Jézus valójában egy ősöreg cro-magnoni volt, aki nem más, mint Buddha tanait terjesztette a zsidóságnak? Az Újszövetség pedig merő koholmány, a szárnyaló fantáziájú utókor mesekönyve? Van emberi létezés az általunk ismert időn kívül? Mindaz, amit az egyedfejlődésről eddig hittünk, megcáfolható? Az emberi faj biológiai és antropológiai törvényszerűségei csupán illékony képzelgések? Ilyen és ehhez hasonló provokációkkal bombázza a nagyérdeműt Richard Schenkman - egyébként meglehetősen silány - életművének kakukktojása, Az őslakó. Ebbe az uzsonnapénzből (mindösszesen kétszázezer dollárból!) készített, egyszerű technikával rögzített, egyetlen helyszínre komponált, mindenféle speciális effektust nélkülöző független kamaradrámába több kreativitás és bátorság szorult, mint harminc nagyszabású álomgyári presztízsfilmbe összesen.
Jerome Bixby forgatókönyvíró már a '60-as években kiötlötte Az őslakó sztoriját, sőt egy 1969-es Star Trek-epizódot (Requiem for Methuselah) már voltaképpen erre az alapkoncepcióra épített. A film szkriptje azonban csak a '90-es évek folyamán öltött végleges formát. Bixby 1998-ig, szinte a haláláig dolgozott rajta. Nem tagadhatjuk: megérte ilyen sokat melengetni a forgatókönyvet, ugyanis az ötlet briliáns. John Oldman történészprofesszor bejelenti, hogy tíz év után otthagyja az egyetemi katedrát. Barátai és pályatársai összesereglenek John otthonában, hogy megtudakolják a férfitől, minek köszönhető e váratlan döntés. Valamilyen épkézláb magyarázatot akarnak kipréselni kollégájukból, ám amikor az, megelégelvén a faggatózást, előáll az indoklással, rögtön megfagy a levegő a lakásban. A férfi ugyanis azt állítja magáról, hogy egy tizennégyezer éves ősember - egy cro-magnoni -, aki, miután elérte a harmincöt éves kort, egyetlen percet sem öregedett. Minden évtizedben egyszer otthont és személyazonosságot cserél, hogy környezete ne fogjon gyanút. Az addig vidám társaságot teljesen megrendíti John vallomása. A csupa tudósból (biológusból, archeológusból, pszichiáterből) verbuválódott csapat unszolására főhősünk részleteket is megoszt életéről. A hallgatóság lassan két részre oszlik: "hívőkre" és kételkedőkre.
Szerencsére Schenkman a lehető legtöbbet hozza ki az egyébként is zseniális alapkoncepcióból. (A rendező 2012-ben egyébként színpadra is állította a történetet, és komoly kritikai sikert aratott vele.) A szűk térben játszódó, verbális konfrontációkra épülő filmek egyik rákfenéje, hogy idejekorán unalmassá válnak, és szinte rögtön átlátunk a karaktereken és azok mozgatórugóin. Az őslakó nagy érdeme, hogy elkerüli ezeket a veszélyes buktatókat. A feszes és pattogó dialógusoknak és az információadagolás kifinomult mechanizmusának köszönhetően a feszültség egyenletesen oszlik el a játékidőben. Minden egyes párbeszéd csak tovább csigázza érdeklődésünket, a szereplők közötti világnézeti-etikai konfliktus pedig lassan, apránként mélyül el. Az őslakó elegánsan, szinte észrevétlenül von be saját világába. Azon kapjuk magunkat, hogy teljesen rácuppantunk a szélesen hömpölygő, többnyire tudományos-erkölcsi jellegű diskurzus fonalára, és mindez sokkal nagyobb élményt nyújt, mintha a National Geographic és a Discovery Channel között szörfözgetnénk a távirányítónkkal. Torokszorítóan valósághű ez a verbális hadviselés. És habár a beszélgetés végig csak elméleti síkon mozog, tudjuk jól, hogy a tétje óriási. Ha John érvelése győz, eddigi világpercepciónk alapjai megsemmisülnek, és újra kell tájolnunk természettudományos és morális iránytűnket.
És pontosan ez az, amitől a film működik, és ami miatt száz százalékig magunkénak érezzük. Hiszen - habár egyetlen nappaliban játszódnak az események, amelyből a cselekmény során még a bútorok többsége is kikerül - az emberiség egészét érintő kérdések forognak kockán. És miközben hallgatjuk a főhős hihetetlen beszámolóit, még arra is lehetőségünk van, hogy azonosuljunk valakivel a "közönség" soraiból. Nagyszerű és kellően összetett karaktertípusok alkotják a baráti társaságot: ha akarunk, bohókás biológussal, szigorú és gyanakvó pszichiáterrel, bigott vallástörténésszel vagy bölcs és megfontolt archeológussal rokonszenvezhetünk. Ezek a figurák - az egészséges szkepticizmusukkal - jelentik számunkra az egyetlen erkölcsi kapaszkodót. Mindenesetre még a hozzájuk való "ragaszkodás" sem enyhíti azt a döbbenetfaktort, melyet Oldman professzor történetei okoznak. Az ősember ugyanis letaglóz, meghökkent és ámulatba ejt: gondolatisága hihetetlenül termékeny, rendesen megmozgatja a fantáziát, töprengésre sarkall és megtekintése után még hosszú ideig velünk marad. Egyszóval: nagybetűs, a szó nemes értelmében vett filmélmény. Egyáltalán nem túlzó kijelenteni, hogy méltóképpen viszi tovább a Tizenkét dühös ember és az Aki szelet vet örökségét. (Még ha természetesen el is marad e két örökbecsű klasszikus mögött.
Egyedül talán az róható fel hibaként a filmnek, hogy a zárlatban mindenképpen el akarja varrni a szálakat, és eligazítani a kétségek között hánykolódó nézőt. Ezáltal sajnos cserepekre hullik Az őslakó igényesen kialakított, ellentmondásokra épülő retorikája és egy kétségkívül hatásos, de kissé hirtelen érkező slusszcsavarral az arcunkba vágják az igazságot, amit a sokkal finomabb filmnyelvi eszközökkel már amúgy is hosszasan sejtettek. Persze nem érdemes kukacoskodni, mert ettől eltekintve Az őslakó egészében működőképes. A szemcsés és elmosódott képi világ teljességgel megbocsátható, a hatodvonalbéli színészek (akik között egyébként nem egy korábbi Star Trek-aktort találhatunk) tisztességes munkát végeznek, a szűk másfél órás játékidő pedig úgy illan el, hogy szinte észre sem vesszük.
Ha még nem volt hozzá szerencsétek, tegyetek hát próbát ezzel az ismeretlen gyöngyszemmel! Üljetek le elé, dőljetek hátra, és sodortassátok magatokat a kételkedés, a döbbenet és a félelmetes felismerések árján, mígnem elérkeztek a perzselő bizonyosságig.