítéseken szoktam látványfilmeket nézni, a Star Wars, az Interstellar vagy a Gravitáció érdemelte ki tőlem csak, hogy pénzt is adjak értük. Megjegyzem, a Gravitációtól sem voltam elhasalva annak idején, de legalább a 3D-t ez az alkotás kihasználta. Az Interstellar meg jó példa arra, hogy nem kell 3D ahhoz, hogy egy film ütős legyen. Jó atmoszféra és zene is elég a valódi epikussághoz.)
Szóval úgy gondolom, hogy az blockbustereket leleplező trailerek kényszeredetten azért is lőnek le fontos fordulatokat az adott filmből, mert szinte a gallérjánál, pólójánál, grabancánál fogva akarják megragadni a nézőt, megrázni, hogy „neked ezt meg kell nézned!!!”. A trailerek a filmek politikusai, nagy hanggal ígérgetnek, és bár ugyanazt mondják, amit már évek óta, de más-más módszerekkel beetetik a népet. Nem kell ehhez sok, elég, ha egy-egy jellegzetes karaktert kiragadunk, aki a filmet képviseli: X-Men csapat, Batman, Superman, Tarzan. A lényeg a populáris mítoszok és a nézők kizsákmányolása, nem az eredeti sztori vagy a látvány. A sztori már semmit nem számít, annyi tisztelete sincs, hogy kicsit más, kicsit az átlagtól eltérő trailert vágjunk össze belőle. Talán a Deadpool volt az egyetlen, mely próbálkozott eredetibb előzetessel, de egyfelől abban a pár perces jelenetben is gyakorlatilag elpuffogtatták a film leglátványosabb képsorait, másfelől pedig a Deadpool is kapott átlagos trailert.
Így tényleg nincs más válasz arra, hogy miért mennek még mindig milliónyian a mozikba, ha Batman vagy Pókember feltűnik a trailerekben, minthogy a nézőnek az összhatásra, a moziélményre van szüksége, melyhez hozzátartozik a tolakodóan hangos zene, robbanások, a többi film előzetese még a kezdő képsorok előtt, a popcorn, a nachos, a kóla (melyeket sokan elfogyasztanak már a várakozás közben), meg általában az, hogy a haverokkal elmegy valahová, ami nem disco, nem (teljesen) pláza. Ma már nem a film számít, hanem az élmény. Ehhez csak mintegy járulékos elemek az egy kaptafára készült szuperhősfilmek és megafilmek.
