Újfent megtekintettem a Magas-Sierra című filmet. Ezúttal sem csalódtam: Raoul Walsh remekműve kitűnő gengszterdráma. Az első képsorok már-már lírai realizmusról tanúskodnak, különösen arra gondolok, amikor a szabadságát visszanyert Roy Earle (Humphrey Bogart) visszadobja a labdát a parkban játszó gyerekeknek. Az is nagyon tetszik, hogy Roy-ról szinte semmit sem tudunk meg, csupán arra derül fény, hogy Indianában született, és a család egy virágzó farmon gazdálkodott.
A Magas Sierra egyediségét abban látom, hogy a rendező megkísérli a főhős erkölcseinek megnemesítését - gondoljunk arra, milyen önzetlenül támogatja Velma (Joan Leslie) operációját -, és Marie (Ida Lupino) személyében olyan nőt állít mellé, aki a helyes útra térítené, ám e filmekben a nagymenő sorsa eleve elrendeltetett. Roy szabad élete abban a pillanatban megpecsételődött, amint a kormányzó aláírta a kegyelmi határozatot, ugyanis a gengszterfőnök, Big Mac (Donald MacBride) fizetett az egykori bankrabló szabadságáért, s ezzel egy életre lekötelezte.
A rossz erkölcsű kiugrott rendőrök megtestesítője Jack Kranmer (Barton MacLane), aki önzéstől vezérelve nem hajlandó osztozni a zsákmányon, s végül a fegyverek szava döntött: Roy lelőtte Kranmert, és innen nem volt visszaút; neve és arcképe ismét az újságok címlapjáról köszönt vissza.
Filmünkben "műfajháború" dúl: a park és a hegyvidék lírai realista képsorai "harcolnak" a gengszterfilm tárgyi világával (fegyverek, autók) és a végzetdramaturgiával. E tárgyi világ része a három fiatalember. Terméketlen, semmirekellő figurák, akik egy kasszát sem képesek megfúrni. Mendoza (Cornel Vilde) a legivisszataszítóbb, ugyanis kitálal a rendőröknek. Ezek a mellékalakok is a klasszikus gengszterműfaj leáldozását idézik: zöldfülűekkel nem lehet bankot rabolni. A melodráma is jelen van, idézzük csak fel azt a jelenetet, amikor Roy és Velma a csillagos égboltra szegezik tekintetüket. 
Megjegyzem, e filmektől elválaszthatatlan a nyárspolgárok társadalma elé tartott görbe tükör. Felettébb elgondolkodtató Velma átalakulása. A műtét előtt jóravaló kislány, majd nagyvilági dáma. Biztosan jót tett vele Roy? Vagy éppen a benne szunnyadó démoni nőt keltette életre? Velma jelenetről-jelenetre alakul át a "végzet asszonyává" (femme fatale), de karaktere mindössze epizódszerepre korlátozódik, így nem zilálja szét a feszes cselekményt. Velma nagyapja (Henry Travers) mókás jellem, ám udvarlója, Lon (John Eldredge) visszataszító, gyáva és erőszakos férfi. Kitűnő ellenpontja Roy-nak, a bankrablónak... "Melyikük is a gazember?" - joggal kérdi a néző. A főhős erkölcsi relativizmusa már a film noir-t idézi, akárcsak Marie alakjának erőteljes kiemelése. Roy csak távolról félelmetes, közelről érző szívű férfi, aki - a gengszterműfajban páratlanul - saját korlátaival is tisztában van, s éppen ezért maradéktalanul alkalmas a nézői azonosulásra. Önérzetét sérti, hogy a sajtómunkások a "veszett kutya" melléknévvel "tüntetik ki". Ellenben Walsh a végső összecsapás előtti jelenetben valósággal felmagasztalja; a felkelő nap sugaraival glóriát fest a feje köré. Íme, Roy Earle, a gengszter megdicsőül! (Csak A viharos húszas években találkozhatunk hasonló jelenettel!)
Filmünkből valami megfoghatatlan derű árad, ugyanakkor a végzet elkerülhetetlenségének érzete is fojtogatja a nézőt. A szereplők megállíthatatlanul rohannak a hegyfokra. Látványos autósüldözés, amelyeket mindig is szeretett Walsh. Nagyszerű! Olyan, mint egy road movie... A Mount Whitney-i leszámolás pedig Alfred Hitchcock Észak-Északnyugat című filmjének legendás Mount Rushmore-i képsorait idézi. Megdöbbentő, hogy a végzet - nevezzük inkább balsorsnak? - egy ártatlan kiskutya alakját ölti. Pard (Zero) kutya "színészi játékát" méltán említhetjük egy lapon a hollywood-i sztárok teljesítményével!
