A Quo Vadis lenyűgöző tanulmány hitről, kételyről, szerelemről, erényes római hazafiságról és pusztító cezaromániáról. Sokan fanyalognak amiatt, hogy Mervyn LeRoy epikus sodrású mesterműve nem ér fel Henryk Sienkiewicz azonos című regényének magaslatára. Nekik akár azt is mondhatnám, hogy Sienkiewicz a törpe, Cornelius Tacitus az óriás. Ám igazságtalan az összevetés. A "hallgatag" római történetíró valóban a legnagyobb ókori író, időtálló klasszikus; előkelő homályossága, éleslátása, zseniális rosszhiszeműsége és gyilkos iróniája utánozhatatlan. Tacitus és Sienkiewicz közös öröksége a szabadságszeretet és a zsarnokság gyűlölete. Talán épp az teszi a lengyel alkotót halhatatlanná, hogy világgá kiáltotta a lengyelek szabadságszeretetét, s mivel az orosz cenzúra miatt nem írhatott többé "nemzeti" tárgyú regényt, klasszikus forrásból merített, és paradigmatikus történetet alkotott.
Szerintem tévútra visznek és ugyancsak igazságtalanok azok a kényszeres összehasonlítások, amelyek egyazon mércével kívánják mérni a regényeket és a filmeket. Noha a nagyívű regények filmadaptációi csaknem mindig pusztító indulatokat szülnek, úgy vélem, jobb távol tartani magunkat az efféle vitáktól. A regényirodalmat és a történelmi filmet egyaránt kötik a maguk sajátos konvenciói. Ugyan miféle film volna az, amely szóról-szóra követi az alapjául szolgáló irodalmi alkotást? Bizonyos rendezők persze hajlamosak belelépni a "szoros olvasat" csapdájába, és ilyenkor joggal állítják a kritikusok is, hogy a középszerű filmben "elveszett a regény". Úgy vélem, Mervyn LeRoy tökéletesen tisztában volt saját korlátaival; filmje sem akar többnek látszani annál, ami voltaképpen lett: a Quo Vadis szerethető és mélyen átélhető film a romlott erkölcsű, hanyatló császári Rómáról, ahol már alig-alig akad klasszikus római jellem, ugyanakkor a régi humanitas és a kereszténység valamiféle új minőséget teremt. (Azt, amit ma Európának hívunk, bár napjainkban oly sok ostoba jelentéssel ruházzák fel ezt a fogalmat.)
Egyesek "giccses szandálfilmnek" tartják a Quo Vadis-t. Mégis, milyen mércével mérnek azok, akik ilyet állítanak? E kritika fényében a csaknem évtizeddel fiatalabb Ben-Hur is tömény giccs. A Quo Vadis sem több, mint korának hű tükre. Az amerikai közönség rajongott a grandiózus alkotásokért. Az amerikai lélek ellágyul a kolosszális díszletek, az élénk technicolor színek, a kitűnő színészi alakítások láttán. A történetben a korabeli Amerika magára ismert, tökéletesen megfelelt saját önképének: a rossz elbukik, és a győztes jó elnyeri jutalmát. Nem kívánok pálcát törni a korabeli közönség ízlése felett. Mervyn LeRoy remekműve - és később a Ben-Hur is - minden tekintetben megfelelt a kor elvárásainak: a televíziós korszak hajnalán nagyon magasra kellett tenni a mércét, hogy a tömegek ne forduljanak el a mozitól.
Vitathatatlan, hogy a kitűnő színészek, "hátukon viszik" a Quo Vadis-t. Marcus Vinicius (Robert Taylor) a régi római erények megtestesítője, de római kötelességtudatát végül legyőzi új hite. Deborah Kerr ártatlan szépség, Petronius Arbiter (Leo Glenn) szellemes világfi. (Egyetérek Szerb Antallal, Petronius öngyilkosságának leírása Tacitus legjobb "haláljelenete".) Nero nevetségesen félelmetes zsarnok. Peter Ustinov kitűnő érzékkel szökdécsel a fenséges Kharübdisze és az alantas Szküllája között. Végzete a legemlékezetesebb. Mervyn LeRoy önmagának állít e jelenettel "ércnél maradandóbb művet". Öniróniája telibe talál. Aki látta A kis cézárt, annak nyilván eszébe jut Edward G. Robinson haláltusája a műfajteremtő gengszterfilm záró jelenetében.
