Szerintem rohan az idő. Vagy csak nekem változott meg az időpercepcióm, de úgy érzem, még csak most volt 2014 decemberje. Aztán hirtelen 2015 vége lett. Lehet, a megfeszített, túlhajszolt életmódom az okozója ennek, franc se tudja. Mindenesetre egy biztos, objektív viszonyítási pontja van az idő múlásának: az adott év filmtermése.

Mint minden filmes blogon, úgy az Amerikai Plánon is ildomos számot adni arról, milyen filmeket volt érdemes megtekinteni 2015-ben. Persze arról is lehetne értekezni, mik voltak az év legnagyobb csalódásai – arról majd talán egy másik bejegyzésben, toplista helyett egy elemzősebb szövegben szólnék. Most viszont mindenképp arra a tíz legjobb alkotásra tekintenék vissza, melyeket januártól decemberig vetítettek a magyar mozik. Biztos sokak számára lesz meglepetés, mi, miért került fel, de őszintén szólva, mikor elgondolkodtam, miket rakhatnék rá egy TOP 10-re, magam is meglepődtem, tulajdonképpen mennyi jó filmet is láttam idén. Pedig hirtelen visszagondolva azt hittem, 2015 nemcsak magánéleti és szakmai szempontból volt egy mélypont számomra, hanem a moziban is csupa mellékterméket kaptunk a képünkbe. Azonban szerencsére ez nem így van, főleg, ha arra gondolok, hogy a Whiplash vagy a Mad Max ominózus jeleneteit mai napig újranézem. Márpedig ilyet csak azok az alkotások érdemeltek ki, melyek nagy hatással voltak rám. De vajon az említett két filmen kívül mik lehetnek ezek? Akit érdekel, az tartson velem!

Nyilván egy adott évben nem lehet minden filmet megnézni. Fizikai képtelenség lenne végiglesni az egész kínálatot, hogy hátha jön szembe valami remekmű, valami eldugott film, ami majd megváltoztatja az életemet és a nézeteimet a legjobb filmekről. Ilyen nem nagyon van.

És az is biztos, hogy jó pár, sokak által tömjénezett idei filmet nem láttam még. Így pótlásra vár a Birdman vagy a Sicario is, ahogy Sorrentino legújabb eresztése, az Ifjúság is kimaradt még. Egész egyszerű oka van ennek: legújabb filmeket én jórészt sajtóvetítéseken nézek, csak többre meg nem is nagyon van időm, mert amúgy régi filmeket kell néznem különböző cikkekhez vagy a kurzusokhoz, amiket tartok. Legalábbis jelenleg ez a felállás. Amúgy a Sicariót szívesen megtekintettem volna moziban, csak hát év vége…

Szóval lehetne itt egészen más toplistát összerakni, ha mindent meg tudtam volna nézni, ami fontosnak számított ebben az évben. Egy „worst of”-ot pedig meglepő módon még nehezebb lenne összetákolni, hiszen rossz filmekre időt nem nagyon szeretek pocsékolni, minimum a Kritikus Tömegen szűröm ki, mi az, amire szánok időt és energiát.

Tehát ezt a listát elsősorban úgy kezeljétek, hogy „a legjobb tíz film, amit sikerült megnéznem idén”. Bár nem gondolom, hogy akár a Birdman, akár a Sicario annyira jók lennének, hogy ledobnák a listám első helyezettjét, de akár még az első öt helyén is változtatnának.

Amúgy összességében én 2015-öt, így visszatekintve egy érdekes évnek tartom. Lehetne itt mondani, hogy sok a rossz film és sok a középszer is, kevés a remekmű, de nem is ez a lényeg. Nagyon sok érdekes próbálkozással találkozhattunk az elmúlt 12 hónapban, magyar fronton is, és mindenképp dicséretes, hogy elkészültek, ha nem is váltották meg a világot. A Víkend például számomra egy ilyen film, mely bár a túlbonyolított sztorija miatt elhasal, de amúgy a Kárpátokat kiváló thrillerhelyszínként használja, és benne van a potenciál egy jó kis „magyar Gyilkos túrá”-ra.

Ahogy persze a Veszettekben is meg volt minden, hogy talán egy fontos és tabutörő társadalomkritika kerekedjen ki belőle a cigány és magyar konfliktusról. Ehelyett persze egy bátortalan kliségyűjtemény lett, a szokásos magyar filmes gyerekbetegségekkel, melyet agyonvágott a politikai korrektség. De az ötlet nem rossz.

A Saul fia szintén jó kis magyar film volt, melyet én inkább formai szempontból tartok nagyon erősnek, tartalmilag szerintem maximum a munkaszolgálatos szemszög volt érdekes, amúgy Nemes László nagyjából ugyanezt forgatta le rövidfilmjeiben is. Persze ebben a klasszikus elbeszélésmódot érvényesítő alkotásban legalább volt sztori és tartalom, és bár témája nagyon agyonhasznált, mégis sokadjára is sokkoló.

Már nem magyar, de szintén fontos film volt az évben a Citizenfour, mely az amerikai titkosszolgálati botrány egyik indítófilmje volt. Ebben ugyebár kitálalt az egyik exügynök, akit jelenleg is Oroszországban őriznek (otthon valószínűleg halálra ítélnék hazaárulásért). Nagyon erős film, de inkább a politikai szerepe miatt. Filmesztétikai szempontból nem sok értékelhető van benne, átlagos beszélőfejes, néha kicsit kifejezetten unalmassá váló pamflet. De egy dokumentumfilmnél nem is ez a lényeg.

Érdekes dokumentumfilm volt Wim Wenders A Föld sója című alkotása, melyet szívem szerint beraknék a TOP 10-be, de úgy döntöttem, nem keverem a műnemeket, és inkább meghagyom a helyet játékfilmeknek (habár szerepel a rangsorban egy köztes alkotás is). A Föld sója Sebastaio Salgado, híres szociofotós képeiről, életművéről mesél rendkívül eredeti, szuggesztív módon. Különlegessége Wenders és Salgado fia alkotásának ugyanis az, hogy szinte kizárólag állóképekkel, a fényképész fotóival mesél. Ami elsőre unalmasnak tűnhet, azonban annyira erősek a kompozíciók, és Wendersék olyan jól montírozzák őket, hogy szinte megmozdulnak, megelevenednek A Föld sója fotói. Szóval ez egy igen remek film volt 2015-ből, a Magyar Hangya jól tette, hogy behozta Magyarországra.

Áldoku volt, de ide vág a Hétköznapi vámpírok is, mely a mára nagyon elhasznált vámpíros témát alakítja át kissé a dokumentarizmus eszközeivel. A vérszívók életét ez az ironikus, humoros új-zélandi mockumentary úgy mutatja be, mintha valóban léteznének. A vérszívás, az alvás, a ghoulok és a vérfarkasok teljes természetességgel jelennek meg itt, mintha legalábbis bármelyik pincében groteszk vérszopók tanyázhatnának. Sokak persze biztos ódzkodnak a témától, főleg az olyan fércművek után, mint az Alkonyat-széria darabjai, de ne tegyék! Ez a mű paródia és tisztelgés is egyben. Mármint tisztelgés a klasszikus vámpírfilmek előtt, hiszen aki itt napfényre lép, elporlad, nem pedig csillog.

Amiről még mindenképp említést szeretnék tenni, és némileg a dokukhoz kapcsolódik, az Baltasar Kormakur Everest című filmje, mely az 1996-os himalájai szerencsétlenségről mesél. Kormakur teljesen hiteles mását adja az eredeti történéseknek, és mesterien alakítja át a valóságot fikciós, élvezhető, izgalmas katasztrófafilmmé. Ráadásul a 3D és az IMAX ennél a filmnél tényleg indokolt, mivel a Mount Everest (illetve sajnos nem minden esetben az Everest) csúcsait, jégtömbjeit, gleccsereit nézve szabályosan tériszonyunk lesz a moziszékben ülve. Őszintén szólva nem vártam túl sokat a filmtől, legfeljebb Kormakur miatt, de ahogy befogadtam a moziban, úgy vett meg képkockáról képkockára, néhol giccses jelenetei ellenére is (tegyük hozzá: a filmbeli csöpögős dialógusok ugyanígy hangzottak el a valóságban is!).

S igaz történeten alapul a nagyon hollywoodiánus, de jól összerakott és izgalmas történelmi krimi-dráma, A 44. gyermek is. A Tom Hardy és Garry Oldman főszereplésével készült film elég egyoldalúan mutatja be a szovjet rendszert és kiszolgálóit, de a sztálinizmus éveiben valóban ilyen lehetett a paranoián és megfélemlítésen alapuló gépezet. S ezt a bizalmatlansággal teli, klausztrofób és fojtogató atmoszférát nagyon is hitelesen sikerült megragadnia A 44. gyermeknek. Igaz, a Donald Sutherlandes film (X polgártárs) sokkal jobb a témában, de idén Daniel Espinosa műve igen is a jobb filmek közé tartozik.

Ahogy a szintén igaz történeten alapuló Rendíthetetlen sem volt rossz próbálkozás, főleg a hasonló témájú Amerikai mesterlövésszel összevetve. A Rendíthetetlen egy olasz származású amerikai katona viszontagságait mutatja be a második világháború idején. Meglepően őszinte, pátosztól mentes sztori a végső kitartásról, illetve a nemzeti identitás problémájáról (avagy: hogy harcoljon valaki a hazájáért, ha a hazája őt bevándorlónak és idegennek tartotta gyerekkorában?). Sokan oltották, és én sem tartottam jobbnak egy erős közepesnél, de Angeline Jolie-hoz képest, így visszatekintve ez egy meglepően erős próbálkozás volt.

S, hogy tovább bővítsük még egy kicsit a valós történelmi eseményen alapuló filmek sorát, említsük meg még a Legendát is, melyet sokan, sokáig vártunk, de kicsit azért csalódtunk is benne. Brian Helgeland műve ugyanis nem tesz hozzá semmit a gengszterfilmes sémához, melyet A sebhelyesarcúból, A közellenségből vagy a Nagymenőkből már ismerünk. Viszont a film érdekessége, ami miatt mindenképp nézhető, sőt jó gengsztersztori a Legenda, az Tom Hardy kettős remeklése. A kissé beskatulyázott brit színész itt tulajdonképpen két skatulyaszerepét ütközteti: a hűvös macsót és a forróvérű pszichopatát. Egyik sem eredeti alakítás tőle tehát, de ez így, egyszerre, a két ikertestvért megformálva nagyon is működőképes.

Számos filmről írtam még pozitív kritikát idén (például a Dheepan, A keresés vagy A kukoricasziget), de nem szaporítanám tovább a szót, átadnám inkább a terepet annak a tíz alkotásnak, melyek a legnagyobb hatást gyakorolták rám az idei évben.

10. Mad Max: A harag útja

A Mad Max-filmek soha nem a magasröptű mondanivalójukról voltak híresek, mégis, még a gyatra harmadik rész is olyan groteszk, posztapokaliptikus atmoszférát kínáltak, melyekben bizarrságuk ellenére jó létezni – mármint, ha a Wasteland vagy a Fallout valamelyik részével játszunk.

Szóval ezt a zseniálisan beteg hangulatot nem hittem, hogy egy fősodorbeli, hollywoodiánus blockbuster vissza tudja majd adni. A Mad Max, úgy gondoltam, csak és kizárólag Ausztráliában, alacsony költségvetéssel, szűk értelemben a Road Warrior alcímű második részben működött tökéletesen. Ezen kívül nem sok esélye van.

Tévedtem. Igaz, George Miller rendező már öreg, és Mel Gibson helyett Tom Hardy ugrott be, illetve a rosszmájúak szerint egy feminista baromság lett az egész Charlize Theron és a többi nő miatt. Bla-bla-bla. Mindez semmit sem számít, mert a világ ugyanolyan brutális, mint a korábbi részekben volt, és az autós üldözések ugyanolyan kiválóan működnek, mint a Road Warriorban vagy a legelső részben (tényleg, a harmadikból miért kellett szinte teljesen likvidálni a száguldást?!).

Immortan Joe, a főgonosz már önmagában is elég bizarr jelenség (ugyanaz a színész játssza, aki az első rész motorosbanda-főnökét), de a sleppje, a „Hadifiúk” (Warboyz) és a tejcsarnokként fenntartott kövér nők, vagy a kiszögelt, roncsokból összetákolt, száguldó pokolgépek igazi Mad Max-szé állnak össze A harag útjában.

Persze a sztori nem nagy szám, sőt. A film első fele is nagyon egyenes vonalú, sodró akciófilm, de a fordulat után szinte minden addigi akció értelmetlenné válik. És a csavar, mely után megváltozik a hősök célja, meglehetősen bugyuta. Azt a döngetést pedig, ami miatt a Mad Max első felét szerettük, az utolsó felvonásra nem tudják az alkotók túlszárnyalni.

Ettől függetlenül viszont egy nagyon jól összerakott, felesleges CGI-tól mentes (az akciójelenetek azért is olyan remekül sikerültek, mert jórészt kaszkadőrökkel és makettekkel, illetve igazi autókkal dolgoztak az alkotók) akciófilm, mely kenterbe veri az összes Bosszúállót és Marvel-hőst. Azt pedig elég nagy marhaságnak tartom, hogy olyan alapon utasítsuk el A harag útját, hogy a hallgatag és nihilista Mel Gibson helyett a hallgatag és nihilista Tom Hardy formálja meg Maxet. S azon sem fogok fennakadni, hogy a „jó” oldalon szinte kizárólag harcos amazonok állnak, és így bele lehet magyarázni a feminista olvasatot a filmbe. Egyfelől a Mad Max 1-2-3-ban is jelen vannak az aktív, cselekvőképes nőfigurák (emlékezzünk csak a második részre), másfelől pedig egyszerűen egy posztapokaliptikus világban valóban csoda, hogy egyáltalán léteznek még nőies nők. Ilyen körülmények között a nő, ha nőt játszana, valószínűleg ott kötne ki Immortan Joe háremében.

9. The Duke of Burgundy

Sokkal inkább lehetne feminista filmnek tekinteni Peter Strickland sokak által várt Duke of Burgundy-ját, mivel a játékidő nagy részében férfiak szinte csak statisztaszerepben tűnnek fel. Strickland az egész sztorit két nő alárendelt, szado-mazochisztikus leszbikus kapcsolatának szenteli.

Peter Strickland egy nagyon különleges brit rendező, aki – akár Terence Malick – viszonylag kevés filmet készített, de mindig valami nagy dobással állt elő. A Varga Katalin balladája egy erdélyi bosszútörténet, míg a Berberian Sound Studio amolyan Nagyítás-, vagy még inkább Magánbeszélgetés-parafrázis egy hangmérnökről.

Ami eddig nyilvánvalóvá vált, az az, hogy Strickland – bevallása szerint is – nagy rajongója a hatvanas-hetvenes évek európai modern filmjeinek, köztük Bergman alkotásainak, melyek, mint elmondta, Duke of Burgundy című szürreális drámájára is hatással volt. Jóllehet, nekem Bergman, illetve Bergman Personája helyett a Tavaly Marienbadban vagy még inkább Luis Buñuel életműve jutott eszembe. Bár Bergmannál is nagy súlyt kapnak a szexuális perverzió és az alá-fölérendelt emberi kapcsolatok, a film Buñuel műveihez híven explicit és szürreális.

A Burgundy ugyanis egy zárt térben, azaz egy kastélyban és környékén játszódik a játékidő nagy részében, és a címszereplő lepke szimbolikája uralja a filmet vizuálisan és allegorikusan is. Azaz Strickland művében egyenrangú a karakterek kapcsolatának kibontása és a vizuális stílus is. Olykor gyönyörű és bizarr módon szabadul el a lepke-allegória, és egyik jelenetben a kamerába záporoznak, vágódnak az önmagukban gyönyörű, ebben a jelenetben félelmetes állatok.

Ez a szimbolika pedig afelé mutat, hogy minden, ami szépnek és ártatlannak tűnik, más minőségben és mennyiségben lehet akár félelmetes és undorító is. Lefordítva a két nő kapcsolatára ez annyit tesz, hogy a társadalmi szerepek és a sztereotípiák könnyen feloldódhatnak vagy fejük tetejére fordulhatnak.

Éppen ezért olyan érdekes a karakterek kapcsolata. A leszbikus szál csak ürügy arra, hogy Strickland kifejtse a szolga és az úr közti bonyolult viszonyrendszert. Peter Strickland a Duke of Burgundy-ban nemcsak stílusban, karaktereiben, de témájában is modernista. Absztrakt, elvont filozófiai témát tesz érzékelhetővé a színvilággal és a posztmodern érzékiséggel. A leszbikus kapcsolatban kérdésessé válik, hogy ki válik kinek a megszállottjává. Cynthia, az úrnő lassan beleszeret Evelynbe, a szolgálólányába, így szépen átfordulnak a szerepek (melyeket Sidse Babett Knudsen és Chiara D’Anna megkapóan játszanak el).

A Duke of Burgundy tehát nagyon különleges, egyedi, elvont alkotás – épp ezért lehet egyaránt szeretni és viszolyogni is tőle. Strickland munkája így legfőképp azoknak jön be, akik kedvelik az európai modern művészfilmet. Így nem kérdés, hogy az év egyik legjobb filmjeként emlegetem.

8. Kémek hídja

Sokszor, sok helyen kifejtettem már, hogy Steven Spielberg mennyire ellentmondásos figura számomra. A Párbaj egy remek film, de még A cápa is nagyon jó, ahogy az Indiana Jones-trilógia is szórakoztató, de az E. T.-vel nem vagyok túlzottan kibékülve, a Jurassic Park nem rossz, a Schindler listája sem, ám a giccs jelei már mutatkoznak rajta. És a mester 2000-es évekbeli teljesítményéről ne is beszéljünk. Számomra A hadak útján és a Lincoln jelentik a „mélypontot”, illetve az önismétlés és a bágyadt akadémizmus csúcsát. Tehát minden hitem elvesztettem Spielberggel kapcsolatban.

Ugyanilyen szkeptikus voltam, mikor megtudtam, hogy készül a Kémek hídja. És nem lettem boldogabb, mikor kiderült, hogy a Coen-tesók írják a forgatókönyvet, mert az ő munkásságuk sem a kedvencem az utóbbi pár évben. Nem is beszélve Tom Hanksről, aki szerintem kb. a Számkivetettben mutatott valamilyen értékelhető teljesítményt utoljára, de a tavalyelőtti Philips kapitánnyal is csak azt bizonyította, hogy beledermedt a „szenvedő amerikai” szerepkörébe.

Aztán a moziban ültem, és egyre inkább kezdett meggyőzni a film remek humorával és feszült képsoraival. Mert a Kémek hídja végre mentes minden pátosztól, ami miatt a Lincolnt olyan halálosan untam már az első képkockáitól kezdve. A humortalan Spielbergnek jót tett, hogy az iróniával azért még mindig remekül bánó Coen-fivérek alkották meg a sztori gerincét.

Mert a Kémek hídja története bár lerágott csont, ha igaz is: a hidegháború idején egy szovjet kémet (Mark Rylance formálja meg remekül) elfog az FBI, és Tom Hanks karakterét jelölik ki a védelmére. A férfi eleinte csak kötelességből védi a rendkívül művelt és szimpatikus szovjet ügynököt, majd a cselekményben előrehaladva kialakul köztük valami barátságféleség. S ez adja a fő konfliktust is, melyet az alkotók kiválóan fejtenek ki és tartanak fenn a film második felében, a berlini szálban is.

S a Kémek hídja berlini részei is a film nagy pozitívumai közé tartoznak. Igaz, kicsit szétesik Spielbergék műve emiatt, túl éles a kontraszt a tárgyalótermi dráma és a kémthriller vonulat között. De ezt hamar elfelejtjük, hiszen a több hatalom által uralt Berlin nagyon izgalmasra sikeredett, az alkotók olyan hitelesen mutatják be a paranoiát és az állandó háborús készültséget, hogy szinte a bőrünkön érezzük a német vérfagyasztó telet.

A végső „párbaj” pedig, melyben egy fegyver sem dörren el, és egyetlen vércsepp sem csöppen el, a filmtörténet egyik legizgalmasabb „leszámolási jelenet”-e, melyben két világ határán néz farkasszemet egymással ellenség és barát, barát és ellenség. Ott, azon a hidas jelenetsorban válik egyértelművé, hogy mennyire értelmetlenek is a politikai ideológiák, ha két ember tökéletesen megérti egymást akár biccentésekből is, mert szimpatikusak egymásnak. Nagyon nagy pozitívum, hogy a „másik oldal” sem egyértelműen a „gonosz birodalma”, s ezúttal Amerika sem a demokrácia fellegvára (sőt az ötvenes évek atompánikja miatt sokkal inkább a Szovjetunió tükörképének tűnik az USA a filmben is). S mindezt csupán a (párhuzamos) vágással érik el az alkotók, mindenféle hatásvadász elem, robbanás vagy CGI nélkül Nagy taps a film készítőinek!

Tehát a Kémek hídja kellemes meglepetés volt egy erős történettel, jó karakterekkel, humorral, és egy eddigieknél kicsit oldottabb, cinikusabb Tom Hanks-szel. Reméljük, Spielbergnek és a Coenéknek nem ez volt az utolsó ilyen jó filmje.

7. Foxcatcher

Lehet, sokan már rég elfelejtették ezt a filmet, főleg, hogy 2015 eleji debütálása után elég sok sarat is kapott. „Vontatott”, „nem illik a szerep Steve Carellhez” és társai. Őszintén szólva én sem vártam túl sokat Bennett Miller alkotásától, mikor megláttam a stáblistát. Steve Carell számomra végtelenül unszimpatikus vígjátékokban játszott eddig, az izomagy Channing Tatumról nem is beszélve. És hát Mark Ruffalo neve sem csengett annyira jól, bár igazából a Bosszúállókban a Hulk-karaktert egész jól megformálja, és nem rajta múlik, hogy a Marvel-film számomra a legunszimpatikusabb szuperhősös akármi.

Azonban ennél a műnél látszik meg, hogy az értő rendezés és stílusérzék nagyon is impozáns alakításokat csikarhat ki amúgy nem túl nagy szám színészekből is. Csupán az alapanyagot kell megtalálni a szerepekre, a többi utána már megy magától. Így az igaz történeten alapuló Foxcatcherhöz nagyon is jó gondolat volt megszerezni a birkózó Mark Schultz szerepéhez leginkább illő a fiatal Arnold Schwarzira hasonlító, buta fejű Tatumot.

De persze Miller művének nem is annyira a zárkózott, kicsit antiszociális Mark, hanem edzője, a Steve Carell által mesterien eljátszott John du Pont az emlékezetes karaktere. Carell elképesztő átalakuláson esett át már kinézetében is (sokan ezen akadtak ki amúgy a kritikákban), de a legmegdöbbentőbb, hogy tényleg képes játszani. Carell a vígjátékok után tud drámai karaktert alakítani. Du Pont az az igazi idealista, akinek családi vagyona miatt nagyon sok pénze van, és így megvalósíthatja minden elképzelését. Egyik jelenetben, melyben az Amerikai Függetlenségi háborúról beszél a saját birtokán Marknak, és közben a Foxcatcher remek, hipnotikus erejű zenéje szól, Carellre valóban úgy tekintünk, mint egy kortárs George Washingtonra. Érezzük, hogy itt valami nagy van készülőben, hatalmas tetteket fog véghez vinni ez a sasorrú jenki.

Ami meg is történik, de a Foxcatcher különlegessége, Bennett Miller mesteri húzása, hogy kiválóan mutatja be a karakterek maszkja mögött feszülő frusztrációkat. Pontosan nem tudjuk egyik félről sem (legalábbis a játékidő végéig), mi baja is lehet, de Mark arcát alig hagyja el mosoly, és néha öndestruktív, a Carell által megformált Johnnak pedig állandóan kiül az ábrázatára valamiféle őrület, és édesanyja társaságában bizarr dolgokat művel, illetve műveltet birkózó tanoncaival. Tehát valami nagyon nincs rendben ezekkel az emberekkel, ezt érezzük a Foxcatchert nézve, illetve ahogy kialakul valamiféle szimpátia Mark és John között.

Ezek az apró mozzanatok, rezdülések, sejtetett konfliktusok teszik nagyon emlékezetes művé a Foxcatchert. Melynek valóban felróható, hogy a valós tragédián alapuló sztorit elég olcsó pszichológiai magyarázattal látja el Bennett Miller. Ami, igaz, ha olcsó is, de logikus, és bár a Psycho óta elcsépeltnek számít, de valós tényeken alapul, és következik az  egészségtelen anya-fiú és a kvázi báty-öcs kapcsolatból.

Mindenesetre a végkifejletig nagyon sokrétű, nagyon különleges hangulatú alkotás a Foxcatcher, amit nem ront le igazán a végső fordulat sem. Lassúnak lassú, de ez nálam pozitívum, minthogy elegem van a blockbusterek tizedmásodpercenkénti képváltásaiból. Kellenek az ilyen nyugodt, gondolkodós drámák a szuperhősáradat közepette.

6. Slow West

A Slow West, az ismeretlen elsőfilmes John Maclean debütálása több szempontból is kakukktojás. Egyfelől hatalmas hiányossága a magyar moziforgalmazásnak, hogy miközben rengeteg fontoskodó, fáradt művészfilmet és gagyi blockbustert behoznak Magyarországra, az ilyen remek, intelligens műfajfilmek még említést sem érdemelnek. Tehát hivatalosan nem került bemutatásra a magyar mozikban Maclean műve. (Azért persze reménykedünk, hogy egyszer, talán valaki mégis bátorságot érez a Slow West és a szintén méltatlanul mellőzött, pusztán a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon vetített Snowpiercernek forgalmazására – na, MagyarHangya?) Ami persze nem akadály, minthogy manapság már ezer és egy internetes forrásból értesülhet az ember jó filmekről, és azokat szerencsére be is szerezheti alternatív módokon, ha már moziban nem tekintheti meg.

Másfelől pedig a Slow West egy olyan western, amelynek amúgy köze nincs a Vadnyugathoz. Mármint nemhogy nem Kaliforniában vagy Észak-Amerika valamelyik tájegységén forgatták, de még amerikai pénz sincs benne. A Slow West egy új-zélandi dráma, melyet Új-Zélandon és Skóciában forgattak, és egy német származású húzónév, Michael Fassbender szerepel a stáblistán. Tehát szűk értelemben ez annyira western, mint amennyire a Saul fia gengszterfilm.

Azonban az olasz spagettik óta tudjuk, hogy jó westernhez nemhogy Amerika, de még amerikaiak sem kellenek. Így van ez a Slow West esetében is, mely már csak azért is megveszi kilóra a Vadnyugat iránt rajongókat és a westernek utálóit egyaránt, mert nagyon földhözragadt. Főszereplője eleve egy skót arisztokrata fiatal, naiv fú, aki szerelmét jött megkeresni Amerikába. Igen ám, de a lány körözött bűnöző. Akire a Vadnyugat söpredékei vadásznak. Azokból meg van bőven. A főhőst is csak hajszál híján nem puffantják le már a film elején. Az a „hajszál” pedig természetesen Fassbender antihőse, aki amúgy elmerül a mocsárban, csak épp, hogy jobb valamivel, mint a többi bűnöző.

Vagyis a Slow West azért egy rendkívül emlékezetes film a színészi alakításokon túl, mert a Vadnyugatot leginkább egy posztapokaliptikus világhoz hasonló kegyetlen senkiföldjének mutatja be. Itt nincsenek vasaltinges, nyakkendős, keményített kalapos, szépen beszélő John Wayne-figurák. Itt mindenki a túlélésért, illetve a gyors meggazdagodásért küzd. A Turner-tézis itt annyiban igaz, amennyiben minden amerikai rafinált gyilkos, és nagyon gyorsan képes a környezethez alkalmazkodva likvidálni ellenfelét. Ám itt nincsenek „jók” és „rosszak”, nincs „civilizált” és „vad”. A civilizációnak csúfolt képződmény ugyanúgy vademberek gyülekezete, mint ahogy a főhős skót fiú is idővel alkalmazkodik ehhez a zord vidékhez.

Amúgy viszont a Slow West egyáltalán nem akciófilm, sőt. Talán ezért sem merik behozni Magyarországra, mert a mai átlagnézőnek lehet, túlontúl lassú vagy eseménytelen lenne. Szerencsére, tegyük hozzá, mert John Mclean a karakterek kapcsolatára és a sztorira helyezi a hangsúlyt, a muníciót szó szerint az utolsó nagyjelenetre, a leszámolásra tartogatja. Melyhez foghatót aligha láttunk még westernben. Na, jó, Sam Peckinpah Vad bandájának végét azért nem übereli, de mindenképp ott van a legjobb western-showdown-ok között a Slow West igen véres, igen realista fináléja. Senki ne számítson persze dicső párbajra vagy az olasz westernek rituáléira. Ha már Peckinpah Vad bandáját hoztam párhuzamnak, akkor azt nem véletlenül tettem: leginkább ahhoz hasonlítható (persze teljesen más téttel bír) a leszámolás.

Ami kicsit rontja az összképet, az a túlzottan optimista lezárás. Nem szeretnék spoilerezni, de azért érzékeltetésképp annyit mindenképp leírnék, hogy az alapvetően brutális és revizionista szemléletű Slow Westbe az utolsó képeken visszaszökik a klasszikus western, a Shane-féle negédes idill. Nem áll jól egy ilyen keménykötésű fegyverforgatónak, mint John Mclean.

 (folytatása következik)