"Három évig egyfolytában csak a Titanicra gondoltam, de sosem értettem meg. Mert nem éltem át." - panaszolja filmünk végén Brock Lovett, a legendás gyémánt nyakék felkutatását célzó kincsvadászok vezére. Nos, James Cameron 1997-es, világrengető kasszasikerének éppenséggel pont az a rendeltetése, hogy torokszorító közelségbe hozza a katasztrófát, akárha mi, nézők is a pergő képsorokon kibomló katasztrófa részesei volnánk, nem pedig pusztán passzív szemlélők. Cameron opusza hamisítatlan érzéki, zsigeri élményként kínálja tehát a mítoszt - szemben például az olyan kísérletekkel, mint a tényszerű, objektív hangnemre törekvő, 1958-as A Night To Remember, vagy a tévéfilmes jellegéből adódóan szerény költségvetésű, a látványelemek helyett sokkal inkább az utasok apró drámáira koncentráló, 1996-os Titanic. Kritikánk tárgya máig megosztja a nézőközönséget. Egyesek nem látnak benne többet hatásvadász, érzelgős és monumentális blockbusternél, mások a mai napig nagy kedvenceik között emlegetik. Nos, az igazság - mint mindig - ezúttal is valahol félúton van. A Titanic nem korszakos remekmű, de delejező erejű, a szó nemes értelmében véve gigantomán látványmonstrum, mely nagyszerű érzékkel oldja egybe a katasztrófafilm és a melodráma műfajait. Giccsesnek giccses, ám ez nem olyasfajta vétek, melyet ne lehetne megbocsátani.
"A Titanicról azt mondták, hogy az álmok hajója, és az is volt. Valóban az volt." - ezt már a film idős hősnője, Rose (Gloria Stuart) mondja. E szavakkal tárja a hajthatatlan és kíváncsi kincsvadászok elé személyes történetét. Nemcsak a roppant méretű hajó, de maga a film vizualitása is álomszerű. Cameron alkotásának hála, a néző valóban szinte tapintható kapcsolatba kerül a gigantikus luxusgőzössel. Az opusz teljes egészében kihasználja a korabeli trükktechnikát. A hajó robusztus méreteit hangsúlyozó, méltóságteljes és ünnepélyes érzetet generáló kameramozgások pedig igazán hatásosak. Úgy vélem, ez a fajta látványosság köszönőviszonyban sincs a mai, pillanatnyi ingerekre apelláló, lélektelen blockbuster-esztétikával. Ez utóbbi a folyamatos dinamikát, a robbanások, tűzpárbajok és egyéb képi motívumok megszakítatlanságából adódó, kéjes zűrzavart tűzi ki céljául. E kortárs látványmozik mindeközben teljesen elhanyagolják a történetmesélés, a karakterépítés, a gondos cselekményszervezés kötelességét.
Ezzel szemben a Titanic grandiózus látványvilága szinte teljességgel megalapozott és ésszerű. A hajót pásztázó "külsők" tényleg az egyedülálló élményben való elmerülést szorgalmazzák, s kiválóan érzékeltetik az óceán és a gőzös kolosszális méreteit. A katasztrófa képeit sem tudom kárhoztatni, mégpedig ugyanebből az okból kifolyólag. Cameron munkájának képi világa nem hasonló - vagy épp egyforma - ingerek öncélú, repetitív egymásutánjára épít, sokkal finomabb, csiszoltabb eszközökkel avatja be nézőjét a vizuális élmények kavalkádjába. Ráadásul a koncepció magvát még csak nem is a látványesztétika vagy a tragédia eseményeinek rekonstruálása adja, hanem egy végletekig kiélezett, sokszorosan drámai szerelmi történet. Való igaz, e románc ábrázolásakor az alkotók néhol riasztó túlzásokba esnek. Elegendő talán csak a Titanic leghíresebb jelenetét említenem: amikor a szerelmesek a hajóorrban, a korlátba csimpaszkodva kitárják karjukat, és szerelmesen révednek az óceán, s a távoli horizont felé, miközben a lenyugvó nap vöröses fénye ragyog át a bárányfelhőkön.
Kétségtelen tény, az ilyen és ehhez hasonló, szirupos momentumok csorbítják a produkció összértékét, nem is szólva Leonardo DiCaprio karakteréről, Jackről. Szó se róla, a színész jól játszik, figurája viszont a realitás talajától túlzottan elemelt, már-már irritáló hős. Nagyvonalúan osztogatja a carpediemeket, érző szívű, megértő fiatalember, mi több, meg nem értett, lánglelkű művész, és ráadásul annyira negédes, hogy csak a nyála nem csöppen ki a száján. Rose (Kate Winslet) már valamivel rétegzettebb hősnő, és szimpatikusabb is, mert esendő. Morális problémája (férjhez menjen-e a dúsgazdag mágnáshoz, vagy válassza az igaz szerelmet) ugyan nem túl komplikált és fantáziadús, mégis, legalább azonosulásra csábítja a női befogadókat. „Nők vagyunk, nehéz döntések jutnak nekünk.” – summázza találóan Rose gyakorlatias, merev anyja a lány dilemmájának drámaiságát.
A két fiatal színész egyébként meglepően érett, összetett alakítást nyújt, és egynémely közös jelenetük meglepően ütősre sikeredett (értem ez alatt például a fedélközi mulatság vagy a legendás ceruzarajz megszületésének szcénáját), ám engem, megvallom, igazából nem tudott megérinteni személyes tragédiájuk. Szerintem a mellékhősök sokkal árnyaltabb, színesebb, izgalmasabb alakok. Voltaképpen azért is hengerelnek le, mert többségük valós személy volt, a Titanic legprominensebb és legtiszteletreméltóbb utasaiként vonultak be a történelembe. És esetük jól példázza azt az örök igazságot, hogy a valóság néha megdöbbentően filmszerű. Gondoljunk csak az olyan utasokra, mint Benjamin Guggenheim, aki a valóságban is ugyanazt tette, mint a filmben: ahelyett, hogy mentőmellényt aggatott volna magára, s fejvesztve menekült volna a fedélzetről, a szorongatott helyzet ellenére nemcsak megőrizte hidegvérét, de legjobb ruháját felöltve a szalonba vonult, hogy brandy-t fogyasszon és szivarozzon. Mindenekelőtt persze gondoskodott róla, hogy szeretője és komornája beszálljon valamelyik mentőcsónakba. Ő azonban nem próbált menekülni. Azt hangoztatta, hogy az ő gyávasága miatt egyetlen nő vagy gyermek élete sem fog veszélybe kerülni. Hasonló bátorságról tett tanúbizonyságot a hajó konstruktőre, Thomas Andrews is, aki a film legszimpatikusabb arisztokrata hőse, Victor Garber kiváló alakításában. Andrews tényleg nem próbálta meg elhagyni a hajót, viszont rengeteg kételkedő utast buzdított arra, hogy vegyék fel a mentőmellényt, és vonuljanak a mentőcsónakokhoz, mi több, gyermekek, nők, védtelen utasok helyzetén igyekezett enyhíteni. Garber tolmácsolásában Andrews légies, földöntúli alakká nemesedik: a hajó védelmezőjévé, jóságos „atyjává”, aki elborzad „a zordon mű felett”, akár Frankenstein, a hübriszből fakadó tragédia letaglózza ugyan, de nem tompítja el erkölcsi érzékét és nemes ösztöneit.
Smith kapitányt az eseményeket szinte tehetetlenül szemlélő bábként jeleníti meg Cameron mozija. Hozzá kell tenni, hogy a hajó első embere – akinek ez lett volna az utolsó útja nyugállományba vonulása előtt - mind a valóságban, mind a filmben páratlan bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy meg sem próbálta menteni az életét. „Az elsüllyeszthetetlen Molly Brown” karaktere – Kathy Bates kolosszális játékát vétek volna nem említenem – szintén rendkívül szórakoztató és markáns. Molly (igazi nevén Margaret), akárcsak Cameron filmjében, a valóságban is tevékenyen segített az utasoknak a menekülésben, s amikor már az egyik mentőcsónakban ült, több nőtársával egyetemben vissza akart evezni a roncshoz, ám a csónakparancsnok mereven elutasította kérésüket. Bates ragyogóan mintázza meg az „újgazdag” Brown-t, aki nem szándékozik követni az úri társaság szertelen és sznob rituáléit, csípős nyelvével és karakán jellemével egyéni színt képvisel a szivarfüstbe burkolózó, brandy-t kortyolgató arisztokraták szürkeségével, kimódolt nyájasságával szemben. Bruce Ismay-t, a White Star Line fejét – aki közvetve felelős volt a tragédiáért – a legtöbb filmfeldolgozással egyetemben Cameron alkotása is opportunista, gyáva spekulánsként rajzolta meg, holott valójában egyáltalán nem bizonyítható egyértelműen, hogy fejvesztve menekült volna a hajó fedélzetéről. Billy Zane ördögien gonosz Rose dúsgazdag vőlegényének szerepében, de az igazi antagonista e filmben David Warner, a Szalmakutyák és az Ómen gránitarcú, vészjósló küllemű mellékhőse. Az öles termetű, brutális inas meglehetősen hálás szerepében Warner valósággal lubickol.
A Titanic mítosza nemcsak azért áll közel hozzám, mert örökérvényű tanulsággal szolgál az emberi önhittségről, megalomániáról és hübriszről, hanem azért is, mert e katasztrófa szinte előre megjósolta a huszadik század delejes technikakultuszának veszélyeit. A kettészakadó, majd az óceán fenekére süllyedő Titanic ma már félelmetes szimbólum. Az első és második világháború borzalmai később igazolták is, hogy a modern technika vívmányai miként képesek emberek százezreit eltörölni a föld színéről. Ugyanakkor a Titanic-mítosz egész más tekintetben is vízválasztó. A katasztrófa 1912 áprilisában, két évvel a világégés kezdete előtt következett be. Azt szokták mondani, hogy 1914-gyel ért véget a „középkor”, a „feudalizmus”, ekkor szállt sírjába a régi arisztokrácia, ekkor indult meg az évszázados alapokon nyugvó társadalmi rend felbomlása. Úgy érzem, a Titanic voltaképpen erről is szól: a polgári civilizáció haláláról. Beszédes az a jelenet, amikor a díszterem hatalmas falióráját – a főhősök találkozásának emblematikus színhelyét – elönti a betóduló víz. Bevallom, majdnem megkönnyeztem ezt a momentumot. Úgy éreztem, nemcsak egy hajó omlik porrá, hanem egy egész világrend is. A Titanic egy letűnt történelmi kor szomorú végkifejletéről is számot ad.
„(…)A főhősnő elbeszélése passzív állapotba taszítja az agresszív kincskeresőket, akik szomorúan lemondanak a nyakék utáni további kutatásról, ezután az idős hölgy egy szomorkás mozdulattal a tengerbe hajítja a végig nála lévő milliárdos nyakéket, s így válik a nyolcvan évvel ezelőtti szerelmének elvesztése, boldogtalansága teljesen átélhetővé.” – összegzi a film végkifejletét kiválóan Kovács András Bálint filmesztéta. A kincsvadászat elveszíti jelentőségét, s helyette a melodráma, a hősnő végtelen szomorúsága kerül a középpontba. Megrendítő, ízléses és szívszaggató zárlat – persze csak ha nem számítjuk a legutolsó képsorokat, melyek ismételten megnyitják a sziruposság és a giccs zsilipjeit. Ámde tekintsünk most el az utolsó, képzeletbeli csóktól és az azt kísérő tapsvihartól. „Vágjuk el” a filmet ott, ahol eredetileg végződnie kellett volna: az idős Rose hálószobájának éjjeliszekrényénél. Cameron immáron közel húsz éves, monumentális melodrámája korántsem remekmű, ám szívvel-lélekkel készített, nemesen konzervatív, megalomán mivoltában a régi Hollywoodot idéző modern klasszikus. Máig nyugodt szívvel levehető a polcról, s akármikor újranézhető.