Sam Peckinpah a barátság és a hűség motívumát helyezte filmjei középpontjába, ugyanakkor újrafogalmazta ezeket az erényeket a western-műfaj hatvanas évekbeli válságának tükrében. Alkotásaiban rendre visszaköszön az egykor egymás oldalán barátként és bajtársként küzdő, ám idővel a harcmező két ellentétes oldalára került jellemek közötti viszonyok vizsgálata. Igazán markánsan Peckinpah legelső nagy költségvetésű mozijában, a Dundee őrnagyban (Major Dundee, 1965) jelent meg először az ambivalens viszonyok problematikája. Amos Charles Dundee őrnagy (Charlton Heston) – szemben a John Ford rendezte könnyűlovassági western-mozik kissé sematikus főhőseivel – Janus-arcú figura: a gettysburg-i csatában elkövetett függelemsértése miatt az unalmas, egyébként kisebb-nagyobb apacs-portyáktól felvert nyugalmú határvidékre áthelyezett fess könnyűlovassági főtiszt látszólag tiszta szándékkal, de karikatúrába illő lovagias, megsértett „tiszti becsületétől” és becsvágyától fűtve kel át a Rio Grandén Mexikóba, hogy végül gyilkos ösztöneit kiélve mocskosan térjen vissza polgárháború sújtotta hazájába.

Dundee őrnagy jellemét látványosan ellenpontozza az ír bevándorlóból déli úriemberré emelkedett Benjamin Tyreen kapitány (Richard Harris), akit ugyancsak megsértett becsülete, de a kivégzése miatti félelem is az őrnagy kényszerű szövetségesévé és alárendeltjévé tesz. Harry Julian Fink, a film alapjául szolgáló történet és a forgatókönyv írója az ifjú Ryan közlegény (Michael Anderson Jr.) szemszögéből mutatta be az eseményeket (a filmben is ő a narrátor). A film véres expozícióval indul: az apacsok felégetnek egy farmot, és elrabolnak onnan három kisfiút: hullahegyek mindenütt. Dundee terve szerint a könnyűlovasságnak meg kell torolnia a portyát, és vissza kell szereznie a gyerekeket, ráadásul az apacsok téli szálláshelyén, Mexikóban, ahol ezúttal sem működik szuverén, törvényes kormány, hanem a megszálló franciák az urak. Dundee őrnagy és gyülevész hada átkel a határfolyón. Néhány hetes portyázás után Sierra Charriba, az apacsvezér (Michael Pate) maga szolgáltatja vissza követei útján az elrabol gyerekeket. Itt akár véget is érhetne a történet, de csak ekkor kezdődik a java. Az indiánok macska-egér játékba kezdenek a gringókkal, ráadásul a francia hadsereg is a hátukban van; nincs mit tenni, Dundee és társai felveszik a harcot. Ők az igazi ellenség, a „puhány európai nevelésben” részesült franciák, akikkel még egy felszabadított fekete katona is „fél kézzel elbánna”, hiszen ők azért mégis csak a jó öreg Délen nőttek fel. A bűnös önhittség persze ezúttal is megbosszulja önmagát: a jó mókának induló sétagalopp véres leszámolásba torkoll a Rio Grande gázlóinál.

A film egy kétértelműen kivitelezett szerelmi szállal is megörvendezteti a nézőket. A mártírhalált halt mexikói falusi orvos özvegye, a Bécsből odatelepült Teresa Santiago (Senta Berger) és az őrnagy egymás karjaiban élvezik a falusi idill édes pillanatait, ám az őrnagy megsebesül, ráadásul gyűlölt ellenfele, Tyreen kapitány menti meg az életét. A sértett önérzetétől egyre felfuvalkodottabb őrnagy a lábadozás unalmas napjait részegen és forróvérű nők ölelő karjaiban veri el Durangóban, a koszos kisvárosban. A nemes bécsi hölgy emiatt faképnél hagyja őt. A néző azt hihetné, hogy a szerelmi szál felesleges egy efféle filmben, ám téved: a durangói kényszerpihenőig Dundee féltve őrzi hajdani lovagiasságának látszatát, ám egy balvégzetű dezertálás miatt a kis csapat is a meghasonlás lázas állapotába kerül, és az őrnagy lelkén is egyre inkább elhatalmasodik a téboly. A mindent eldöntő folyó menti lovasrohamban az Unió lobogóját magasba emelő Tyreen kapitány ugyan megdicsőül, és Dundee számára a túlélés nagyobb csapás, mint a halál, ám az erkölcsi tanulság ellenére a történet látványosan lezáratlan.

Ennek több oka is lehet, de leginkább Sam Peckinpah összeférhetetlen jellemét tehetjük felelőssé. Először is, Peckinpah gyűlölte a forgatókönyvet. Nem holmi szokványos könnyűlovassági eposzt kívánt rendezni, amelyben egy John Wayne-szerű figura a csetepaté közepette a csillagos-sávos lobogót a magasba emelve teli tüdőből vezényszavakat kiált, holott a Columbia moguljai, a film producere, de még a rendező tehetségét A délutáni puskalövések megtekintése után azonnal felismerő Heston is ezt várta tőle. Kettejük ellenségeskedése legendás: a mindig ittas Peckinpah meglehetősen közönségesen bánt a színészeivel, és az Oscar-díjas Heston nem tűrte ezt a módit, emiatt egy feszült pillanatában odáig ment, hogy kirántotta hüvelyéből lovassági kardját, és lóhátról nekirontott a meglepett rendezőnek. Sokan otthagyták a produkciót, és csak Heston közbenjárása mentette meg Peckinpah rendezői székét. A rendező leépülése odáig fajult, hogy az utolsó jeleneteket maga Heston rendezte.

A végeredmény sokak szerint kiábrándító lett: mintegy négyórányi nyersanyagot kellett megvágni. Először a stúdió csonkította meg a filmet, majd a forgalmazó vágóinak a kezében is túlságosan serénykedett az olló. A Peckinpah jegyzetei alapján helyreállított „rendezői” változat így is százharminc perces, ráadásul Daniele Amfitheatrof heroikus filmzenéje helyett is komponáltak egy újabb változatot – mégsem könnyű alkotás a Dundee őrnagy. Egy olyan, vitathatatlanul tehetséges rendező széteső, korai mesterműve, aki már 1965-ben is a western-műfaj formanyelvének újraértelmezését tűzte ki célul maga elé, ám ekkor még – a hatalmas költségvetés és a jónevű színészek ellenére – nem tudott mit kezdeni a hatalmas feladattal. Négy évnek kellett eltelnie, hogy Peckinpah felnőjön a feladathoz, és a Dundee őrnagy tapasztalatát felhasználva és kudarcából okulva, leforgassa élete főművét, a Vad bandát.