John Wayne, Paul Newman, Gene Hackman, Sean Connery vagy Clint Eastwood még úgy tett pontot hollywoodi színészi pályafutására, ahogyan azt kell: ízlésesen, meghatóan, méltóságteljesen. Anthony Hopkinsnak, Al Pacinónak, Morgan Freemannek, Robert De Nirónak, Michael Caine-nek ez sajnos nem sikerül. Régóta figyelem egyre növekvő aggodalommal és tanácstalansággal e nemzedék elkallódását. Az ezredforduló környékén még olybá tűnt, ez a generáció is képes lesz arra, hogy művészi nagyságukhoz méltó feladatokkal búcsúzzanak a vászontól. Nem így történt. Egyrészt nem búcsúztak el (voltaképpen miért is tették volna, hiszen még most is "csak" hetvenes éveiket tapossák), másfelől viszont egyre fogyatkozni kezdtek a kvalitásaiknak megfelelő feladatok. Hollywood a kétezres évek folyamán egyre inkább maga mögött hagyta a hagyományos műfaji diverzitást, bezárkózott a fantasztikus zsánerek, a nagyszabású látványorgiák és "romkomok" kalickájába, és ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek színészbölényei is partvonalra szorultak.
E generáció - kis túlzással - eltűnt a ködben. Ma már nincs szellemi kereslet az olyan, nemes értelemben konzervatív, művészi-esztétikai szempontból magas igényességű műfaji filmekre, melyek az elmúlt évtizedek során meghozták számukra az anyagi-szakmai elismerést. Hollywood pedig máig nem kívánja megadni számukra az őket illető megbecsülést. Pedig 2000 környékén még valóban úgy tetszett, sikerülni fog nekik: Hopkins a Hanniballal és A vörös sárkánnyal idézte meg emblematikus szerepét, Hannibal Lecter-t, Pacino ekkortájt forgatta A bennfentest és az Álmatlanságot, Nicholson a Schmidt történetével pályafutásának egyik legragyogóbb, legmegrázóbb alakítását tette le az asztalra, Caine olyan filmekben szerepelt, mint A csendes amerikai vagy a Leharcolt oroszlánok, De Niro pedig... hát igen, De Niro már ekkor elindult a lejtőn, a Csak egy kis pánikkal és folytatásával, valamint az olyan érdemtelen álomgyári iparosmunkákkal, mint a Férfibecsület, az olyan borzalmakkal, mint a Rocky és Bakacsin, az olyan középszerű rendőrfilmekkel, mint Az igazság órája. A többség karrierje ekkor kezdett hanyatlani. Képtelenek voltak tovább növelni ázsiójukat, vagy egyáltalán csak tartani a megszokott színvonalat.
Tommy Lee Jones és Anthony Hopkins viszont még a kétezres évek derekán is képes volt újítani. Előbbi a Melquiades Estrada három temetésével csempészett új színt művészetébe, utóbbi pedig A leggyorsabb Indian felejthetetlen Burt Munro-jaként mutatta meg a világnak, hogy Szégyenfolt ide, Nagy Sándor oda, őt még egyáltalán nem kell leírni. Ma már persze más a helyzet: sajnos mindketten beadták a derekukat a Marvelnek, és elvállaltak egy-egy szerepet az istálló egy-egy szuperhősfilmjében. Mondanom sem kell, Jones az Amerika Kapitányban, Hopkins a Thorban csak pislog, mint hal a szatyorban: szemmel láthatóan tőlük idegen közegben, ügyetlenül mozognak, kínos szövegekkel és még kínosabb színészpartnerekkel kénytelenek megbirkózni. El kell azonban ismerni, hogy Jones legalább megpróbál balanszírozni a lélekölő hollywoodi fogaskerék és a kisebb, de komolyabb művészi potenciállal kecsegtető mozik között. Egy Vérmesék vagy egy Lincoln közé szorít helyet a határidő-naplójában saját rendezéseknek is, melyekben főszerepet vállal (The Sunset Limited, The Homesman). Hopkins viszont sajnos olyan szerepekkel rombolta reputációját, mint A rítus vagy a RED 2. Emellett szerepelt ugyan nagyobb kihívást jelentő produkciókban is, mint például a Hitchcock vagy Woody Allen Férfit látok álmaidban című műve, ám ezekkel sem tudott kiemelkedni a középszer posványából.
De Niro továbbra is elszegődik mindenféle felejthető vagy épp iszonyúan kínos bérmunkába, voltaképpen nyakló nélkül vállalja el a legkellemetlenebb, legsablonosabb szerepeket is. Pacino Danny Collinsként - egy fiktív, leszállóágban lévő, kokainista rockzenész bőrében - kényszerül ripacskodásra és szomorú önmetaforára, vagy képes odáig menni önmaga lealázásában, hogy szerepet vállal egy Adam Sandler-filmben. Ha már a Jack és Jill-nél tartunk, beszédes jelenet, amikor a filmben Sandler egy rosszul irányzott golfütéssel szétzúzza az önmagát alakító Pacino Oscar-szobrocskáját. Pontosan így szedi darabjaira karrierjét az egykori Tony Montana, legnagyobb, örök kedvenceim egyike. Freeman és Caine próbálnak a hollywoodi húsosfazék közelében maradni, akciódús fantasztikus filmekben, monumentális kiállítású látványorgiákban vállalnak kicsi, de jól jövedelmező mellékszerepeket, látszólag még annyira sem kockáztatnak, mint Hopkins vagy Jones.
Mi állhat e jelenségek hátterében? Egyszerű. Nincs többé igény arra a regiszterre, ami e színészkiválóságok hazai terepét jelentette: a mély, rétegzett és kimunkált emocionális töltettel bíró, megrázó emberi történetekre. Történetekre, melyben nincs CGI, nincsenek robbantások, nincsenek szuperhősök, csak hús-vér emberek, csiszolt forgatókönyv, életszerű konfliktusok, átélhető dráma. Jack Nicholson épp azért nyugdíjazta magát néhány évvel ezelőtt, mert úgy tapasztalta, a mai álomgyár csupán a szemfényvesztő blockbusterek térhódításának kedvez, és a közönség többé nem akar meghatódni, elgondolkodni, élmény- és ingergazdag szórakoztatásban részesülni a moziban. Igaza van. Ő felállhat, megteheti. A többiek viszont valószínűleg úgy érzik, az iparban kell maradniuk, hiszen a nevük még mindig jól cseng, nem koptak ki teljes egészében a fősodorból, meg aztán, feltételezem, van egy megszokott életszínvonaluk, amit fenn kell tartaniuk. Jórészt nem az ő hibájuk, hogy ilyen méltatlan bánásmódban részesülnek Hollywood részéről. Ők még mindig nagyok. A mozgóképek lettek kisebbek.
